2016. december 31., szombat

No, ilyen volt

Sűrű év volt. 
Tavaly ilyenkor még mint a güzü, olvastam egy VIII. Henrik idejében játszódó krimit, és ez végül is meghatározta az egész évet: érzésre rettenetesen sokat dolgoztam idén. És meg is volt az eredménye, mert nagyon sok minden jóság is belefért mellé. 
Nagyon sokat utaztunk például: voltunk Észak-Franciaországban, ami gyönyörű volt, sokkal jobban tetszett, mit vártam, voltunk a Karib-térségben, aminél szebb trópusi tájon még nem jártam szerintem, voltunk Spanyolországban, ami felkavarta a munkahelyemen a kedélyeket, és voltunk levélországban, ahol akkorák az emberek, hogy rendszeresen nem értem fel a fogantyút a járműveken, és az északi városban puskás emberek kísérik a gyerekeket halloweenezni a jegesmedvék miatt. Balatonra is jutott pár hét (ez persze mindig kevesebb, mint szeretném), volt meccsnézés a lugasban, vendég
Elindult a kert is, amit talán a vártál jobban is megszerettem, lett paradicsomom is egy kevés, szép paprikám, céklám és rengeteg bazsalikomom, és világbajnok padlizsánom. 
2017 se legyen rosszabb, ha kérhetem.

2016. december 30., péntek

A vitruviusi ember nem mindenkinek a tökéletességet jeleníti meg

- Anya, mi ez?
- Mi?
- Hát ez a kép. Milyen ember ez már! Miért van négy keze meg négy lába? Ember egyáltalán? Vagy rovar? Rovarember?

2016. december 27., kedd

unatkozik?

Vásároljon mosómedvét! Adja gyermekét sportolni. A) a gyerek szereti csinálni, ügyes, tehát az egyesület minden szabadidőfoszlányra igényt tart majd. B) a gyerek félszívvel csinálja, ön pedig megállás nélkül sopánkodhat, milyen lusta ez a kölyök, és aggódjon későbbi egészsége / nem megfelelő izomzata / esetleges, a sporttalan életmódból fakadó gerinc- és egyéb ortopédiai bántalmai miatt.

2016. december 24., szombat

Szokásos

Minden év december 24-én eljön az a pillanat, amikor ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy arccal előre bevessem magam az ágyba, a felpaskolt párnák közé, és ne is keljek fel három órán át. Idén most értem el másodjára ezt az állapotot.

2016. december 21., szerda

A listám

Tamko után, listáján felbuzdulva, íme azok a könyvek, amelyek nélkül valószínűleg másképp látnék ki a fejemből. 

Még anyukámé volt a könyv, Würtz Ádám illusztrációival, imádtam nézegetni a rajzokat, Ponty Piroska násznépét, az tisztáson sürgő-forgó társaságot. Lebilincselt az a szabadon folyó, élőbeszédnek tűnő, könnyed verselés, amiről akkor még persze nem tudtam, milyen irtózatosan nehéz. Most már én olvasom a saját gyerekeimnek, és persze jobban meg tudom fogalmazni a mondanivalót is, amire remélem, vevők lesznek.






Gonnick-Wheelis: Képregén(y)
Nyolcadikos koromban vettem meg magamnak (egy darabig erősen biológusnak készültem). Nem ezen a könyvön, múlt, hogy aztán nem lettem az, viszont elplántálta bennem a gyanút, hogy egy ismeretterjesztő/tudományos könyvnek nem feltétlenül kell unalmasnak lennie. Sőt.







Gimnazista voltam, amikor a szinte karikatúraszerűen közhelyes latintanárnőm (szemüveges, konzervatív vénkisasszony) ajánlotta harmadikban, az Aeneis mellé ezt az akkor csak pár éve megjelent regényt - ami minden, csak nem konzervatív és vénkisasszonyos. Ez a könyv kulcsot adott a kezembe az ókori irodalmakhoz és általában az irodalomhoz, az eposzokhoz, és hirtelen lerángatta mellém, mellénk a földre a héroszokat, isteneket, istennőket. Sok dolog közrejátszott aztán, hogy évek múlva épp az Aeneisből írtam a szakdolgozatomat, és a sok dologban benne volt A pillanat is.

