Nem én akartam

Én tényleg nem akartam lemenni Balatonra a múlt hétvégén. Mert minek, ugye, a jég olvad, korcsolyázni nem lehet rajta, akkor meg? De aztán csak úgy alakult, hogy lementünk mégis, voltunk Siófokon, ahol már jó méteres vízsáv választotta el a partot és a jeget. És aztán átmentünk Fonyódra, megnézni, hol is csúsztak át a Balatont, és én még nemigen láttam ilyen gyönyörűnek a tavat. A jegére nem mertem rámenni, pedig szilárdabbnak tűnt, mint Siófokon, néhányan koriztak is, de nyúl voltam hozzá, és aztán hiába mondta a szembeszomszéd F. bácsi, hogy vastag az még, gondolom, a Balaton mellett eltöltött hetven évével ő jobban látja, hova szabad lépni, hova nem, mint én. Aztán ettünk a kolbászfesztiválon kolbászt, én hagymás vért is, pókerarccal fizettem 600-600 Ft-ot két krumplispirálra. Aztán megnéztük a házat, megtekintettük az elfagyott, majd kicserélt vízórát, voltunk I-nál, és megígértem, ha lesz még Balaton-átcsúszás, hát együtt megyünk rá, szerzek nekik korit is valahonnan. Vasárnap meg gondoltam, nézzünk át Füredre, úgyis annyit olvastam róla, milyen rongyrázás ment ott 150 éve.

Mintha egy másik országban jártunk volna a gólyafészekhez, a kert aljában pöfögő traktorhoz, a háromfogú Pista bácsihoz képest. Hipertrendi boltok, kifogástalanul sminkelt, elegáns nők, vasárnap is nyitva tartó, drága üzletek. És bár szép volt a fasor kopaszon is, szép az apátság tisztán látszó épülete, a gondozott sétány, a kiserdő, remek volt a sütemény a Bergmann-nál, én mégis örültem, hogy a székhelyünk nem itt van. Sosem mernék a szokott ruhámban egy szál papucsban végigcsattogni útban a piacra - már ha van ilyen itt egyáltalán.