értékelős

Hát nemtom.

Képzavar

A gyerekem dicsőségében sütkétezem.

Megyünk, mint a távirat

- summázta egy sorstárs apuka a hétvégi program(unk)at: hétvége=meccs. És nyígtam eleget rajta, hogy immár négy éve ez határozza meg a programunkat, a nyarat, a telet, a szabadságot. Mindent. És a mai - válogatott - meccs után, amikor kijött a belefeccölt rengeteg verejtékes meló eredménye, és látszik, hogy van értelme mindennapos edzéseknek, a békávézásoknak a város szélére, a napi hazafuvaroknak, annak, hogy van, hogy a hidegben félóráig még várok rá meg a hazafuvarozandó társára a kültelki iskola előtt, mert az edző még ráhúz 25 percet az este nyolckor végződő edzésre, és van értelme a rengeteg logisztikának, mert ez a nagy lakli gyerek élvezi, és ügyes, bátor, és csinálja, és úgy kihajtja magát, hogy meghal a pályán, na ilyenkor minden nyígást félretéve azt mondom: megérte. Megéri.

Párbeszéd tegnaprol

- Hú, de jól néz ki! Milyen szép aranysárgára sült!
- Szerintem süsd ég egy kicsit. Amíg barnára nem pirul.
- ...
- Nem mered? Nyuszi vagy?
- Ne nevezz engem nyuszinak! Pont ma, amikor ünnepi ebédre jön az anyukám! Nem fair!

Valamelyik nagy konyhai rendrakás-session során sikerült olyan hatékonyan elrekkenteni a nyújtófámat, hogy háromnapos kereséssel sem sikerült megtalálni. Így fogtam neki, szerény reményekkel a bejglinek. És őszinte örömmel vettem észre, hogyan alakul, nyúlik, formálódik a tészta, és lesz megfelelő formájú. Talán a gyakorlat, talán a szerencse, talán az angyali segítség miatt, de percek alatt lettek gyönyörű téglalap tésztáim, B kis nyújtófájával.

hirtelen nem tudok ennel menőbbet

Amikor középiskolás voltam, folyton férfiingekben jártam, apukám ingeiben (ma úgy mondanánk: oversize). anyukám azokban az években kényszerült lemondani a reményről, hogy valaha sikkesen fogok öltözni.
Tegnap egy szürke kapucnis pulcsit kaptam magamra. belebújtam, kényelmes volt, a méret is megfelelt. A tükörben vettem észre, hogy M-é. Engedélyt adott rá, néha fölvehetem. Öltözködhetem a 12,5 éves fiam ruhatárából!

Szegény szavak

Ha fülük volna, befognak
Ha hangjuk volna, visítanának
Ha lábuk volna, elszaladnának
Ha volna mivel, tiltakoznának

de nincs, hát kénytelenek tűrni, ahogy kifordítják, megcsúfolják, átértelmezik, kinyújtják és összegombolyítják, ide-oda rángatják és kifacsarják őket.

A kis Jézus még nem...

... de a szerelő eljött, szétvéste a fürdőszoba maradványait. ....és.... tadamm! Megvan a csőtörés.

kihasadva az idő szövetéből

Mentem csak fel a hegyoldalon, toltam a biciklit, már csurgott a hátamon a víz, szúrt a sapka, a sál. Nem volt jó kedvem, nehéz volt a bringa, a táska, a napom, az élet. Az útkereszteződésnél megálltam, ahogy szoktam, kifújtam magam - és hirtelen, nagyon is váratlanul mintha elfújták volna a rosszkedvem. Derűsnek és nagyon energikusnak éreztem magam, és azt is éreztem, ez csak válasz, reakció egy ismerős ingerre, ami olyan halvány, olyan gyönge, hogy nem is tudatosult. Körülnéztem, mit láthattam, amitől hirtelen nem lett fontos a bicikli, a munkanap, az egész szomorú, sárban fuldokló város. Nem láttam semmi különöset, csak a szokásos sáros hegyoldalt, a kínlódó bokrokat, a kerítés mellé tolt Trabantot. Hegyezni kezdtem a fülem, és akkor meghallottam, aztán meredt szemmel lestem, csak bámultam az ég felé, és sikerült is megpillantanom a jellegzetes V alakot, sôt nem is egyet, kettőt, aztán a pontok összekeveredtek, újra alakzatba rendeződtek, egy-két lúd megint felgágogott, és a pontok egyre kisebbek lettek, végül eltűntek nyugat felé.

suum cuique

Van, aki ilyenkor az angyalt várja.
Más a Jézuskát.

Én a vízvezeték-szerelőt, hogy afféle Anti-Mózesként szüntesse meg végre a víznek az ő felfakadását.

Férfira én ennyit nem vártam

A szerelő 8-ra ígérte magàt. 5 perc múlva harangoznak. Híre-hamva nincs.

Idegen gatya és formanyomtatvány

Múlt szombat éjjel, egy remek scrabble-parti után értem haza, és egy idegen gatya fogadott a székre terítve. Zöld-fehér, jó nagy méret. Ami érthető is, mert mint megtudtam, egy itthon játszó, az all star-nak választott amerikai játékosé. Igen, a fiam kidumálta a gatyájából a meccs után az amerikai fickót, aki - mint megtudtam - ott helyben lehúzta a textilt, és egy szál alágatyában átnyújtotta a szuvenírt a lelkes rajongónak. Az egész főleg annak fényében meglepő, hogy M. a büdös életben nem tanult angolul.

Egészen elképedtem, hogy egykor félénk gyermekem milyen talpraesett kamasszá nőtte ki magát. Az anyai büszkeségem három napig tartott, amikor ugyanez a kamasz gyerek egyszerűen képtelennek bizonyult kitölteni egy űrlapot. (Azóta addig nyúztam, míg sikerült neki.)

Hogyan áztassunk?

Vannak egyértelmű módjai az áztatásnak. Ezt szerintem mindenki, aki csak lakott öreg bérházban, ismeri: eltörik a főnyomócső (eredeti nevén: strang) és folyik, mit folyik, ömlik a víz a falból. A vizet azonnal elzáratjuk a házmesterrel, előtte persze próbáljuk értesíteni a strangon lévő többi lakás tulajdonosát, ami jó eséllyel persze nem sikerül. Anyukánk csuklik. Ha nem, fog, amikor a a födémben az alattunk lakóhoz is megérkezik a víz. De persze így is az nevet, akinek sikerül elérnie, hogy ne nála barmolják szét a fürdőszobát.

Aztán vannak ravaszabb, körmönfontabb módjai is az áztatásnak. Elmozdulhat a mosogatógép csövének egy darabja, Niagara vízesést imitálva az alattunk lévő lakásban. A szerencsétlen alsó szomszéd őrjöngve keresheti az ázás okát, a bűnös mosogatógép szemérmesen hallgat róla, hogy egész nap pumpálta a vizet a födémbe (true story). Külön pikáns ízt ad a történetnek, ha az érintett gép/lakás gazdája tagadja a leghevesebben az érintettséget - amíg be nem bizonyosodik a tagadhatatlan.

Jelenleg a műfaj harmadik kategóriájában érünk el szép eredményeket, az önsorsrontó versenyszámban: magunkat és a szomszédot áztatjuk (magunkat jobban). A hibaforrás még ismeretlen, pedig járt itt három vízvezeték-szerelő, és mind azzal ámított, hogy megtalálta a hiba okát. A zuhanykabint egy hónapja elbontották (már 6 hete nem is használjuk), a foltok ennek dacára odalent terjeszkednek, a fal vígan salétromosodik, a zuhanykabin helyén éktelenkedő beton nedves.

Hétfőn jön a negyedik vízvezeték-szerelő, akihez vérmes reményeket fűzök. Egyrészt mert pontos volt, másodjára mert józan, tudott beszélni, nem volt büdös, volt viszont notesze, amelybe harmonikus, négyszögletes betűkkel jegyzetelt. Valamint anyukámmal szemben lakik, úgyhogy nem tud lerázni csak úgy.

Asszociációk

A múlt héten lementem tornázni, és jólesően vettem észre, higy a szokott tuc-tuc helyett pörgős zene szól: Hungária-egyveleget tettek be a lànyok. Aztán ahogy végignéztem a közönségen, a Csókkirály meg a Multimilliomos dzsesszdobos helyett inkább a Parkett ördögèt éreztem volna találónak.

********

Csak én tartom bizarrnak, hogy az Állatkórházzal szemben pecsenyező működik?

Az igazságot még sosem mondtak ilyen kedvesen a szemembe

- Megvan! Te egy kupitündér vagy!
- ???
- Ahol megjelensz, öt perc alatt kupit csinálsz magad körül.

Költői kerdes

Miert fordít magyarra, aki nem tud magyarul?

Jaj, november

Hát én úgy utálom ezt a hónapot, hogy még.

höhö

Ma a telefonom szerint gyalogoltam/bringáztam 11 km-t, de a valós szám ennél nagyobb (úgy 13 lehet), mert reggel elfelejtettem zsebre vágni a telefont, amikor B-t vittem suliba (gyalog). Máskor ezért a távolságért elmegyünk kirándulni.

Csak ámulok

Mérhetetlen csodálattal nézem azokat, akiknek van energiájuk stílusosan élni. Nekem a puszta életben maradás is erőt próbáló feladat sokszor.

just for the record

1) Új univerzum tárult föl előttem, miután felfedeztem/követni kezdtem pár főzős FB oldalt.
2) Létezik playlist a takarításhoz is.

tücsök és bogár jeligére

Pókhasamat darázsderékra cserélném.

Az előző apropóján

Még érlelgettem egy kicsit a mondanivalóm a Budapest Noirról, hogy mennyire szépen összedolgozta a szerző a valós karaktereket a fiktívekkel, hogy mennyire alaposan beleásta magát a detektívregény műfajának témájába, milyen alapos kutatómunkát végzett a bűnügyi tudósítások, a hajdani utcanevek végigbogarászásával, milyen szépen passzintotta bele a fiktív, "de akár így is történhetett volna" történetet a történelmi háttérbe - ez engem mint filoszt, nem tagadhatom, lenyűgöz.

De aztán rájöttem, mégsem ezért szeretem ezt a regényt, a vonzalom nem a filoszkodásban rejlik, annál sokkal prózaibb. Egyszerűen arról van szó, hogy a szerző szereti - és ismeri - a címszereplő várost, ezzel pedig levett a lábamról. (A sorozatban Gordon megfordul más városokban is, azok leírása teljesen hidegen hagyott.) De azzal lefegyverzett, hogy pontosan ismeri a pesti gangok világát, a bérházakét, amelyek udvarán csak ecetfa nő, és tudja, hogy a lépcsőn, melyen járunk azóta is, hogyan kopott el a kő. Ismeri a sárga keramitkockákat, a sötét cselédlépcsőket. Ismeri a pesti kapualjak szagát. Látta már Budapestet éjjel. Villamosozott ki a külvárosokba, ázott be a cipője Pasaréten. De otthon, igazán otthon a körút mentén érzi magát, vagy legalábbis nem túl távol attól, olyan házakban, amilyenekkel még ma is gyakran álmodom, és amelyekben járva észreveszem a lépcsők tövéből kikandikáló bronzkarikákat, megsimogatom a gangok korlátjának vascsipkéit, a pusztuló vagy már elpusztult, leveleket vagy oroszlánfejeket mintázó falidíszeket, észreveszem az építés évét jelző, néha összetört és randán vagy sehogy sem pótolt feliratot a kőpadlókon - szóval bármennyire nem vagyok kemény öklű zsurnaliszta, mégis, valahogy úgy érzem, egy vérből valók vagyunk, Gordon-Kondor, meg én.

Budapest, noir?

Naszóval itt ez a Budapest Noir, meg a belőle készült film, amit nem láttam, és nem is biztos, hogy szeretnék megnézni, mert már most tele vagyok előítélettel.

Én ezt a könyvet szeretem. Nem a bűnügyi szál miatt, vagy akár a cselekmény miatt, de hát Hrabalt se a cselekmény miatt olvasunk, vagy Kafkát vagy Esterházyt sem. Továbbá szeretem a jól megírt történelmi lektűröket, vagy a könnyedebb olvasmányokat, kezdve a Rózsa nevétől át a Sansom-regényekig. És fontos kitétel a jól megírtság: hogy a szereplők az adott korszellem szerint, annak logikája mentén és ne a 21. századi logika és elvek alapján gondolkodjanak, nyilvánuljanak meg, alkossanak véleményt, mérlegeljenek és cselekedjenek. Ha a szerző a történelmi regény mellett dönt, a történelem mellett is dönt, felelősséget vállal, hogy bevezeti az olvasót a kor univerzumába, annak minden celebjével, akkor jelentősnek tűnő konfliktusával, bestsellerével, szellemi áramlatával, illemszokásával, kedvelt ételeivel, politikájával.