Umberto Eco: A rózsa neve
A középkor eszenciája, és még detektívregény is. Évente-kétévente biztosan elolvasom. 

G. G. Marquez: Száz év magány
Darvasi László: A könnymutatványosok legendája
Ez a két könyv nekem együvé tartozik a fejemben lévő katalógus szerint; ahogy egy mondaton belül irreálisba csúszik a reális, ahogy szétszálazhatatlanul egybefonódik a mese, a mítosz és a valóság, a szép és a rút, a szenvedés és a boldogság, csak az egyik több ezer kilométerre, a másik meg kettőre. 

T. Mann: A Buddenbrook-ház
Az irodalomtörténészek ezt tartják a legkönnyedebb Mann-regénynek, talán ezért is a kedvencem? A siker, a boldogság tűnékenységét, a dekadencia sötétségét mindenesetre nekem nem mutatta be addig más érzékletesebben. 

F. Schatzing: Raj
Nem nagyon rajongtam a sci-fikért, aztán az egyik búvár haverunk javaslatára kezembe vettem. És nem is tudtam letenni. 

N. Gaiman: Sosehol
László Zoltán: Egyszervolt
Ahogy Marquezé és Darvasié, úgy tartozik együvé a fejemben ez a két könyv. Korábban nem voltam nagy fantasyrajongó sem, de szeretem ezeket az abszurd ölteteket, hogy egy metróajtó egyszer csak nem a megszokott megállóra nyílik és egy korábbi munkahelyemen sokszor el is játszottam a gondolattal, hogy egyszer nem a megszokott helyre vezet az egyszer nyitva lévő ajtó, és gyanútlanul belépek egy addig ismeretlen helyiségbe, ahol szörnyű mód megkínzott kotábbi munkatársak gubói lógnak a plafonról.. Az Egyszervolt ihletforrása erősen gyaníthatóan Gaiman, még ha nem is feltétlenül ez a műve, de maga a könyv annyira a mienk, annyira szellemes, hogy azonnal megvett kilóra. Nem tudok azóta úgy elmenni a Westend szökőkútja mellett, hogy ne próbáljak mögénézni, hátha ott van most is Böbe. 

Kondor Vilmos: Budapest Noir
Nagyon szeretem a krimiket, Poirot persze örök kedvenc, de Gordon Zsigmond a mienk, a Lovag utca meg a Körönd flaszterját tapodja, villamosozik, pincepörköltet eszik, és odavan a szemüveges nőkért. A korrajz is tökéletes, a miliő, a hangulat. A sorozat többi darabját is szeretem, de ezt, talán mert első, olvastam el a legtöbbször. 

2016. december 18., vasárnap

hangulat, az nincs

A gyerekek még levezetnek az iskolában, cserébe nekem még holnap-holnapután még szerintem haccacáré várható a munkahelyen (leadás előtt rendszerint fölforrósodnak a kedélyek). Elvileg szerdától leszek szabadságon, amikor a szünet kezdődik. Ez egyrészt persze jó, másrészt azt is jelenti, hogy nem lesz időm a lakás kicsit összerántani, magamban pepecselni, tésztát begyúrni - és valami karácsonyi hangulatot csiholni magamban.
Viszont végre itt a hideg, voltunk tegnap meg ma reggel is korcsolyázni, tegnap hármasban, ma reggel csak a copfossal. Már neki-nekilódul néha, de szigorúan csak rollermódban, a bal lábát nem volt hajlandó felemelni. Én szeretem a mínuszokat, szeretem, ha az idő valamilyen, nem olyan tingli-tangli; a télen harapjon a hideg, fagyjon be a Balaton vagy legalább a Velencei-tó, lehessen menni korizni, szánkózni, essen a hó, lógjanak a jégcsapok.
Ma reggel a -2 fok már meg sem kottyant, jól felöltöztünk, aztán a koripályáról ballagtunk át a csarnokba, M. meccsére. Útközben megbeszéltük, hogy januártól megpróbálkozunk a műkorisulival; nagyjából egy fél évet adok neki, de ha már biztosan megtanul mozogni a jégen, már jó.
A meccs jó hangulatú volt, egy évvel idősebbek ellen játszottak, de több mint 15 ponttal hozták így is, M. is jól játszott, olyan jó volt látni a ragyogó arcukat, ahogy masíroztak lefelé a pályáról.

