2017. április 20., csütörtök

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen

Voltunk a múlt hétvégén Egerben, húsvétkor pedig lezúztunk Balatonra. Én csak a hedonista részét fogom a nagypénteknek, hogy minden csúsztatás nélkül, legálisan van négy nap szünet, éjáó. Egyik alkalommal sem vettem elő a vitt munkát, és nem volt annyi hír meg internet sem. Az állam persze leesett, mi lett a siroki várból, jó tizenöt éve ott állt csak magában, és másztunk a falakra fel, most meg kiépített út, belépőjegy, parkolási díj, oktatófilmek, makettek, tökéletes turistabüfé, megvalósult az EU támogatásával. Az egri várban ugyancsak pöpec kiállítások, filmek, és 15:52-kor ágyulövés. A bélapátfalvi templomnál sincs már meg a púposbácsi, van helyette audioguide és rendbe tett turistaút, mellette kövezett medrű patakocskával. Az Egészségház utcában Egerben a Rádi pékség sajnos már nem olyan, mint tizenöt éve, hiába az üvegezett terasz, de régen mindenjobbvolt, ez se kivétel. De a Dobó tér még mindig csodaszép, új volt a szökőkút is, arra sem emlékszem régről, a gyerekek kergették a galambokat és még M. is rohangált a szökőkút vízgyertyái között, míg bőrig nem ázott. Hazafelé Parádnál megnéztük az Ilona-vízesést, közben próbáltam megmagyarázni M-nak, mi az a tőzsde, és miért könnyű utálni Sorost.

Húsvétkor aztán Balatonon megkaptuk a kérdést, miért is olyan fontos dolog a CEU, és ki és miért kell bezáratni, ha tényleg olyan kiváló, de az alacsony mennyezet alatt, a vaskályha duruzsolásában az is olyan távolinak tűnt, kint virágba borult már az orgona, bólogattak az ősszel elduggatott hagymákból nőtt tulipánjaim, már csivogtak a fecskék. És sütöttünk kalácsot és brióst reggelire B-vel, és szinte melegen elfogyott mind, kaptam rengeteg tojást, ugrált a sármány a gyepen, és amikor kiálltunk tollasozni az utca végére. már a fejünk fölött cikáztak a denevérek, átjött V, és simogattunk törpenyulat. Olyan jó hely lenne ez az ország, ha nem szúrnánk el magunknak.

2017. április 18., kedd

Örök dilemma a bringán

Fázom. Mozognom kéne. De ha gyorsabban tekerek, erősebb a menetszél, és még jobban fázom. A kör bezárult.

2017. április 12., szerda

Miért éppen ez fáj?

Miért éppen ez fáj ennyi embernek, egy elitegyetem sorsa a belváros kellős közepén? A mindenféle lapokban olvasható elemzésekhez csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy amíg a tananyagban szerepel a Kincskereső kisködmön, és Wass Albertnek meg Tormay Cecile-nek sem sikerül kiszorítani Móriczot meg József Attilát, addig ott lesz mindenkinek ott lappang a tudata mélyén, hogy ha a felemelkedés egyik útja a tanulás, hogy tudással és szorgalommal fel lehet emelkedni, ki lehet törni még a mély nyomorból is. Saját erőből, tehetséggel.

Egy - méghozzá a vitathatatlanul a legmagasabban jegyzett magyar - egyetem bezárása ennek a meggyőződésnek a szimbolikus elkaszálásása. Hogy kiseprűzzük a tudást. Hogy már régóta nem az számít, mit tud az ember, hanem hogy ki az urambátyja, kihez, hogyan és milyen mélyen van bekötve.

2017. április 10., hétfő

A szupererőm a gyerekeim szerint

az, hogy távolról is képes vagyok mosni.

2017. április 4., kedd

Non scholae sed vitae discimus

M. a német melett elkezdett angolul is tanulni. Ahogy a helyzetet elnézem, szüksége is lesz rá.

2017. április 3., hétfő

Hommage a Adrian Mole

- Nézd anya! Ott a kirakatban! Ott a datolya meg az aszalt szilva között! Mi az?
- Az a füge, kisfiam.
- De vicces! Olyan az alakja, mint egy gomba!
- Mert ez aszalt füge. A friss füge nyár végén érik, az teljesen máshogy néz ki. Nem kóstoltál még? Nagyon finom.
- Még nem ettem. Hogy néz ki?
- Zöld, és olyan az alakja, mint egy... izé. Mint egy zacsi.
- Zacsi?
- Igen. Herezacsi. Tudod, na.
- Úgy néz ki?
- Úgy.
- Anya, most ment el egy életre az étvágyam a fügétől. Azt hiszem, sosem fogom megkóstolni.

2017. április 2., vasárnap

túra, extrákkal

Ma elmentünk kirándulni néhány kis osztálytárssal meg a szüleikkel. Az én ötletem volt, én dobtam fel a javaslatot és a túraútvonalat is, de sajnos a turistatérképet, azt sikeresen otthon hagytam, és csak Pomázon jöttem rá. Naivan még úgy gondoltam, hogy elég lesz a netről kinyomtatott itiner és nagyléptékű térkép, de ne essen senki az én hibámba, és ne higgye, hogy elég: nos, nem az, még ha _tényleg_ a zöld jelzést követtük is, sajnos Pilisszántó helyett majdnem Kesztölcön lyukadtunk ki, de szerencsére aztán visszafordultunk az egyik apuka javaslatára (én tuti elgyalogoltam volna Kesztölcre is, amilyen jól felmérem a távolságokat). Egy anyukának sikerült pedig leszednie a gyér térerő mellett is a telefonjára egy egyszerű túraútvonal-applikációt, így nagyjából tudtuk, hol vagyunk, és tényleg tettünk egy kisebb kört (immár terv szerint). Végül is így is gyalogoltunk tizenpár kilométert, ami akkor nem tűnt soknak, de most érzem a combomban.



A térkép mellett még a víz hiányzott nagyon, abból valahogy mindenki kevesebbet hozott az ideálisnál. Ezért-e vagy másért, nem tudom, de mindenkinél eljött a pont, amikor elkezdte valamely tetszőleges gyerek rettentően idegesíteni. (Nekem ez a pillanat az indulás után három perccel érkezett el, amikor az egyik fiúcska husánggal kezdte csépelni a virágszőnyeget.) Aztán nehezen tudom megítélni azt is, fáradt-e valaki tényleg,vagy csak nyafog, főleg, amikor az én két gyerekem még kacagva szökdécsel ide-oda.
Amikor szerencsésen visszaértünk, még beültünk az egyik falusi cukrászdába, ahol az eddig fáradtságra panaszkodó gyerekek egyöntetűen változtak egy taliga garázda aprómajommá, és fejhangon visítoztak megállás nélkül és csaknem tönkretették az udvaron álló rönkházikót.

Mindenesetre az erdő szép volt, a levegő illatos a sok virágtól. Legközelebb térképpel is megpróbáljuk. Én biztosan.

2017. április 1., szombat

és képzeljen mindenki mögé, amit akar

Az egyik magazinban Puskás Öcsit titulálták a világszerte a leghíresebb magyarnak. Én mondjuk Rubik Ernőnek jobban örülnék.