Ebből a szempontból a Budapest Noir jó regény. Jók a figurák, plasztikusak, jók a konfliktusok, jó, hogy a szerző ismeri a várost, a szereplők villamosoznak, zsírpapírból eszik a császárszalonnát, tejbüfékbe járnak, a házmesterrel hozatják a zónapörköltet és lefizetik a féllábú trafikost egy jobb cigarettáért. A zsurnaliszta szót én szívem szerint egyszer sem használnám, nemhogy ennyit, sok az álszellemes mondat (bár mivel mindent a főszereplő szemszögéből látunk, ezt betudhatjuk az ő álszellemességeinek is). A nagypapa lekvárfőző megszállottsága nekem túlzott (inkább töltött volna kolbászt, és egyáltalán, _mit_ lehet csinálni annyi lekvárral, arról nem is beszélve, hogy olyan gyümölcsöket is összefőz, amelyek nem is érnek azonos időben vagy októberben, amikor a regény játszódik), és Zsigmond kicsit túl gyakran tárja szét a kezét - még akkor is, ha ez fizikailag lehetetlen. De a harmincas évek "szűk levegője" ott kísért. Óriási és elismerésre méltó munka van a valós szereplők (Hain Pétertől Vécsey Leóig) ábrázolásában; valóban, akár _viselkedhettek volna_ úgy is, mint ott, akkor.

Mostanában sokat beszélgetünk a gyerekekkel a 20. századi történelemről, M. rengeteget kérdez. Nincs olyan család ma Magyarországon, akin így vagy úgy át ne gyalogolt volna a világtörténelem. Ezeknek az éveknek az eseményei a mi személyes sorsunkat is meghatározzák már (felpofozta-e a dédpapát a csendőr? Kuláklistára került-e a család? Érintette-e dédpapát a numerus clausus? Minősült-e osztályidegennek? Elveszett-e az erdélyi, felvidéki birtok? Hányan maradtak a családból a Don-kanyarnál?), egy-egy akkori sérelem vagy előny más irányba kanyarintott sorsokat. Sok-sok ilyen könyv kellene a mostanában oly lelkesen mosdatott harmincas-negyvenes évekről, a választási lehetőségekről, a hazafiakról és a magukat annak vallókról, a háború felé sodródó, sérelmeit dédelgető országról, a mindennapi kis megalkuvásokról és nagy hazugságokról és ordító lózungokról, hogy jobban értsük: kik vagyunk. Nem állítom, hogy ez a lektűr megmondja, de igen alapos bepillantást enged a kisemberek - dédszüleink, ükszüleink - mindennapjaiba. Igen, ilyen a történelem alulnézetből: a legérdekesebb, az a legizgalmasabb, ami a tankönyvekből aztán kimarad, ami a történelemcsinálás boszorkánykonyhájában végbe megy. (Ez egyébként a sorozat legfeszesebb darabjából, a Budapesti kémből érezhető leginkább.)

Aztán a film.
Én örültem, hogy filmet forgatnak a könyvből. Aztán ahogy derült ki sok minden, úgy fogyott a lelkesedésem.
[spoiler]
Amikor nagy csinnadrattával beharangozták a szereplőgárdát, akkor ment el először a kedvem. Oké, sikerkönyvet megfilmesíteni nem feltétlenül nagy rizikó. De olyannyira közhelyes volt a szereplőválasztás, hogy már fájt. Kováts Adél mint nagyasszony? Kulka mint méltóságos úr? Dobó Kata mint Vörös Margó? és komolyan: Tenki Réka mint Krisztina? (Aki a könyvben hangsúlyosan szemüveges és hangsúlyosan grafikus és hangsúlyosan erdélyi szász?) És nem, nem attól kap a normális ember valaki észbe, hogy a barátnője épp zsidó (igen, zsidó, ezzel a névvel, hogy Krisztina!) akinek meg árja, hát néki aztán semmi gondja a fennálló rendszerrel, köszöni, jól van!) Mi lett volna, ha a méltóságos urat mondjuk  Mácsai Pál alakítja? Vagy Kern András? Eperjes Károly? A feleségét meg Tóth Ildikó, Bánsági Ildikó, Udvaros Dorottya? Vörös Margó szerepében Rezes Judit?
Ne akarjunk már mindent mindig megúszni. Akkor kár elkezdeni bármit is, hagyhatjuk nyugodtan a fenébe.

Semmi meglepő

Néha, saját preferenciáimat elemezve arra gondolok, a kőkorszakban lenne a helyem vagy az amishek között nem vagyok a mai kor embere. Az utóbbi egy hétben semmilyen igényem nem volt FB-ra, emailekre, legszívesebben a telefont se vettem volna fel. És akkor éreztem a legjobban magam, amikor a nyirkos fűben, mocsoktól feketéllő kézzel túrtam a hullott dió után (még az árokba is bemásztam), gyümölcsfát és szőlőt válogattam a kertészetben, aztán elültettük Balatonon, ahová hirtelen felindulásból leficcentünk vízteleníteni, vagy amikor gyalogoltunk a Mátrában, ahová, a körülmények szerencsés összjátékának köszönhetően (M., aki előreláthatólag szabotálta volna a túrázás műfaját, vidékre ment egy többnapos bajnokságra, és végül is nincs értelme szétverni a zuhanytálcát, idő kérdése, mikor szárad ki a fal) szombaton felkerekedtünk Parádsasvárra, és Apc, illetve a közelében lévő áltengerszem megtekintése és egy Mátrafüreden elfogyasztott világbajnok vadpörkölt után oda is értünk, este dézsafürdőt vettünk a szabad ég alatt, ma pedig reggel már háromnegyed 8-kor az erdőben gyalogoltunk. Aztán, bár a mai napra napsütést jeleztek előre a meteorológusok, inkább a ködöt és a nyirkot választottuk, ebből semmit nem tapasztaltunk Galyatetőn, ahol 5 fok volt és 2 méteres látótávolság. A csilliárdokból felújított és tényleg nagyon fancy turistaszállóban ivott kávétól felbátorodva elgyalogultunk Piszkés-tetőig (bár én Parádsasvártól akartam felgyalogolni, de lekettőegyeztek), aztán visszatérve kicsit féltünk B-val egy bazi nagy és engem pitbullra emlékeztető kutyától, aztán _megint_ igen jót ebédeltünk, már nem tudtunk felmenni a Kékesen a kilátóba, és hazajöttünk. Az M3-on tapasztaltak alapján próbálok kevesebbet panaszkodni majd az M7-re.

A hét tapasztalatai alapján a következőkre vágyom:
egy cserépkályhára
egy sparhertra
esetleg egy kemencére
többnapos gyalogtúrákat tenni (eddig a Bükk, a Mátra és a Börzsöny vezet, de valszeg azért, mert nem voltam még a Zemplénben)
egy felfújható kajakra (immár augusztus óta, tehát a vonzalom hosszú távúnak mondható).

nem vágyom viszont továbbra sem macskára a harmadik emeleten; november 1-jén ugyanis keserves nyávogás után egy kismacskát piszkáltunk le Balatonon a szomszéd ház tetejéről. Mint kiderült, a kismacska, testvérével együtt az ajtó előtt töltötte az éjszakát. Még ahhoz is túl kicsik voltak, hogy tudják, érdemes sietni, ha az ember tejet tölt nekik, csak ültek, és néztek cukin egész nap. Az egyik viszonylag barátságos volt, a másik fújt, ha hozzányúlt az ember (mert eltette a küszöbről). Induláskor aztán I. oltalmába ajánlottuk őket, és milyen jól tettük; a szelídnek szerzett gazdát, a fújósat úgy tűnik, befogadják ők; a macska szerény javaslatomra a Majré nevet kapta.

Panaszkodós-dicsekvős

Régen éreztem már ilyen bénának magam.

me too

Énszerintem nincs nő ma Magyarországon, akit ne zaklattak volna.
Az nem járt soha buszon, villamoson.

Ha a beszólásokat is zaklatásnak vesszük, akkor nem tette ki a lábát az utcára, nem tekert biciklin.

Zaklattak tízévesen a liftben, tizennégy évesen a Jókai utcai gombfoci szakboltban, találkoztam kamaszként vén perverzzel a Margitszigeten, fiatal felnőttként össze-vissza fogdostak a békávén a tömött villamoson. A liftes embert elküldtem (és visszatekintve, óriási mázli, hogy kiszállt a liftből), a vén perverzt otthagytam. A békávén úgy éreztem magam, mint egy csapdába szorult állat. Azt se tudtam megállapítani, kihez tartozott az a kéz.
Nem gondolom, hogy én voltak a hibás. Sose gondoltam. A liftes sztorinál konkrétan két fonott copfban hordtam a hajam.

A munkahelyeimen nem kerültem ilyen helyzetekbe - azt legalábbis nem számítom zaklatásnak, csak puszta rosszindulatnak, amikor az egyik idősebb férfi kollégám, négyszemközt persze, félreérthetetlenül arra célozgatott, milyen _speciális_ tudásomnak köszönhetően kaptam meg egy jobb állást.

De - a fentiek miatt-e vagy másért? - nem érhet hozzám, csak néhány ember, és - a családon kívül persze - csak kontrolláltan. Nagy távolságokat tartok. Baráti találkozásoknál úgy helyezkedem, hogy ne kelljen puszit adnom. Lehetőleg kezet sem fogok senkivel. Nem járok masszőrhöz, minden testkontakttal járó sportot eleve kizártam. Orvoshoz, ha lehet, nem megyek. Nem tudatosan alakítom így a dolgokat, de nem is maguktól alakulnak így. Nincsenek váratlan érintések.

Még az első komoly munkahelyemen, több mint tizenöt éve egy esti műszakban épp kifelé tartottam egy szobából, amikor egy távoli, jól megtermett férfi kollégám meg akarta fogni a tarkóm. Nem sikerült neki. A legközelebbi pillanat, amire emlékszem, hogy be van csukva az ajtó mögöttem, és a kolléga nincs sehol. Szemtanúk segítségével sikerült utólag  rekonstruálni, hogy abban a pillanatban, amint a nyakamhoz ért, félrecsaptam a kezét, ráordítottam, hogy ne nyúljon hozzám, átlöktem a küszöbön, és rábasztam az ajtót.

Mivel  addig kifejezetten halk szavúnak ismertek meg, eléggé meghökkent mindenki.

Bárcsak tízévesen is így viselkedtem volna. Bárcsak kamaszként is. Bárcsak a villamoson is.
Bárcsak kevésbé nevelnénk engedelmesnek a lányainkat.

Nem az én szégyenem.

Vesszen Gárdonyi!

Többféle elméletem van, miérttartittezazország. Például - szigorúan a szubjektív benyomásaim alapján - Gárdonyi Géza miatt.
Én komolyan megpróbáltam megszeretni Gárdonyit. Pedig tudom, a Nagy Könyv szerint az Egri csillagok a legnépszerűbb magyar regény (ami több szempontból is szomorú amúgy). Sajnos ezt a regényt már általános iskolásként sem bírtam, és szent meggyőződésem, hogy pusztán a tehetetlenség miatt maradt kötelező olvasmány cirka 70 évig (a második vh előtt lett az, kitartott a háború alatt, és az után is, ekként rekorder ebben a műfajban, mint az örökös HÖK elnök Szegedről), és mert ha bárki megpiszkálná, azonnal magára vonná a hazafiatlanság, haladóknak: nemzetgyalázás vádját.

De az Egri csillagok régen volt, ugyebár, és nyáron nekiveselkedtem az Ida regényének. Igaz, Gárdonyi személyében igazi gyáva, élhetetlen figurának tűnt, de gondoltam, adjunk neki egy esélyt, és egy tanács alapján kezdtem el ezt a könyvet. Nem kellett volna. Amin feszt felháborodtam megint: a nem is annyira lappangó sovinizmuson, antiszemitizmuson, az áporodott, gőgös keresztény-középosztályi felfogáson, az irgalom, a szolidaritás, valamint változásra / változtatásra való hajlandóság, sőt vágy teljes hiányán. Illetve hogy mindezt pozitívumként ábrázolja a regény. Az már az eddigiekből következik, hogy a legrokonszenvesebbnek beállított két főszereplő, Csaba és Ida milyen ellenszenves: előbbi simán hagyja elúszni a családi vagyont, mintsem türelemre kérje a húgát, vagy hogy lebeszélje, ne menjen hozzá a kártyabolond kérőjéhez (még a saját örökségét is a házaspárra hagyja), hogy aztán egy vállrándítással elintézze a vagyont előre látható módon valóban elkártyázó, immár kétgyerekes sógor öngyilkosságát, azaz a húga megözvegyülését és a két gyerek elárvulását. Ida meg simán egy magát megjátszó, szemforgató hisztis pincsi, aki az apját lenézi, de a pénze, az bezzeg jó neki.


Na jó, mondta a kolléganőm, aki az Ida regényét is tanácsolta, olvassam el a Hosszúhajú veszedelmet. El is olvastam. És ma, a leánygyermekek napján, álljon itt belőle egy idézet, és nem tudok nem arra gondolni, hogy ennek üzenete - a fent felsorolt, számomra elfogadhatatlan értékrend mellett - sajnos igenis hozzájárult, hogy ezérttartittezazország.


