Panaszkodós-dicsekvős

Régen éreztem már ilyen bénának magam.

Pedig előre leegyeztettünk egy csomó mindent, tudtam, hova kell elhelyezkednem, hova kell tartanom a vakut, még azt is tudtam, hogy pozitív lesz kicsit. Tudtam, hogy hetes lesz a ruhám, és azt is, hogy a víz nagyjából húszfokos, egy kötélen ereszkedünk alá, és 25+ méternéél lesz a roncs.

Aztán, ahogy beborultam a csónakból, egy darabig meglepően hideg volt a víz, mert olyannyira nem volt passzentos a ruha ujja, hogy minden mozdulatnál a hónaljamig (meg persze tovább) beszaladt a felszínen a húszfokosnál is hidegebb víz, a ruha meg olyan vastag volt, és annyira könnyű, hogy másodpercekig azzal voltam elfoglalva, hogy függőlegesbe helyezkedjem, mert a lábamat csak dobta és dobta a víz fölfelé, úgy kellett lenyomnom erővel. A mellényre csatolt vaku húzott felfelé (igaz, nem nagyon), és folyamatosan ott lebegett az arcom előtt, a fülem fájt és alig tudtam egyenlíteni, rém lassan ereszkedtünk csak lefelé, másodjára például 10 perc alatt - de a nitrogén közben már megnyomott valamennyire, mert a nagy része az ereszkedésnek kimaradt, de az azért megvan, hogy teljesen elvesztem az irányérzékem a felfelé áramló rengeteg buborékban, nem tudom, merre van a fent meg a lent, hogy a buborékokhoz képest ereszkedem-e vagy emelkedem és milyen sebességgel.

Lent aztán már jó volt, lassan elmaradt a fülfájás, és próbáltam meglátni, hol a roncs, de akkora makrélaraj közepébe úsztunk be, hogy alig lehetett látni tőle a repülő maradványait. Ekkora rajt még sosem láttam az Adrián - micsoda firstworldproblem: hessegetni kellett a halakat, hogy látni lehessen a roncsot.

Próbáltam a megbeszéltek szerint helyezkedni meg világítani, de hiába gondoltam sima ügynek, a képek láttan kiderült, hogy egyáltalán nem volt az - vagy a világítási szög nem volt jó, vagy a vaku nem villant, vagy kifújtam a levegőt.

Közben a halak is elmentek sajnos, a fenékidő is meglepően hamar leketyegett, aztán felfelé megint elkezdtem fázni, ahogy csökkent a nyomás, és egyre kevésbé nyomta rám a nyomás a ruhát, megint magamra csatoltam a vakut, cserregett-kattogott a fülem (pattog még most is, ahogy írok).

Szép volt, jó volt, és mennék megint, de az a plusz öt fok, az jól jönne nagyon. Talán majd tavasszal. Hátha.