"- ...Tegnap is sajnáltam, mikor elment, hogy egyszer se szólítottam szünetelésre. Pihenjen kissé a fejezetek végén. Hiszen ennyi olvasás egyfolytában - szenvedés magának. 
Hálásan nézett rám, és mosolygott: 
- Köszönöm. Nem olyan fárasztó ez nekem, mint gondolja. És ha annyira fárasztó volna is, hogy szenvednék, én nem félek semmi szenvedéstől. 
Hm, milyen hangsúllyal mondta ezt: semmi szenvedéstől. Milyen értelmes szem!! És az a finom mosolygás az ajkán... Ez a leány jobb sorsra született! 
- Nem fél a szenvedéstől? Maga olyan hangon mondja ezt, Ilda, mintha valami nagy ügy előtt állana, amelyben szenvednie kell. 
A parkettre pillogott. Aztán felvonta a vállát, mosolygott: 
- A nők szenvedésre születtek - mondotta kitérőn. - Anyám már kicsi koromban megtanított rá, hogy ne boldogságok folyamatának ismerjem az életet... 
- A maga anyja igen művelt nő lehet."

mindenesetre edződnek

- ...és a múltkori meccsen hallottam, miket mondott a *fc-os esdző... hogy ilyen idióták meg olyan idióták... veletek azért M. bácsi nem beszél így... nem hív idiótának benneteket.
- Nem. M. bá egyszerűen lehülyéz.

hát túlvagyok rajta

Visszatekintve olyan, mintha az egész szeptembert valami buborékban töltöttem volna. Az elején volt egy leadásom, aztán egy maszek, aztán egy másik leadásom, és tegnap sikerült befejeznem egy monstruózus hosszúságú, régóta húzódó maszek melómat. Múlt héten egy nem várt elismerés is ért, aminek örömére immár kénytelen voltam elmenni fodrászhoz és kozmetikushoz is. Igaz, hogy nagyon hiányzott az a kozmetikusnál töltött délután (aki rengeteget sápítozott a bőröm állapota miatt), de most a magam számára is elfogadható végre a megjelenésem.

Sajnos ezzel párhuzamosan kitört rajtam az utazási viszketegség.

Szeptemberi szokásos

Másod Harmadállásban a gyerekeim titkárságán dolgozom.

Különórákat egyeztetek, adatlapokat töltök ki és írok alá, próbálom a vívóleckék és a vízipólóedzések közé besuszterolni a gitárórát, listákkal a kezemben kóválygok homályos tekintettel a boltokban az állványok között, nem-kell, de mégis-kell tanszereket ások elő, egyeztetek, aláírok, megbeszélek és persze befizetek, térítek, iktatok, felhívok, lemondom, beadok, kivágok, felragasztok, nyilvántartok, eltévesztem, besokallok.

Életem

...a pólómon.

Jelentés a türéshatáromon túlról

Nem cimbalmozok tovább az idegeken: elkaptam. Vagy ha nem azt, akkor egy olyat.


Kívülről nézve egész érdekes amúgy, hogyan veszti el a végén (bár még nyilván nem tartok ott) az ember a jártányi erejét. Hogy nemcsak a hazabringázás gondolata abszurd, hanem az is, hogy álljak kétemeletnyit a liftben.
Hogy hányszor képes egymás után kirongyolni a vécére, ahelyett, hogy a helyzetbe beletörődve ott maradna inkább.
Hogy rázza a hideg a harminc fokban.
Hogy a gyengesegtől veri le a víz.

Mindenesetre eddig egész jól menedzseltem a dolgot,  apukám értem jött, hazahozott, B csinált magának vacsorát, kért a szomszédból probiotikumot nekem, fogat mosott, elment aludni. Holnap ugyancsak apukám elviszi suliba és el is hozza. (A fiúk elutaztak hosszúhetvégézni.)

Én pedig kedves szeretettel gondolhatok az edzőtáborba fertőzéssel érkezett gyerekre, az egyesületté, a kempingre... meg aki még belefér.

Újabb lépés az önismeret felé

A hétvégén valami gond volt az Air Canada oldalával, és röhejesen leestek a jegyárak. Így volt alkalmam megállapítani, hogy sajnos egyáltalán nem érdekel New York, viszont megőrülnék egy kamcsatkai útért. Ah, Kamcsatka.

Survival egy közelebbről meg nem nevezett magyar városban

Mint tavaly, M. idén is elment az egyesülettel/elvitte az egyesült egy hétre edzőtáborozni. Persze augusztusban amúgy is egész hónapban edzőtábor van, de a bentlakásosban napi három edzést tartanak, nem napi kettőt. Tavaly is volt már ilyen, akkor egy alföldi városka határában álló szakiskola kollégiumában szállásolták őket el a gyerekeket. Kicsit neccesnek éreztem akkor az ár-érték arányt, meg azért is berzenkedtem, hogy a turnusváltást sikerült hétvégére időzíteni, azaz a hónapból _két_ hétvégére tartott igényt az egyesület. Pedig akkor még egész jó dolguk volt a gyerekeknek. Csak még nem tudtam.

Fúj

Tegnap éjjel, amikor nagy nehezen, egy elég rémes munkahét utan leértünk, egy szétrobbant, már nyűves paradicsom fogadott a hűtőben, és egy döglött egér a szemetesben, valamint egy kis zacskó, folyósra rohadt krumpli a spájzban. Reggelre kiderült, hogy kikelt a szövőhernyók második nemzedéke, amelyek tarra rágták az eperfát, az árokparton álló Török Bobbyt, és tömegesen spacíroznak a házfalon. Ahogy ülök a fa alatt, konkrétan hallom, ahogy a maradék levelet rágják.

 

Múlhatna el kevésbé gusztustalanul ez a nyár.

Vajon

...milyen arcot vághattam, amikor leesett a tantusz, hogy míg kimentem telefonálni a folyosóra, hogy zavarjam, este fél nyolckor a valamiért leszaladó munkatársam kizárt az irodából?

Az érme két oldala

Elhangzik egy régi kedves kolléganőmmel beszélgetve

- Nem, már itthon leszünk... De, van még szabim... igen, mehetnénk Balatonra... de tudod, a fiamnak edzőtábora lesz egész augusztusban. Igen, négy hétig. Ő?  Ő nem bánja. Nagyon szereti. Nem is tudom, mi érdekli még ennyire... szerintem semmi. Persze... igen, jó a sport, tényleg, jó a társaság, nem teng-leng, mozog eleget, pakolnak rá egy kis izmot... Igen, egyébként is mindennap van edzése. Van, hogy napi kettő. Igen, tényleg nagyon jó, hogy ezt így megtalálta magának... hogy megbecsülik, hogy kiteljesedik benne, hogy ilyen elhivatottan, ilyen szorgalmasan csinálja, hogy barátokat szerzett, hogy ilyen céljai vannak. Nagyon jó.

Elhangzik egy ismerős anyatárssal beszélgetve:

- Nem, nem fogunk lemenni már Balatonra... igen, egész augusztusban edzőtábor M-nak, tudod... hát végül is már ez a harmadik év, hogy így van... vagy negyedik? Igen, persze, ne is mondd, ott van az a gyönyörű, hűvös ház üresen, mi meg itt főlünk meg a saját levünkben... Mondjuk már lassan megszokom, hogy minden szabadidőmet a sportági szakszövetség osztja be... Persze, szeptembertől kezdődik a versenyszezon, úgyhogy majd ősszel is akkor megyünk le, ha nincs éppen meccs... Végül is nem kötelező elmennem, de M. szereti, ha ott vagyunk, meg engem is érdekel, hogyan játszik. B? Hát szegényt nem annyira érdekli, de mit tudok csinálni vele? Semmit, egyedül nem maradhat otthon, szóval jön. Igen? Hogy te ezt nem tudnád csinálni? Dehogynem. Ha nekem ezt elmondja valaki az elején, sikoltozva elszaladok. De szép lassan, fokozatosan van felépítve, míg az ember eddig eljut. Meg aztán gondolhatod, hogy én sem így csinálnám, ha rajtam múlna.

Mai megpróbáltatásaim, azaz a korábbi bejegyzések témái egyetlen posztban

Nem is tudom, a délutánból melyik pillanat volt a legemlékezetesebb.

Amikor a lányom barátnője, aki többször és hangsúlyosan biztosított róla, hogy ő márpedig _tud_ úszni, a kérésemre, miszerint a medence szélétől elrúgva magát ússzon hozzám el három tempót, visszakérdezett, hogy muszáj-e, majd miután megerősítettem, hogy az, mert szeretném látni, mennyire tud úszni, ha már ragaszkodott a 140 cm-s vízhez, sikoltozva, kapálózva _egy_helyben elmerül?

Vagy amikor a fiam - már a kisvízben - jó gondolatnak tartotta könyökkel ráugrani a tarkómra, majd kirántania úgy alólam a lábam, hogy azóta ropog a jobb térdem?

Vagy amikor konstatáltam, hogy ha két nyolcéves ül a hátamra, úszás közben olyan mélyen lenyomnak a víz alá, hogy pipával sem kapok levegőt, de ezt nem veszik észre?

Vagy amikor sikongatva próbáltak fenn maradni hátamon, és fülsértő hangerővel azt kiabálták, hogy víziló, víziló?

Biztat a lányom

É: Na, milyen?
B: Nem jó, anya... nem áll jól...
É: Hát nem. Le is veszem.
B: Ez D-nak mondjuk jól állna.
É: D-nek minden jól állna... Vékonyabb mint én, hosszabb a lába... Minden jobban áll neki, mint nekem.
B: Nem, azért nem anya... Van, ami neked állna jobban...
É: Tényleg?
B: Például a terhesruhák.

Az én nagy sárga gongom

Úúh, nagyon vacak napom volt ma, fejben fogalmaztam az epés posztot, ki mindenkivel cserélnék - kb. mindenkivel, aki nem ül egy irodában ebben a meseszép időben, hogy tetszőleges sorrendben billentyűket nyomokodjon, ideértve a balmazújvárosi focistákat - aztán nagy nehezen felcihelődtem, és lementem a kertbe. Idén nem terem olyan szépen, a kerítés menti részen kínlódnak csak a növények, történt pár rongálás is. Itt-ott gyomláltam, leszedtem az elvirágzott büdöskefejeket, kapáltam, a felkapált földbe belekevertem a vasvári kempingből a hétvégén felhozott fahamut, szórtam bele némi büdöske- és körömvirágmagot, belocsoltam, leszedegettem a poloskákat, tettem-vettem, és lassan este lett a délutánból, lement a nap, valamikor a kapálás és a poloskozás és a locsolás között felhangzott a nagy sárga gong, és aztán leszedtem a már beért paprikákat, és elindultam haza a szürkületben.

Légy ma gyerek

na, az vagyok én, a jobb szélen, az a fóka - ez van, ha vízbe érek, lemegyek alfába, lemegyek fókába, visszamegyek gyerekbe, és a világ lemulatságosabb dolgának tartom, ha átcsap a fejemen a hullám, lelkiismeret-furdalás nélkül lökdösöm a gyerekeimet a medencepartról a vízbe, és bugyborékolva-röhögve köpködöm ki a vizet, ha engem belelöknek, regresszálok, boldog vagyok, gyerek vagyok, fóka vagyok, ennyi kell hozzá, egy medencényi víz.

gyanítottam egyébként

Elolvastam Chillag posztját a fehér ingesekről. Mivel jómagam is trikópárti vagyok, a kommentek alapján:

1. sose teszem be a lábam az északi partra
2. mert azonnal kiderülne, hogy műveletlen, egyben igénytelen tajtparaszt vagyok
3. akinek egy terepjáróra se futja
4. és a német vendégek leküldenének a teniszpályáról (mázli, hogy teniszezni sem tudok)
úgyhogy
maradok a megszokott lángosozónál, hekkezőnél a vasút mellett, ahol nem öltöznek a "hölgyek nagy karimájú kalapba és kaftánba" (pedig a stílus maga az ember), hanem megteszi a strandruha meg a strandpapucs is
és aztán
még onnan is elautózunk, be a párát lehellő, békakuruttyolós legelő mellé, ahonnan gurgyalagok röpennek az égnek, kakukk szól a fák közül, nyestek szaladnak az autón, pihe-puhán libben a gyöngybagoly, őzgida figyel a bozótban, sün szalad a kapu alatt, nyúl ugrik meg a fűben.

És csak messziről kéklik a Badacsony.

Az anyai szív

Egészen addig aggódtam, sápítoztam magamban azon, hogy az én kicsi fiamat feljebb osztották be, és egy korosztállyal idősebbekkel edz és játszik majd, jajistenem, mi lesz vele, és hogy fogja bírni, amíg a szemem láttára nem dobált le egy rakás másik gyereket 8-10 év között, vegyesen - némelyiket a lábánál fogva vonszolta volna végig, ha hagyjuk - egy polifoamból összeeszkábált platformról a Balatonba. És az második perctől már büszkén figyeltem, hogy hajigál le mindenkit.

Jól vigyázz, mit kívánsz

Valóban, többször kifejtettem már, hogy nem szeretem a kánikulát, kedvelem viszont a tiszta, hűvös, szeles időjárást. Mindazonáltal szeretném leszögezni, hogy a nyári hónapok alatt kivett nyomorúságosan rövid szabadságom alatt, amit van szerencsém a Balatonnál eltölteni, hevesen reméltem, hogy a csúcshőmérséklet meghaladja a 22 Celsius-fokot.

Ne csodálkozzatok

ha majd egy szombaton azzal lesznek tele a hírek, hogy egy középkorú családanya reggel fél nyolc és nyolc között mindössze egy tortavillával kibelezte a szomszéd telken dolgozó összes munkásembert. Tettét azzal magyarázza majd, hogy hetente hat nap (igen, szombaton is) reggel, korán reggel arra ébred, hogy fémeket kalapálnak, betonkeverők dolgoznak vagy a munkavezető káromkodik minősítethetetlen stílusban és gorombítja le a sárga földig a segédmunkásokat, és a zaj este 8-9-ig is eltart, hogy minden csupa kosz és a munkások mobilvécéjéből fölszálló bűz a harmadik emeleti erkélyén is érezhető. "Szeretném egyszer végre kialudni magam" - mondja a karikás szemű nő.

Én leszek az.

Elfáradtam.

A világszínvonalú magyar egészségügyben

- simán előfordul, hogy úgy kapok szűrővizsgálatra időpontot, hogy kifutok a beutaló három hónapos érvényességi idejéből;
- a kilenc órára megyek időpontra, az első vizsgálatra több mint egy óra múlva kerül sor;
- a másodikra újabb több mint egy órával később;
- a várakozó női páciensek közé betolnak egy egy szál atlétatrikót és gatyát viselő tolókocsis bácsit, aki aztán egy órán át ott üldögél, látszólag céltalanul;
- az egyébként tiszta, jó állapotú folyosón egyszer csak kinyílt egy ajtó, és elmondhatatlan vizelet- és szarszag öntötte el a szemközti széksoron ülőket.

A leletem egyébként negatív lett.

Házassági forduló

Megbeszéltük, hogy a házassàgi évfordulónk környékén megpróbálunk szervezni valami

utazást minden évben. Ez tavaly nem sikerült, idén mondjuk igen, de jövőre én is szeretnék elmenni, bàrmilyen jók is a fotók, valahogy mégsem az igazi itthonról nézni őket.

Semmire nem vagyok jó, semmire nem vagyok képes

Amilyennek a lányom szeretne látni:

 

Amilyennek a fiam szeretne látni:

 

Amilyennek az anyukám szeretne látni:

 

Amilyennek a munkatársaim szeretnének látni:

Ahogy érzem magam:
:

Egy szélhámos buldózer vallomásai

Nagyon sokáig rettegtem attól, hogy kiderül. Igazából még most is tartok tőle, de íme, már merek róla beszélni, tessék. Évekig aggódtam azon, hogy rájönnek: én egy blöff vagyok. Nem tudok semmi különöset, amit igen, azt bárki összevadászhatja az interneten félóra alatt. A latinből már nagyrészt kikoptam, az angolt, ha beszélni kell, buldózerként tarolom le, ugye, az írott szöveget meg értem, persze, de szótározni bárki tud, az nem kunszt, nyelvtan meg jóformán nincs is. És ez csak egy példa, egész úgynevezett szakmai tudásom ilyen szilánkokból tevődik össze.

A hétvége tanulsága

Azt hiszitek, megerőltető átúszni a Balatont? Próbáljatok közös programot csinálni egy edzőtáborból frissen szabadult, a kortársok farkastörvényeihez alkalmazkodott kamaszodó fiúval!

költői kérdés

Utána kellene számolnom, pontosan mióta, de az biztos, hogy több mint 20 éve van jogosítványom. Nem vezetek rosszul (ezt többször megállapítottam már), ez nem dicsekvés, hanem egyszerűen abból fakad, hogy számomra apukám ez ügyben az etalon, aki nagyon nyugodtan és nagyon jól vezet (valaha hivatásos sofőr volt).
De nem szeretek vezetni, egyszerűen mert most már tartok mások hülyeségétől.
Ott volt szerencsétlen biciklista, akit egy balról gyorsítva besoroló autó ütött el brutálisan.
Hétvégén majdnem belénk jött egy kisteherautó, hasonló forgalmi szituációban.
A sofőrt feltehetően teljesen lefoglalta, hogy kézifékes elindulást mutasson be a lejtőn felfelé, majd kettesbe váltson, és már nem maradt kapacitása a tükörbe nézni.
De a legmerészebb mind közül a rokkantmopedes bácsi volt, aki 10 km/óra sebességgel szlalomozott a két sáv közt a Mártírok útján Margit körúton ma délelőtt 10 órakor.

Ne gyertek kozelebb

Remélem, nem halt meg.
Remélem, nem rokkan bele.
Remélem, felépül.

Reggel 9 óra után 10 perccel, amikor már letettem B-t az úszótáborban, és autóztam hazafelé, először csak a háromsávos felüljáróra feltekerő kerékpárosokat láttam a virsli kerekű bringákon, sisakban, biciklisnadrágban és -mezben, aztán még láttam, amint egy szürke autó nagy gázzal kikerüli őket, aztán sávot váltottam (balra), a felüljáró lejteni kezdett, a biciklisták a jobb oldalon takarásba kerültek, eltűntek a szemem elől (voltak-e többen? nem tudom), aztán a látóterembe jobb felől bekúszott valami oda nem illő tárgy: a három méterre felrepülő bicikli, és aztán a következő pillanatban már láttam az aszfalton fekvő embert is. Csukott szemmel, kicsavarodott tagokkal hevert az úton, mint amikor valaki álmában ide-oda dobálja magát.

De ő nem mozdult.

Azonnal megállt két autó, ugrott ki belőle egy nő és egy férfi, megállt a mögöttük jövő busz is. Én nem álltam meg, nem is tudtam volna, hova, meg aztán, gondoltam, úgysem tudok segíteni, orvost, mentőt hívtak, talán a rohamkocsi a buszsofőr hívására hamarabb is kiér. Meg kellett volna-e állnom sokadiknak, szájat tátani, nem tudom. Talán igen, ha másért nem, mert nyugodtabb lennék.

Mert egész nap újra és újra látom magam előtt a takarásból felbukkanó, magasba repülő biciklit.

a ló meghal a madarak kirepülnek

Cs. kérdezte szombat este, láttam-e már állatot meghalni.
Láttam, feleltem. Nagyanyám vágott csirkét, láttam, milyen, amikor elvitte a hóna alatt, láttam a nyomában izgatottan szaporázó macskát, láttam, amint a kimeredő sárga, pikkelyes láb megmerevedik, aztán elernyed, láttam a vért a táljából kilefetyelő cirmost.
De az tervezett halál volt, a csirkéből leves lett vagy főétel, tulajdonképpen azért volt ott élő valójában, mert a faluban nem volt hentes, és egyszerűbb volt élő csirkét felvinni a telekre, mint hazajárni hetente friss húsért. A Szaratovban kicsi volt a mélyhűtő, és talán a nagyszüleim nem is bíztak a mirelitben.
És persze a csirkéknek nem volt nevük.

Még szerencse

- hogy a városi sportszövetségben olyan fontosnak tartották a gyerekválogatott táboroztatását, hogy csak tavasz végén értesítettek, lesz ilyen - akkor, amikor már csomó tábornak lezárult a jelentkezési határideje. Így, mivel eredetileg azon a héten, ahogy az előtte lévőn is, Balatonon terveztünk lenni, nem jelentkezett B. sem a hiper-szuper iskolai táborra; le is maradt persze.

- hogy nem egyszerűen az időpontot adták meg, hanem a helyszínt is: külföldre mennek, egy neves, kint dolgozó magyar szakember foglalkozik majd a gyerekekkel. 

- hogy azóta egyetlen hang tájékoztatást sem adtak a szülőknek. 

- hogy az indulás előtt egy héttel, végül csak kibökték: nem sikerült megszervezni a külföldi tábort (nem a francia riviérára készült a csapat), szállásproblémák miatt. 

- hogy az új helyszín hiába Balatontól egy jó óra alatt megközelíthető városka, az előzetes információk értelmében M. összes edzéscucca otthon maradt - tehát nem tudjuk hétfő egyszerűen  elfuvarozni a gyereket

- hogy szerdán, még kegyelemdöfésként bevitték: orvosi igazolás is kell.

M. persze letört volt és csalódott (én is az lennék) a megváltozott úti cél miatt, sikerült Balatonon szereznünk a háziorvostól igazolást, és feljöttünk ma délben, hogy holnap kora reggel elinduljon vissza, a Balaton mellé.

Még szerencse, hogy a szövetség szakértő vezetői körültekintően, az utánpótláskorú gyerekek lelki világára tekintettel, kiemelkedő szakmaisággal végzik a dolgukat. Nem is tudom, mi lenne, ha másképp állnának a munkájukhoz. 

Ez az esemény szimbolizálja az egesz nyarat

Tegnap kiderült, hogy megint változik a nyári program. A júliusi.

Egymásra nézve

Már régen túl voltunk az éjfélen, túl némi megrázkódtatáson, síráson és pár fröccsön, amikor zajt hallottam a hátam mögül. Odakaptam a fejem, mire a kocsi tetejéről két gombszem csillogott rám egy kis háromszögletű pofából, és pár másodpercig farkasszemet néztünk: én és a nyest.

I ain't Winston Wolf

Hiába próbáltam, egyeztettem, javasoltam, visszamondtam, jelentkeztem, átjelentkeztem, tájékozódtam, elkéredzkedtem. Nem tudtam megoldani. Ez lesz az a nyár, ami kárba vész, elröppen, tovaszáll, és ahelyett, hogy élveznénk, tartalmas programokkal töltenénk meg, hogy úgy mondjam: kihoznánk belőle a maximumot, csak elmúlik, nyögvenyelősen, kihasználatlanul, sután és fájón. 

Nem fogunk tudni egybefüggő két hétre elmenni nyaralni, nem lesz tengernézés, sőt, jelenleg úgy néz ki, családi nyaralásunk sem lesz, és a vidéki edzőtábor ideje alatt sem tudunk lelépni, mert egy belső határidőm pont arra a hétre esik. 

Már sírni sem tudok rajta. Nem oldana meg az sem semmit.

tíz perc vakáció

Én nem tudom, mikor lett szokás, hogy nincs tanévzáró, az osztályonkénti bizonyítványosztáson viszont ott tipródnak a szülők. Én nem óhajtottam részt venni ezen, harminc gyerekkel meg ugyanannyi szülővel bezsúfolódva egy osztályterembe, hanem inkább elmentem a piacra. És akkor, visszafelé, túl a családi születésnapon, amire készülvén letakarítottunk tizenkét széket és féléves koszt vakartunk le a viaszosvászonról, túl az osztályfőnök egyedül kivitelezett ajándékán, túl másfél napi munka melletti gyerekfoglalkozáson, na akkor, a gyülekező viharfelhők alatt, míg mentem a széles úton, zacskóból ettem a cseresznyét, és köpködtem a magokat, azon a háromsaroknyi úton nem várt rám senki, nem kellett máshol lennem, nem kellett sietnem sehová, nem voltam elmaradva semmivel,

azon a tízperces úton szabad voltam. 

Három napja 12 éves, de mar túlnőtt mindenkin

Igen, én a jobb oldalon állok.

Téma megnyitva

Mindenkinek nagyon köszönöm, aki arra nógatott, gondoljam át az előbbi bejegyzésben foglaltakat, megfogadom a tanácsot.
Történetesen ma volt időpontom az üzemorvoshoz is (orvosi alkalmasságit kértem tőle a Balaton-átúszáshoz), és amikor összefoglaltam neki a történteket - azzal a summázattal, hogy bár a laboreredményeim ezek szerint jók, a problémám attól még megvan -, elég komolyan nézett rám, és egy újabb vizsgálatot javasolt, ahová egy hónap múlva van időpontom (ezt egyébként a szakorvos is javasolta, csak több hónapos a várólista).
Úgyhogy oda elmegyek, aztán meglátjuk. Valószínűleg következik a magán egészségügy, még szerencse, hogy az egyik nagy nevű intézmény a közelbe költözött.
Akármi is okozza a panaszt, van a családban már kórelőzmény, úgyhogy nem is tudom, mit szeretnék. Illetve de. Azt, hogy ne kelljen ezzel az egésszel foglalkozni. Csak sajnos, ahogy az előző évek megmutatták, az nem vezet semmire.

Téma lezárva

Évekig tartó kínlódás, vekengés után végül elmentem még tél végén orvoshoz, és nemrég jutottam el addig, hogy kiértékelje a laborleleteimet. És azt írta, hogy minden eredményem rendben van, az egyik is csak egy kicsit lépi át a határértéket, de olyan kis mértékben, hogy szerinte ez sem gáz.

Ami egyrészt persze rém megnyugtató, mert minden rendben van, igaz?
Másrészt meg nem megnyugtató egyáltalán, mert akkor mi okozza az évek óta tartó panaszaimat? Meg a rám kövesedett túlsúlyt - ami vélhetőleg összefüggésben van az előbbi - megnevezni nem óhajtott - problémámmal?

Aztán úgy döntöttem, hogy márpedig meg fogok nyugodni. A túlsúlyt meg valószínűleg az a drámai dolog okozza, hogy többet eszem, mint kellene, és nem mozgok eleget, nincs itt semmi látnivaló, kérem továbbhaladni. Hát ha így, akkor így, megpróbálkozom a régi hagyományos módszerekkel, hátha az megoldja az eü problémáimat is.

Dum spiro, spero  - másként nem tehetek, hogy egy mondatba hozzam össze Cicerót és Luther Mártont.

a lányom megviccel

- Anya, az őszibarack emlős?
- ???
- Na, anya, az őszibarack emlős?
- Már hogy lenne az, cicukám?
- Hát szőrös, anya, azért!

Szocio

A szűk utcán, ahol mindennap felkaptatok, ma láttam egy bácsit. Keresztbe feküdt a járdán, telibe kapta a kora délelőtti nap. Mire odaértem, már mellette állt tanácstalanul egy húsz év körüli srác. Ketten felültettük a bácsit, akin bár nem volt hús, mégis nagyon nehéz volt. Valószínűleg az egyik kapualjból dőlt ki a keskeny járdára. Iszonyatos szaga volt. Bizonygatta, hogy jól van, de nem tudott ülve sem maradni, megint rádőlt a járdára. Hoztam neki vizet - addig a fiú vigyázott rá -, aztán ivott, ettől, gondolom, felhígult egy kicsit a benne lévő, a szag alapján már tetemes mennyiségű alkohol, kicsit jobban lett, már képes volt összefüggő mondatokat mondani. Eltámogattuk egy árnyékos mellékutcába, leültettük, ahová kérte. Bizonygatta, hogy megissza a vizet, és jól lesz. Ráhagytuk, kicsit álltunk fölötte, és elköszöntünk.
Nem tudom, mit kellett volna csinálnunk.
Mit lehet tenni egy szemlátomást nem akut ellátásra szoruló, ám reggel fél tízkor már mattrészeg emberrel?

kategorizálhatatlan test vagyok

Jó, szóval nézzük, milyen is az alakom? Nem körte, mert ugyan a jelentékeny fenék stimmel, de a csapott váll nem - kifejezetten széles vállam-hátam van, a körtének meg csapott a válla, ugye. Homokóra? Nem, hiszen az utóbbi években jelentékeny pocakot eresztettem? Esetleg kanál formájú? Jó, a pocak megvan, de a lábam tömzsi és kurta, márpedig a leírás szerint a lábura aztán igazán büszkék lehetnek a kanál nők - én nem.

Tessék mondani, töltött hurka kategória nincs?

elegem van

Én olyan szívesen lennék spontán, könnyed, vidám, laza anyuka, de sajnos nem megy. Nem megy. Mert igenis kénytelen vagyok tudni, most tudni, mit fogunk csinálni augusztus 18-án mondjuk, ki milyen táborban lesz, hogyan intézem a szabadságomat, mikor megyünk családilag nyaralni. Mert a kollégák is akarnak szabadságra menni, a normális tábori helyek betelnek stb,, stb. És egyszerűen képtelen vagyok négy (illetve igazából három, mert B. még nem tényező ebből a szempontból) ember programjait összeegyeztetni - illetve erre még képes vagyok, de arra, hogy jó is legyen, arra nem.
Hol egy sporttábor, hol egy külföldi edzőtábor, céges költözés, belső határidők - és mindegyik kettévág valamit bzmg, nem lesz két nyamvadék hetünk egyszerre.
Torkig vagyok ezzel a nyárral, és még el sem kezdődött.

Bulvár

az előforduló olvasók számának alakulásából arra következtetek, hogy a legérdekesebb az alakommal/túlsúlyommal/ebből fakadó frusztrációmmal foglalkozó bejegyzések.

Szerintem lesz még, stay tuned.

a lányom szerint kizárólag dundi állatokhoz hasonlítok

Én: Nemsokára talán úszahtunk a Balatonban is...
B: Á, anya, te olyan soká jössz be! Csak topogsz a parton, mint egy pingvin!
É: Pingvin?
B: Az.
É: Miért pont pingvin?
B: Mert az lép olyan kicsiket. Az totyog úgy.
É: Szóval pingvin.
B: De ha belemész a vízbe, akkor aztán már úszol, mint a fóka!

Tristia, avagy keserveim a plázában

Nem vagyok gazellatermet, nem voltam soha. Szilárdan állok vaskos lábakkal a rögvaló talaján, súlypontom alacsony, kimozdítani nehéz. Lányos alakom, a suhanó évek alatt, hah, tovaröppent. Nem meglepő módon nem szeretek magamnak vásárolni.

De néha kell.

Például kinyúlott a már nem is tudom, mikor vásárolt fürdőruhám, hordhatatlanra. Tudtam, hogy kénytelen leszek venni egyet.
A folyamatot gyorsítandó, előtanulmányokat folytattam.
Néztem a netet, végigböngésztem a katalógusokat. De weben rendelni nem mertem mégsem.

Pénteken külső munkára mentem, és hazafelé volt majdnem egy fél délutánom, amit egy plázában terveztem eltölteni, hogy megtaláljam A Fürdőruhát, Amelyik Jól Fog Állni Nekem.

Végigjártam a plázát. Először oda, aztán vissza. Megnéztem fehérnemű szaküzletet, sportboltot, fast fashion lerakatot. Nem találtam megfelelőt darabot. Vagy nádszálvékony kamaszokra szabták, vagy terebélyes nyugdíjasokra. Vagy neonszínű volt, vagy tulipiros, vagy decensen halszálkamintás, esetleg éjfekete. Vagy kilógott (volna belőle) mindenem, vagy akár a nagymamám is pirulás nélkül felvehette volna.

Több mint két óra múlva kezdtem pánikba esni. Egyrészt kezdett elillanni belőlem az életkedv, másrészt reggel óta nem ittam kávét, és először a fürdőruha-vásárláson akartam túlesni, hogy aztán nyugodt szívvel megihassak egy frappét, valami jó helyen, a jól végzett munka örömével, harmadrészt pedig időre kellett mennem valahová, és félő volt, hogy elkések, és utána ki tudja, mikor lesz időm ennyi időt rászánni egy nyamvadt fürdőruhára.

Ott álltam, túl a negyvenen, valahol a negyven és százhúsz kiló között, fürdőruha és remény nélkül.

A smucigságomon is úrrá lett a kétségbeesés, már vettem volna valamit, bármit, csak nézzek ki benne valahogy, és legyek túl rajta, és felejtsem el az egészet.

Valószínűleg az univerzumnak az önfeladásom ilyen magas foka kellett, mert elém vetett egy boltot, benne agyontetovált és nagyon kedves eladólányokkal, akik elképesztő mennyiségű fürdőruhát hordtak elő nekem, és adtak oda, és kerestek méretet.

És végül lett fürdőruhám, szerintem egy vagyonért, de lett, üröm az örömben, hogy XL-es. Még soha, de soha nem volt XL-es fehérneműm. És egyrészt remélem, hogy nem is lesz, másrészt meg azzal kábítom magam, kicsit nem is értem a dolgot, mert szerintem vannak nálam nagyobb termetű nők is, és ők akkor mit vesznek föl? Mindenesetre most megyek és keresek valami tornagyakorlatot a youtube-ról.

****
Epilógus
Én: És hogy tetszik a fürdőruhám, B?
B: Kicsit fura, anya.
É (próbálom a megrökönyödésem palástolni): Fura? Hogy érted, hogy fura?
B: Hát hogy te nem szoktál ilyen színeket hordani. Hogy kék meg fekete, Azért.
É: (megkönnyebbülten): Aha, már értem.

Ma reggel alig vánszorogtam be a munkahelyemre, amikor telefont kaptam P. bácsitòl, M. testnevelő tanárától, hogy M. rálépett egy osztálytárs lábára (???), és valahogy megsérült az Achilles-ínja, jó lenne, ha látná orvos. Mivel jelenlegi állapotomban nem vagyok vmi sebes (illetve de), Cs. kísérte át az Sztk-ba, ahol vagy négy óra várakozás után kiderült, hogy szerencsêre nem tört el a lába, az ín sem sérült. Később vettünk egy speckó bokarögzítôt, aztán szépen, kényelmesen hazasétáltunk: a két sànta, meg a copfos, az ép lábú.

Black Friday

Még nem költöztünk ide - pedig annak is 14 éve már -, amikor régóta már bringával jártam például dolgozni. Meg ahová lehetett. Akkor ez még kevésbé volt kardinális kérdés, mert sokkal kevésbé volt bevett dolog a városban biciklizni, és a belvárosból bárhová el lehetett jutni könnyen is, gyorsan is tömegközlekedéssel.

Szóval legalább 15 éve sokat bringázom, városban is, de még nem volt balesetem. Még csak nem is estem.
Péntekig.
Pénteken viszont csúnyán elzúgtam - álló helyzetből, a ház előtt.

Amikor elmesélem, persze megkapom a kérdést, hogyan történt, és elmondomom, látom a tekintetekben a 'hát persze' meg a 'még szép' meg a 'hogy lehettél ilyen balfék' felcsillanásokat.
Igen, elmesélve tényleg bizarr, hogy a csomagtartón volt a nagytáska, megpakolva könyvtári könyvvel, az egyik kormányon egy zacskó, benne több palántával, és ahogy meglöktem magam, a papucsom orra aláhajlott, nem lett elég a lendület, és ahogy nem tudtam megtartani az egyensúlyom a biciklin, és beestem a parkoló autók közé.
De ugyanezt a mutatványt (nagytáska+szatyor+papucs) megszámlálhatatlan alkalommal teljesítem, ugyanebben a papucsban, ami nem műanyag vékony talpú flip-flop, hanem ez:

A bal oldalra estem, és úgy rekonstruálom, hogy rám dőlt a könyvekkel, palántákkal megrakott bicikli is. Mindenesetre a nadrágom a bal lábamon rongyosra szakadt, randán felnyúztam a bal térdem, lehorzsoltam a bal könyököm, megcsikartam a jobb combom, és elég csúnyán megütöttem a jobb mellem (belállt a kormány). 

De akkor igazából nemigen foglalkoztam ezzel, mert jellemző módon azzal voltam elfoglalva, hogy hamarabb feltápászkodjam, mint hogy a szomszédék autója kiforduljon, az egyébként rendkívül kedves szomszédjaink meglássanak a dicstelen helyzetben, és nekiálljanak összekanalazni (sajnos nem bírom elviselni, ha sajnálkoznak felettem, nemcsak ők, általában bárki).

Aztán elbicegtem a kertbe, elültettem a szatyorban lévő palántákat, Cs. hozott másik nadrágot (később azt is összekentem, mert újra meg újra felszakadt a var és vérezni kezdett a seb), és visszaültem a bringára, bekarikáztam dolgozni, délután visszavittem a könyveket a könyvtárba, és még két scrabble-partiból egyet meg is nyertem. 

Aztán otthon kiderült, hogy nem megy az alig több mint egyéves kazán, és amikor elindultunk Balatonra, ahol két napig bicegtem és fáztunk, még leeresztettem itthon a redőnyt, nem tudván, hogy viharos szél várható, ami rendszeresen kitépi a redőnyt a sínjéből. 

De Cs. ma délután ügyesen visszapattintotta, a térdem is sokkal jobban hajlik már, és remélem, a kazán is hamarosan ad meleg vizet, lehetőleg a szavatosság jegyében.

A melegről, avagy inertiae dulcedo

Nem szeretem a meleget, a kánikulát, a trópusi hőséget. A szelet szeretem, a friss májusi időt, pont azt, amiből már csak napok vannak hátra.

Mindazonáltal nemrégiben volt szerencsém jó két hetet tölteni a trópusokon (milyen fennkölten hangzik). Jártunk egy 16. században alapított, a 18. században átépített (és a közelmúltban felújított) templomban is. A városka ma sem nagy - csak az intézményei miatt város inkább, és nem falu. Nehezen tudom elképzelni, hogy valaha megtelt a több mint ötven méter hosszú templom. Sokáig nemigen lehetett több porfészeknél, amit rendszeresen kifosztottak és felperzseltek a kalózok. 

A felújítás alapos volt, a templom eredeti falfestéseit állították helyre: a falak fehérek, a mennyezeten egyszerű, a krisztusi parabolákat illusztráló ábrák. A meleg miatt nincs az ablakokon üveg, a nyílásokon ki-be röpködtek a fecskék. 

A templom előcsarnokában állt egy kézírásos tábla az itt szolgáló papok nevével. És elképzeltem, ahogy a 17. században megérkezik egy ambiciózus fiatal ágostonos pap a serény anyaországból, tele tervekkel és lelkesedéssel, és a lassan-lassan elfeledkezik róla a világ, híreket nem kap hazulról, levelei válaszolatlanok maradnak, neki pedig behatol a bőre alá a trópusi restség, vázlatait, terveit a nehéz fa íróasztala fiókjába zárja, a papírjai nyirkosak az örökös párától, kint tombol a hőség, perzsel a nap, ő meg csak ül nyíratlan hajjal, borostásan a hűvös, fehér épületben az arany oltár előtt, és nézi a fehér mennyezet előtt Isten ide-oda röpködő madárkáit. 

nem menő

Hetekkel ezelőtt olvastam ezt a cikket arról, menő-e a ferihegyi reptér, és a szerző, legnagyobb megdöbbenésemre, arra jutott, hogy szerinte az.

Szerintem meg nem.

Egyrészt ott van a rettenetes megközelítés, a felgyomosodott parkoló, és hogy csak vagyonokért lehet a terminál előtt közvetlenül megállni (közben ott fut a ceglédi vasútvonal egy köpésre, de vasúti kapcsolat, az nincs.) Ráadásul az egész terminál is kicsi, alulméretezett, hiába 2a meg 2b, péntek reggel 6 órakor nem háromszor kunkorodik a sor, és egyáltalán nem férnek el az emberek, nyáron meg iszonyú meleg is, mert a klíma nem tud megbirkózni a kinti negyven fokkal meg a bent szuszogó emberek testhőjével.
Az érkezési oldalon a folyosók szűkek, a női vécé előtt tömegjelenetek alakulnak ki, az útlevél-vizsgálatok előtt dettó, és ha bejön három gép, tele vannak a csomagkiadó szalagok. Arról már nem is beszélve, hogy a csomaghordó kiskocsi fizetős. Ilyet sehol sem láttam.

A pesti reptér nem menő. Szerintem ezek a menő dolgok,
A müncheni reptéren a zöldbe rakott fekvőfotelek a tengerentúli járatoknál (meg a designbolt).
A torontói reptéren az ivókút.
A pekingi reptéren a meditációs sziget (meg a még több ivókút, ami forró vizet is ad) és az USB-töltőállomások.
A párizsi reptéren a biztonságiak, akik kedélyesen pakoltatják szét az utolsó elemig a kézipoggyászt.
Az invernessi reptéren a kilátás az étteremből.
Az edinburgh-i reptéren a kávézó.
A jakartai reptéren a szabadtéri rész és a fafaragások (a zene viszont borzalmas, a sorállás a vízumért kiakasztó).
A londoni reptéren az Accecories (igen, szeretek ott bámészkodni).
A dubaji reptéren a hatalmas szökőkutak és az odabent röpködő madarak.

(Disclaimer: utalva az előző bejegyzésre, ezek nem problémáim, csak eszembe jutott a téma.)

Egér a Marson

Az olvasottak alapján
a) a bloggerek túlnyomó többségének legtöbb problémájával képtelen vagyok azonosulni.
b) az én problémáim/kérdéseim mások számára életidegenek.

Alien.

Szörp

- Ebből csinálunk bodzás limonádét?

- Igen, kicsit később. Addig tedd vízbe, jó?

- Jó.

van még

és az imént megérkeztek a kontaklencséim és a szennyesek is. Jó (vagy kár, nézőpont kérdése), hogy a búvárfelszerelés nem hiányzott a csaknem két nap alatt.

van

Van olyan nap, ami hosszabb huszonnégy óránál.
Van olyan hely, ahol a földrengés is megszokott.
Van olyan hobbi, ami örök szerelem.

De már itthon vagyunk.

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen

Voltunk a múlt hétvégén Egerben, húsvétkor pedig lezúztunk Balatonra. Én csak a hedonista részét fogom a nagypénteknek, hogy minden csúsztatás nélkül, legálisan van négy nap szünet, éjáó. Egyik alkalommal sem vettem elő a vitt munkát, és nem volt annyi hír meg internet sem. Az állam persze leesett, mi lett a siroki várból, jó tizenöt éve ott állt csak magában, és másztunk a falakra fel, most meg kiépített út, belépőjegy, parkolási díj, oktatófilmek, makettek, tökéletes turistabüfé, megvalósult az EU támogatásával. Az egri várban ugyancsak pöpec kiállítások, filmek, és 15:52-kor ágyulövés. A bélapátfalvi templomnál sincs már meg a púposbácsi, van helyette audioguide és rendbe tett turistaút, mellette kövezett medrű patakocskával. Az Egészségház utcában Egerben a Rádi pékség sajnos már nem olyan, mint tizenöt éve, hiába az üvegezett terasz, de régen mindenjobbvolt, ez se kivétel. De a Dobó tér még mindig csodaszép, új volt a szökőkút is, arra sem emlékszem régről, a gyerekek kergették a galambokat és még M. is rohangált a szökőkút vízgyertyái között, míg bőrig nem ázott. Hazafelé Parádnál megnéztük az Ilona-vízesést, közben próbáltam megmagyarázni M-nak, mi az a tőzsde, és miért könnyű utálni Sorost.

Húsvétkor aztán Balatonon megkaptuk a kérdést, miért is olyan fontos dolog a CEU, és ki és miért kell bezáratni, ha tényleg olyan kiváló, de az alacsony mennyezet alatt, a vaskályha duruzsolásában az is olyan távolinak tűnt, kint virágba borult már az orgona, bólogattak az ősszel elduggatott hagymákból nőtt tulipánjaim, már csivogtak a fecskék. És sütöttünk kalácsot és brióst reggelire B-vel, és szinte melegen elfogyott mind, kaptam rengeteg tojást, ugrált a sármány a gyepen, és amikor kiálltunk tollasozni az utca végére. már a fejünk fölött cikáztak a denevérek, átjött V, és simogattunk törpenyulat. Olyan jó hely lenne ez az ország, ha nem szúrnánk el magunknak.

Örök dilemma a bringán

Fázom. Mozognom kéne. De ha gyorsabban tekerek, erősebb a menetszél, és még jobban fázom. A kör bezárult.

Miért éppen ez fáj?

Miért éppen ez fáj ennyi embernek, egy elitegyetem sorsa a belváros kellős közepén? A mindenféle lapokban olvasható elemzésekhez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy amíg a tananyagban szerepel a Kincskereső kisködmön, és Wass Albertnek meg Tormay Cecile-nek sem sikerül kiszorítani Móriczot meg József Attilát, addig ott lesz mindenkinek ott lappang a tudata mélyén, hogy ha a felemelkedés egyik útja a tanulás, hogy tudással és szorgalommal fel lehet emelkedni, ki lehet törni még a mély nyomorból is. Saját erőből, tehetséggel.

Egy - méghozzá a vitathatatlanul a legmagasabban jegyzett magyar - egyetem bezárása ennek a meggyőződésnek a szimbolikus elkaszálásása. Hogy kiseprűzzük a tudást. Hogy már régóta nem az számít, mit tud az ember, hanem hogy ki az urambátyja, kihez, hogyan és milyen mélyen van bekötve.

A szupererőm a gyerekeim szerint

az, hogy távolról is képes vagyok mosni.

Non scholae sed vitae discimus

M. a német melett elkezdett angolul is tanulni. Ahogy a helyzetet elnézem, szüksége is lesz rá.

Hommage a Adrian Mole

- Nézd anya! Ott a kirakatban! Ott a datolya meg az aszalt szilva között! Mi az?
- Az a füge, kisfiam.
- De vicces! Olyan az alakja, mint egy gomba!
- Mert ez aszalt füge. A friss füge nyár végén érik, az teljesen máshogy néz ki. Nem kóstoltál még? Nagyon finom.
- Még nem ettem. Hogy néz ki?
- Zöld, és olyan az alakja, mint egy... izé. Mint egy zacsi.
- Zacsi?
- Igen. Herezacsi. Tudod, na.
- Úgy néz ki?
- Úgy.
- Anya, most ment el egy életre az étvágyam a fügétől. Azt hiszem, sosem fogom megkóstolni.

túra, extrákkal

Ma elmentünk kirándulni néhány kis osztálytárssal meg a szüleikkel. Az én ötletem volt, én dobtam fel a javaslatot és a túraútvonalat is, de sajnos a turistatérképet, azt sikeresen otthon hagytam, és csak Pomázon jöttem rá. Naivan még úgy gondoltam, hogy elég lesz a netről kinyomtatott itiner és nagyléptékű térkép, de ne essen senki az én hibámba, és ne higgye, hogy elég: nos, nem az, még ha _tényleg_ a zöld jelzést követtük is, sajnos Pilisszántó helyett majdnem Kesztölcön lyukadtunk ki, de szerencsére aztán visszafordultunk az egyik apuka javaslatára (én tuti elgyalogoltam volna Kesztölcre is, amilyen jól felmérem a távolságokat). Egy anyukának sikerült pedig leszednie a gyér térerő mellett is a telefonjára egy egyszerű túraútvonal-applikációt, így nagyjából tudtuk, hol vagyunk, és tényleg tettünk egy kisebb kört (immár terv szerint). Végül is így is gyalogoltunk tizenpár kilométert, ami akkor nem tűnt soknak, de most érzem a combomban.

A térkép mellett még a víz hiányzott nagyon, abból valahogy mindenki kevesebbet hozott az ideálisnál. Ezért-e vagy másért, nem tudom, de mindenkinél eljött a pont, amikor elkezdte valamely tetszőleges gyerek rettentően idegesíteni. (Nekem ez a pillanat az indulás után három perccel érkezett el, amikor az egyik fiúcska husánggal kezdte csépelni a virágszőnyeget.) Aztán nehezen tudom megítélni azt is, fáradt-e valaki tényleg,vagy csak nyafog, főleg, amikor az én két gyerekem még kacagva szökdécsel ide-oda.
Amikor szerencsésen visszaértünk, még beültünk az egyik falusi cukrászdába, ahol az eddig fáradtságra panaszkodó gyerekek egyöntetűen változtak egy taliga garázda aprómajommá, és fejhangon visítoztak megállás nélkül és csaknem tönkretették az udvaron álló rönkházikót.

Mindenesetre az erdő szép volt, a levegő illatos a sok virágtól. Legközelebb térképpel is megpróbáljuk. Én biztosan.

és képzeljen mindenki mögé, amit akar

Az egyik magazinban Puskás Öcsit titulálták a világszerte a leghíresebb magyarnak. Én mondjuk Rubik Ernőnek jobban örülnék.

Köz, egészség, ügy

Még jó, hogy ki van írva az SZTK-ban a vonalnál, hogy kérem, itt várakozzon, így legalább háromméteresre nő a távolság az előtted állótól, akitől előtte három lépés választott el, de mivel szép tisztán beszélt, meglehetős hangerővel, így is pontosan értettem a kérdését, miszerint itt adja-e le, vagy a háziorvosa tanácsára vigye-e el az ÁNTSZ-hez a székletmintáját, ami ott van nála, a zsebében.

Ez az én szupererőm

Nyolc éve hordott cipőm töri fel a lábam.

Unokáink sem fogják látni

Olyan országban szeretnék élni, ahol felelős állampolgárként kezel a gyerekemet oktató _minden_ tanár vagy az orvos, nem leolt, nem rám tolja a felelősséget, tájékoztat és felvilágosít, és nem kérdezi meg - választ sem várva persze, de én juszt is válaszoltam -, hogy mégis, hogyan képzelem.

Március, 25 fok

Ma sikerült elérnie az időjárásnak a számomra ideális csúcshőmérsékletet, nem kell fokozni, kedves 2017, ennyi lesz, köszönöm.

Mérföldkő

M 180 centi kb, a lába 44-es. Végül is nem meglepő, hogy (mivel 30 cm-vel magasabb a korosztálya méretezésénél) nem találunk a gyerekosztályon rá ruhát, hiába 12 éves.

Latinitas viva!

A lányomék színdarabjában (amelyben igen szép nagy szerepet kapott, mert mint az iskolai prózamondó verseny győztesének, nem lehetett neki kis szerepet adni) van két latin mondat.
A lányom szerint a szülők csapkodni fogják a térdüket a nevetéstől.
Amikor megkérdeztem, miért gondolja ezt, magától értetődően felelte, hogy hát mert a felnőttek mind tudnak latinul.
Ki kellett ábrándítanom.

vanitatum vanitas, aka kéménybe, korommal

Tegnap, amikor még mindig a monstre megbeszélés hatása alatt voltam, és karikás szemmel kóvályogtam végig a napon, felhívott egy régi kollégám, hogy véletlenül szembetalálkozott az egyik munkámmal, és felismerte a stílusom (!), és megnézte tényleg én csináltam-e, és tényleg. Gratulált hozzá. 

Jólesett, épp akkor, épp aznap különösen.

Tegnap Horger Antal nagyanyjaé mellett a sápítozó öregasszony szerepében is kipróbálhattam magam

- Szia, anya!
- Szia, cicu! Na, mi volt az SZTK-ban? Mutasd a kezed.
- Begipszelték. Eltört az ujjam.
- Jaj, kisfiam...
- Letört belőle egy borsónyi darab. Az ujjpercnél.
- Jaj. jaj...
- Nincs semmi baj, anya. Még sok ilyen lesz, te is mondtad, Ez a sport ezzel jár.
- Nem fáj?
- De. De már nem annyira. Amikor belenyúltam a labdába, akkor nagyon fájt. Most már jobb.
- És melyik kezed?
- A jobb.
-  Nem fogsz tudni írni?
- Nem. És tornából is fel leszek mentve. Úszni sem kell járnom. Király!
- És akkor az edzés is ugrik?
- Dehogy! Edzésre járni fogok. Három hetet nem hagyhatok ki! Legalább többet tudok gyakorolni a bal kezemmel.

Nem lennék jó tanár

szerettem tanítani, és azt hiszem, logikusan tudok magyarázni a latin igeidőkről, névszó- és igeragozásokról, az igeneves összetett szerkezetekről, be tudom mutatni a történelmi összefüggéseket, az etimológiát, de mérhetetlenül fáraszt, ha valaki nem bírja meghallani egy magyar mondatban a rossz szórendet, nem ismeri fel a képzavarokat, a szöveg struktúráját, jónak tartja a rossz szóvicceket. Ízlésdiktátor vagyok, nyilván.

A logikus érvelés csodái

- Vedd fel valamelyik szétnyúzott nadrágod.
- Szoknyát szeretnék felvenni.
- De ma kirándulni megyünk, az ég áldjon meg!
- Olyan régen volt szoknya rajtam!
- Az erdőben, avarban mászkáláshoz nem lesz jó a szoknya, nadrágot kellene venned.
- De én akkor is szoknyát akarok!
- És ki fog az indulás utáni ötödik percben seggen csúszkálni az avarban? Mert azt szoknyában nem lehet.
- Öööö. Megyek, levadászom a foltos gatyám a fregoliról.

Most minden olyan nehéz.

Valahogy szétcsúsztam, és rosszul rakom magam össze, tele vagyok pattanásokkal, sokat fáj a fejem, ami szokatlan, hamar felkapom a vizet, rosszkedvű vagyok, csak vonszolom magam előre. Az arcom, mint egy buldogé. Nehezen mennek a dolgaim. És nehéz vagyok én is, ami nem is csoda, mert miután jelentékeny összeget költöttem fogyókúrás italporokra, odahaza bevágtam egy zacskó étcsokis aszalt meggyet.

Napom

Reggel még megáztam és fagyoskodtam a biciklin, majd délután az irodaablakból nézhettem az aranyló napsütést.

Nem véletlen

Tegnap fogadóórán voltam. Még sosem láttam ilyen értelmetlennek az iskolai követelményeket, ilyen haszontalan helynek az iskolát.

Jó, hát akkor legyen tavasz

Nem új, hogy nagyon nehezen tudok elengedni dolgokat, most épp a hideggel vagyok így, de annyira, hogy szombat délelőtt még Cs. telefonján, ahol be vannak állítva a korábbi úticéljaink, nézegettem nyálcsorgatva, hogy úúú, Winnipegben még -10 fok van, Torontóban is vastag mínuszok, Churchillben meg egyenesen -30 és szél. de jó lehet ott még van jég.   

És aztán leértünk Balatonra, és odasündörgött egy buci fejű cirmos macska, elhúztak felettünk a kacsák, bíborlott a naplemente, B. pecázott egy bottal az árokparton, és akkor elengedtem ezt a telet, jó, legyen tavasz akkor, ha már annyira akarjátok, jó lesz ez, majd meglátom. 

Most, hogy a jég elolvadt,

és a jégpályák is bezárnak, énnekem különös öröm önti el a szívemet a vizes vb miatt, minden egyes alkalommal például, amikor látom a Duna-parton éktelenkedő álló egykori Dagály fürdőt Duna arénát, ami bizonyára készen van, bár néhány napja még ezt a képet lőttem róla,

és nagyon örülök, mert ahogy az olimpia pártolói mondták, attól fognak a gyerekek sokat sportolni, ha Magyarországon van egy világverseny, és ha olimpia nem is, de itt lesz nekünk ez a vizes vb, és én ugyan nem vagyok már gyerek, de talán ezért szeretek úszni is, illetve csak szeretnék, mert a vizes vb-n kívül már csak annak örülnék nagyon, ha lenne egy nyomorult nyitva tartó uszoda a környéken, mert sajnos a vizes vb miatt az összeset felújítják egy időben, még szerencse, hogy a megértésemet köszönik.

hello!

A kerületi - egyébként ingyenes, és ezért nem lehetek eléggé hálás - jégpálya sajátossága, hogy hidegben gödrök, melegben huplik képződnek rajta. És micsoda öröm, hogy minderről beszámolhatok, és nem ütött el az a fehér autó, amely egy kereszteződés közepén meggondolta magát, állóra fékezett, aztán hirtelen teljes gázzal elindult hátrafelé - és felém.

Kelet-európa

Nem ismertem az apai nagyszüleimet, még fiatalon, apám gyerekkorában meghaltak. Apai nagyanyám leánykori neve meglehetősen gyakori, több ezren-tízezren viselhetik ezt a nevet. És van egy ilyen ügyvédi iroda nem messze innen, és amikor meglátom, mindig átsuhan a fejemen a gondolat, hogy talán soha nem látott rokonom az az ügyvéd odabent, és milyen lehet, ha az embernek nincsenek (de kinek nincsenek?) fehér foltok a felmenői közül, és pontosan tudja, hogy honnan jött, mit csináltak a déd- és ükszülei, nem mások elbeszélt történeteiből próbálja összerakni, milyen lehetett a sorsuk, az életük, amíg végig nem gázolt rajtuk végleg a 20. század.

Osztályon felüli elmeosztály

A belvárosban a hétvégén lomtalanítás lesz, így aztán úgy a József Attila utcától délre elég eklektikus volt az utcakép. Lomkupacok, mellettük ócska székeken ülő, meghatározhatatlan korú emberek, CEU-s egyetemisták, saját lábukon álló fiatalemberek, magazin-divatlányok, brit bulituristák.

Az Akadémia utcán bringáztam a Kossuth tér felé, amikor elém kanyarodott két jó középkorú biciklista. Kicsit kócosak voltak, kicsit leharcoltak, olyanok, akiknek van otthon lyukacsos atlétájuk. Kicsit kacsáztak, néztek jobbra-balra, van-e ígéretes lomkupac valamelyik oldalon a járdán - mire hangos dudálással  kivágódott mögöttünk egy fekete autó. A feltehetően állami autóban egy ápolt, őszes fürtű úr ült, télikabátban. Amint dagadt gázzal elrongyolt mellettem és a két férfi mellett, még láttam, amint tele szájjal ordít és őrjöngve mutogat felénk az ablakon kifelé.

Mi kéne, ha vóna?

Jaj, én úgy tele vagyok tervekkel. És ahogy végiggondolom őket, hát nyilvánvalóvá válik, hogy vágyaim, izé... csöppet sem intellektuális jellegűek.
Szeretném
- átkorcsolyázni a Balatont
- valamint körbebiciklizni
- evezni a Dráván
- vagy legalább még egyszer az Ipolyon
- többnapos gyalogtúrára menni
- látni bálnát vízben (nem túl közelről, mert attól félnék)
- esetleg vitorláskardoshalat (semmi esély)
- jó lenne fókát is, de arról láttam paráztató videót a múltkor
- elutazni az Azori-szigetekre
- meg a Zöld-fokiakra
- meg Skye-ra
- és Ionára (szigetek rlz)
- megtanulni vívni
- és kajakozni
- még a hátrakoszorút is szívesen megtanulnám, de attól tartok, az nagy falat lenne.

Még egyszer az olimpiáról

Már pénteken elkezdődött, és azóta hányják az aláírásgyűjtőknek, hogy a kezdeményezésük politikai célú, az akciót politikai haszonszerzésre használják, és megbontották a pályázat mögött eddig álló politikai egységet.

Én ezt kézséggel elsimerem. Szerintem ebben semmi kivetnivaló nincs.

A politika nem valami ördögtől való dolog, nem olyan, mint mondjuk a méregkeverés (amely szót ha behelyettesítjük a fenti mondatokba, máris elég szörnyűlködnivalót találunk):

 A politika, az valami olyasmit jelent, mint a közélet. A görög polisz szóból származik, emlékeim szerint valami olyasmit jelent, hogy a polisszal kapcsolatos dolgok. Athénban (lásd: demokrácia őshazája) minden athéni polgárnak erkölcsi kötelessége volt politikával foglalkoznia, hogy befolyásolja, alakítsa városa (lásd: hazája, otthona sorsát). Aki nem így tett, aki csak a saját (görögül idiosz3) dolgait hajtotta, azt úgy nevezték, hogy idióta.

Az, hogy legyen-e egy több hétig tartó, világméretű, a fejlett országok közül pénzügyileg többet is térdre kényszerítő rendezvény, az politikai kérdés. Egyrészt a volumene, másrészt a költségvonzatai, harmadrészt az érintett emberek létszáma, a helyi lakosokat érő, gyakran kényelmetlen következmények miatt. Épp ezért egy ilyen kezdeményezés mögött nem politikai, hanem társadalmi konszenzusnak kell állnia, azaz ne a választott tisztségviselők, hanem a választóik (akiket sokkal jobban érintenek majd a kellemetlen következmények az előbbiek privilegiziált helytete miatt) sorakozzanak fel mögötte.

Az olimpia nem csak sportról szólt (legyünk erősek, már az ókori Görögországban sem csak arról). A rendezés jogának odaítélése szintén politikai jellegű kérdés, van benne lobbi, sportpolitika, és feltételezhetően egy-két ígéret, illetve annak tárgyiasult formája is gazdát cserél. Az olimpia eszméjét politikával beszennyezni kifejezés ezért is önmagában is értelmezhetetlen.

Az meg, hogy egy párttá alakuló mozgalom politikai haszonszerzésre, ismertsége növelésére használ fel egy egyedülállóan sikeresen levezényelt aláírásgyűjtést? Hát még jó, hogy!

Szeretem-e?

A minap megkérdezte tőlem egy anyuka hazafelé menet, lassan része-e az életünknek a versenysport. Kicsit felröhögtem, gondolva a vasárnap reggel hét órás kelésekre, a minden hétvégi meccsekre, a két ünnep közötti egyetlen szabadnapra, a hónapos edzőtáborokra. És válaszoltam, hogy nem lassan része, hanem már határozottan az. Mire megkaptam a következő kérdést, hogy szeretem-e, hogy ez így van.

Ezen eltűnődtem. Egyrészt tudom, hogy sok szülő, főleg anyuka szemében a versenysport egyenlő a kénköves pokollal (lásd: versenyistálló iskola). Másrészt én is sokat nyavikolok a sport szabadidőformáló (khm) hatásáról, de ilyen szempontból nem gondolkodtam még rajta.

Eszembe jutott, hogy egy barátunk megjegyezte nemrég, hát senki, ő sem tett volna nagyobb összegeket arra, hogy valaha lehetőséget lássanak ebben a gyerekben, bármilyen sportban mondjuk öt éve. Óvodás korában nevelési tanácsadóba jártam vele, mert úton-útfélen ijesztő gyakorisággal hasra esett. Leesett a mászókáról. Ha focizni kezdtünk, jó eséllyel fejbe rúgtam a labdával - és most ez a gyerek budapesti korosztályos válogatott, és a csapat egyik legeredményesebb tagja lett télen. És ezt senki másnak nem köszönheti, csak magának. Hogy most már évek óta eljár minden áldott nap edzésre, és előtte utána gyakorol, és szinte azóta nem mulasztott edzést, amikor még törpenyúlként kitalálta, hogy ő kipróbálná ezt a sportot. Ismeri a sportág sztárjait, meccseket néz, stratégiákat ismer. És még ha nem is lesz igazolt játékos Amerikában hét év múlva, akkor is az élete része marad valamiképp ez.

A csapattársaiból kialakult az iskolai mellett egy stabil baráti köre. Lett fellépése, van önbizalma. Lett válla, vannak izmai. Megtanult csapatban dolgozni, összefogni, bajtársiasnak lenni. Megtanulja, hogyan lehet munkával, szorgalommal előrejutni. És ha energiát tesz bele az edzésen, az megtérül éles helyzetben. És hogy érdemes energiát beletenni - és ő bele is teszi, nem vitás. Minden tanárától úgy jövök el a fogadóórákon, hogy annyival, de annyival többre lenne képes. És mindig azt mondom, hogy én is tudom, de egyszerűen nem érdeklik a tanulmányi versenyek vagy hogy kitúnő legyen. Csak a tornatanárnő említette, hogy micsoda fejlődésen ment át elsős korától. Amikor bukfencezni sem tudott, és az egész osztály rajta nevetett - most meg nekifutás nélkül ugrik fel a szekrényre és túldobja a kislabdát a pályán. Hogy milyen akarattal tolja-nyomja a sportot - és amit elért, azt nem köszönheti másnak, csak a saját verejtékes rakkolásának.

Úgyhogy azt mondtam, hogy igen, szeretem. És hogy higgye el, többet kap és kapott a versenysporttól az én eredetileg topa, rossz mozgású gyerekem, mint hogy azt hazafelé menet elmondhatnám.

Szőke, kékszemű, copfos nyolcéves

- Környezetből az emberi testet vesszük, anya. Az nagyon izgalmas! A múltkor az volt a feladat, hogy betegségeket meg tüneteket mondjunk M bácsinak. A többiek mondták, hogy láz meg nátha... Én is mondtam egy betegséget!

- Igen? És mit?

- A bubópestist.

Ezt még a mai eredményhirdetés előtt kellett volna posztolnom, de a mondanivaló a lényeg úgyis

- Anya, szerintem nem kéne pörögnöd ezen a népszavazáson.
- ?
- Hát hogy legyen-e olimpia Pesten. Nem kell ezzel foglalkoznod.
- Miért nem?
- Mert nem fog téged érinteni,
- Miért nem?
- Mert addigra már egy amerikai luxusvillában fogsz lakni.
- ????
- Addigra én már profi játékos leszek Amerikában. Jó szerződéssel. Olyan luxusvillában lakhatsz majd, amilyenben akarsz. Nem kell ilyen dolgokkal foglalkoznod.

Úgy legyen.

Minden jótett elnyeri méltó büntetését

Vegyük azt, hogy egy állatkereskedésben dolgozom. És hirtelen kiderül, hogy az egyik ketrecben vedleni kezdenek a törpehörcsögök, és nem lehet őket kitenni a kirakatba. Valami más kell. Mire az egyik kollégám azt mondja, nézd, te bv, itt vannak ezek a csincsillák, igaz, nem túl népszerű állatok, de néha kitehetnénk egyet-egyet a kirakatba, igazi csincsillaszakértő hozta őket, egy-két évente van tőle csincsillánk, el is rendezte őket szépen kosárba, kitehetnénk a kirakatba, mit szólsz?

És akkor nagy kínnal-keservvel átfodrászolom a csincsillákat (mert a sarkon túl már van egy ugyanolyan kosár csincsilla ugyanattól az embertől, és a mienk nézzen mégis ki másképp), átrendezem a kosarat, aztán a főállatkereskedő letol mindkettőnket, és jobbról balra fésüli a csincsillák frufruját, és kicserél három párnát, mert ez nívós üzlet, itt nem mindegy az áru minősége. (NB: a csincsillák viszont nagyon is kapóra jönnek, noha eredeti állapotukban használhatatlanok,)

Aztán este a csincsillás ember is berzenkedik, hogy ő nem így fésülte a csincsillákat, és az ő neve szerepel a csincsillák feje fölött, és igenis ragaszkodik a rózsaszín masnikhoz a bajuszkájukon. Mert ha nem, az egész kosarat márpedig visszavonja.
És ahelyett, hogy azt mondanám, vigye, ahová akarja azt a szakajtónyi dögöt, amibe beleöltem lassan egy munkanapot, csak higgadtan felhívom a figyelmét, hogy mindkettőnk közös érdeke, hogy a csincsillák mihamarabb gazdára találjanak.

Utálom a csincsillákat.

Legyetek jól, ha tudtok!

Szeretek azzal hízelegni magamnak, hogy többé-kevésbé reális az önképem, például nem képzelem magam balerinának meg primadonnának meg matematikusnak se. De arról meg voltam győződve, hogy hipochonder, az legalább nem vagyok. Tök jól vagyok (mi az a plusz tíz kiló), gyógyszert nem kell szednem, krónikus betegségem, gyógyszerallergiám, sőt semmilyen allergiám nincs és a hajam sem hullik.

De azért van valami, ami tuti nincs rendben már évek óta (és nem fogom elmondani, mi az), egy darabig próbálkoztam házi barkács megoldásokkal, de nem vezetett egyik sem eredményre, így a múlt héten elmentem orvoshoz, aki fel is írt egy gyógyszert. Már korábban tudtam, hogy elég randa mellékhatásai lehetnek, és a mellékelt tájékoztató sem hazudtolta meg a félinformációimat. Első este bevettem az adagot, aztán éjszaka felébredtem (nem szoktam), kimentem a vécére (ha mégis, akkor szoktam), ott elaludtam (végképp nem szoktam), Marci felkeltett, zsibbadó lábbal visszatámolyogtam (ez elfogadható) és út közben egyszerre fogott el a szédülés és a hányinger (egyszerűen példátlan).

És azóta folyamatosan figyelem magam. Fáj a fejem? Mellékhatás? Szúr a kontaktlencsém? Mellékhatás? Sokszor iszom? Mellékhatás? és így tovább és tovább és tovább és tovább. 

Ne kelljen gyógyszert szedni. Lehetőleg nektek se.

Szomorú vagyok

 Nem, nem örülök ennek, nem örülök, hogy egyre melegebb van, szűnik a fagy, nem tudok örülni a tavasznak, pedig már vettem vetőmagokat is, de úgy sem, még a kertnek sem tudok örülni egyelőre, a nyitnikéknek, a madárfüttynek, annak, hogy már világosban bringázom haza. Kérem vissza a telet, a szigorú kontúrú, éles fényű napokat, a párás levegőt, a zúzmarát, kérem vissza a hideget, a fagyott tavakat. Azt írják mindenhol, harminc éve nem volt ilyen hideg tél - ha a legközelebbi is harminc év múlva lesz, hetvenévesen fogom átkorcsolyázni a Balatont?

Nem én akartam

Én tényleg nem akartam lemenni Balatonra a múlt hétvégén. Mert minek, ugye, a jég olvad, korcsolyázni nem lehet rajta, akkor meg? De aztán csak úgy alakult, hogy lementünk mégis, voltunk Siófokon, ahol már jó méteres vízsáv választotta el a partot és a jeget. És aztán átmentünk Fonyódra, megnézni, hol is csúsztak át a Balatont, és én még nemigen láttam ilyen gyönyörűnek a tavat. A jegére nem mertem rámenni, pedig szilárdabbnak tűnt, mint Siófokon, néhányan koriztak is, de nyúl voltam hozzá, és aztán hiába mondta a szembeszomszéd F. bácsi, hogy vastag az még, gondolom, a Balaton mellett eltöltött hetven évével ő jobban látja, hova szabad lépni, hova nem, mint én. Aztán ettünk a kolbászfesztiválon kolbászt, én hagymás vért is, pókerarccal fizettem 600-600 Ft-ot két krumplispirálra. Aztán megnéztük a házat, megtekintettük az elfagyott, majd kicserélt vízórát, voltunk I-nál, és megígértem, ha lesz még Balaton-átcsúszás, hát együtt megyünk rá, szerzek nekik korit is valahonnan. Vasárnap meg gondoltam, nézzünk át Füredre, úgyis annyit olvastam róla, milyen rongyrázás ment ott 150 éve.

Mintha egy másik országban jártunk volna a gólyafészekhez, a kert aljában pöfögő traktorhoz, a háromfogú Pista bácsihoz képest. Hipertrendi boltok, kifogástalanul sminkelt, elegáns nők, vasárnap is nyitva tartó, drága üzletek. És bár szép volt a fasor kopaszon is, szép az apátság tisztán látszó épülete, a gondozott sétány, a kiserdő, remek volt a sütemény a Bergmann-nál, én mégis örültem, hogy a székhelyünk nem itt van. Sosem mernék a szokott ruhámban egy szál papucsban végigcsattogni útban a piacra - már ha van ilyen itt egyáltalán.   

Az erő a királynővel van

Bár tegnap B. csak bepróbálkozott, hogy uszoda helyett ő inkább a H&M-be menne jelmezért a másnapi farsangra, nem talált megértő fülekre. A szülői végére pedig azt is kitaláltam egy alternatív jelmezötletet a rövidnadrágos legófigura helyett, amit már csak az időjárásra való tekintettel is elleneztem. Így aztán M. tavaly használatos Kylo Ren-jelmezét újrafelhasználva B. sakkfigura lett: fekete királynő, csak a palástot kellett kicsit felhajtanom. Jövőre enyhén leengedem, varrok rá ezüstcsillagokat, és Éj Királynőjévé avanzsál majd.

Pesti abszurd

Tegnap délelőtt, mikor a fél város ide-oda csúszkált a három hete az ónos esőre fagyott hóra ráfagyott ónos esőn, a helyi önkormányzat Fb-oldalán sajnálattal tájékoztatott, hogy az egyik korcsolyapálya áramszünet miatt nem üzemel. (Útban a _másik_ koripálya felé vettem észre, nyilván.)

a kakukktojás

B. osztályfőnöke az egyik legmegbecsültebb pedagógus a nevelőtestületben. (Szerintem a nimbuszához nagymértékben hozzájárul, hogy férfi.) Nagyon nagy elvárásokkal tekintettem az osztályfőnöksége elé, de eddig semmi extrát nem tapasztaltam. Az iskolában készült fényképeken B. beesett vállal álldogál, nyoma sem látszik a felszabadult, vigyori énjének, amit én nap mint nap tapasztalok. És szerintem a teljesítménye sem tükrözi a valós tudását. Aztán meg úgy érzem, a tanító úrral kölcsönösen ellenszenvezünk egymással. Nem találjuk meg a hangot, amit problémaként jelzek felé, azt rendszerint elbagatellizálja (vagy úgy érzem). És sajnos látom a Fb-posztjait, amire egyáltalán nem vagyok kíváncsi, de le nem tilthatom, hiszen az osztály zárt Fb-csoportjába is rendszeresen posztol. Látom a like-jait, és ha nem vagyok elég erős, hogy uralkodjam a kíváncsiságomon a hozzászólásait is. Ebből egyebek között megtudhattam, hogy a magyar közoktatás kiváló helyzetéről tanúskodik, hogy egész évfolyamok felvételiznek külföldre. És hogy minden a legnagyobb rendben van ez ügyben.
Először eléggé felhúztam magam a poszton, aztán rájöttem, hogy mindez ismét csak az osztályfőnök kivételes egyéniségét, egyedi látásmódját, nimbuszához méltó kreativitását bizonyítja. Hogy mer bátornak lenni, mer különbözni, mer kilógni a sorból. Amikor szülők és tanárok tömegeit mozgatja meg a közoktatás, jó tudni, hogy egyvalaki az ágazatból mégiscsak elégedett az állapotokkal,

senki sem lehet próféta a saját hazájában

Gyerekek tízezreinek adtam hónapról hónapra olvasnivalót gyerekek kezébe, de a saját fiamat nem tudom meggyőzni róla, hogy ez a könyv jó. (Nem, és az sem hatotta meg, hogy a nyelvtankönyvében is szerepel egy szövegem, pedig ez legalábbis meglepő, főleg, hogy nem egyeztetett róla senki - velem legalábbis.)

Mert telhetetlen vagyok, az a baj

A hétvégén megvolt életem első nyertes Scrabble-partija, voltunk  kosarmeccsen és korcsolyaztunk B-val Agardon, én mégis az átcsuszason sopankodom, ami elore leszervezett program miatt szoba sem jöhetett.

Önzetlen vonzalom

Szerintem egyedül vagyok Battonyától Nemesmedvesig, aki azon drukkol, hogy ne múljon még el a hideg. Mondjuk még tíz napig. Mert akkor marad a fagy, marad a jég. És mehetünk még korcsolyázni.
Egyébként nem lehet panasz a családra, mert nem hogy elnéző mosollyal nyugtázzák immár hetek óta tartó őrjöngésemet, hanem partnerek benne. Lényeg, hogy legyen meleg tea (főzök), müzliszelet (veszünk) vagy egyéb rágcsálnivaló, hajlandó legyek fogócskázni M-val (mindig megfog), esetleg szerezzek fakutyát, és tologassam rajta mindkét gyereket. Van sportértéke.
Mióta beállt a hideg, voltunk Vörösváron, voltunk Siófokon - az egyszerűen elmondhatatlan, milyen érzés, amikor az ember elé tárul a jégmező. A szabadság szóról nekem nem Petőfi ugrik be vagy valami magasztos eszme, hanem a szél, a hideg. Izlandon és Skóciában meg Calais-hoz közeli tengerparton, ahol elsodorta a számból a hangot a szél, ott éreztem, hogy szabad vagyok. Meg amikor nekifutok a jégnek, és úgy érzem, akár Keszthelyig elcsúszhatok.
Sajnos a fényképek tanúsága szerint teljes mértékben önzetlen vonzalom fűz a korcsolyázáshoz, mármint olyan értelemben, hogy az igyekezetem egyáltalán nem koronázza sikkes mozgásban megjelenő siker; röhejesen iksz lábaim vannak, a tartásom, mint akit krónikus lumbágó gyötör, a kivörösödött arcommal leginkább egy iszákos házmesternére emlékeztetek, és még mindig nem tudok koszorúzni sem. De kit érdekel.

A ma nyolcéves tegnapi beszámolójából

- És anya, képzeld el, az A. meg a N. csinálnak valami izét... könyvet vagy újságot vagy nem is tudom, mit...

- Valami kiadványt?

- Igen, kiadványt. Az A. írja, a N. meg illusztrálja. Láttam, amikor csinálták. Nagyon szép lesz. És tudod, mi lesz a címe? 

- Na mi?

- Az, hogy Nyúlügyek.

hozzám már hűtlen lettek a szavak

Nincs meg az ellenőrző.

Helyzetjelentés II.

Eddig bírtam bringa nélkül. Ma visszaültem.

újabb jeges témájú bejegyzés

Hát én odavagyok ezért a télért, végre van négy évszak, hideg, hó, jég, mehetünk szánkózni, korcsolyázni, építünk hóembert, kafaság. Tőlem még kitarthatna ez a hideg márciusig, mehetnénk korizni a befagyott Hernádra - hát ennél nagyobb királyság nemigen létezik szerintem. Azt mondjuk nem tudtam mire vélni, hogy míg hétvégén egy csomó tóra nem lehetett menni a melegfront miatt, az utcánkon a több centi vastag jégréteg az olvadás leghalványabb jelét sem mutatta.

Ezért csinálom

Hiába van este fél tíz, 35 fok van a konyhában, és szakad rólam a víz, kint meg hűvös szellő (és persze szúnyogok), meg estikeillat, és ilyenkor szoktam a mosogatás után először bezúdítani az 5+ kiló gyümölcsöt a mosogatóba, megmosni, kimagozni, feltenni főni, akkor már nem csak a homlokomba tapad a hajam, hanem a hátamon is patakban folyik a víz, mert a melegre még ráfűt a gáztűzhely, de iszom egy nagy pohár szódát, vagy Cs. csinál nekem egy gyenge fröccsöt, kiforrázni a szomszédasszonytól kunyerált befőttesüvegeket (mert rejtélyes módon amikor _kellene_, akkor sosincs elég), kimérem a cukrot, és kigőzölöm a befőttet, befőzöm a lekvárt, és éjfél is elmúlik, mire a dunsztba pakolom az összeset, az akkor már hónapok óta használatlanul álló cserépkályha előtt, aminek a puszta léte is indokolatlanul hat, és ahelyett, hogy ülnénk a hűvös teraszon a virágillatban, főlünk a konyhában,

de 

bármilyen hihetetlennek tűnik, tudom, hogy egy messze-messze, jó pár hónap múlva, letekerjük az üvegekről a tetőt, és az első kanállal visszajön a nyár egy pillanatra, és aki megkóstolja, azt mondja majd: hú, de jó ez, és visszajönnek egy kicsit a naptól kiszőkült hajvégek, az ide-oda sündögő macskák, a tücsökzene a kertből, ott van a nyár benne kicsit, a kávék melletti ücsörgések a pattogzott festékű faasztalnál, a gyenge fröccsök, a floxillat, az éjféli kertkörút, a lebbenő gyöngybagoly, az őz a kapuval szemben, a tollasozás az utcán, az árokparton elnyalt fagyik.

Mint ma este.