2016. december 17., szombat

Visszautasíthatatlannak gondolt ajánlatom

- Ne gyere diót törni.... na, gyere már... ha akarod, közben mesélek valami izgalmasról. Mondjuk a bubópestisről, jó?
(végük kiegyeztünk a járványokban.)

2016. december 14., szerda

Fodrász után

pont így nézek ki, barna hajjal, paletta nélkül.

2016. december 12., hétfő

Végül én nyertem!

Nemén: ...mert nekem megnőtt a lábam a gyerekek után!
Én: Nekem nem a lábam nőtt meg. Hanem... mondjuk deréktól lefelé mindenem.
Nemén: Nekem nemcsak deréktól lefelé. Vastagabb lett a karom is... Mondjuk úgy, hogy nyaktól lefelé megnőtt minden.
Én: Úh... ja, Nekem tokám is lett. Illetve volt, csak megnőtt. Akkor nyaktól felfelé is! Minden megnőtt! Minden!
(Röhögés.)

2016. december 11., vasárnap

Én azért reménykedem

Ma megint kimentünk a gyerekekkel korizni az itteni adventi vásár közepére rittyentett jégpályára, és megint csak ideges és nyűgös lettem a végére. Az egész adventi vásár egy óriási lacipecsenyés-lehúzós vurstlivá fajult. Van mindenféle ennivaló, lángos meg zsíros kenyér meg hurka-kolbász, langalló, meg forralt bor meg egy retro körhinta (egy menet 400 Ft). A jég picike, az evő-ivó tömeg óriási, bömbölnek a karácsonyi dalok, bömbölnek a gyerekek, vérmérséklettől függően ordít egyik-másik szülő is. És nem is tudok görbe szemmel nézni rájuk - illetve igen, a végén már mindenkire görbe szemmel tudok nézni csak.

Az öltözőben még csak-csak elférünk, aztán a jégen már egyáltalán nem. az óvodások csetlenek-botlanak, kirúgják egymás vagy bármely arra merészkedő lábát, a szülők elszánt arccal húzzák-vonják őket a jégen - attól fog megtanulni a gyerek csúszkálni, hogy apuka fogja két vállánál fogja, és az egyensúlyozásra totál képtelen gyereket, mint egy darab fát, tolja maga előtt? Aztán vannak a kisiskolások, akik már tudnak menni és kanyarodni is, csak épp megállni és a másikra tekintettel lenni nem, és simán bevágódnak a két bizonytalankodó közé, aztán vannak a vagánykodó kis- és nagykamaszok, akik a hormonoktól hajtva mutatják be ugyanezt. Én nem szívesen esek rá senkire sem, se az én gyerekemre, se máséra, de ha nekilöknek, vagy kirúgják alólam a lábam, nem nagyon van más választásom. És már kinőttem a fogócskázásból, amire M. akar rávenni feszt, viszont néha elfásulok a meddő küzdelembe, hogy B-t elcsalogassam a palánk mellől, és totál megértem a rettegését, hogy letarolja a tömeg. Úgyhogy a kezdeti illúzióból - kellemes csúszkálás egy derűs napon - így lesz frusztrált idegeskedés.

Aztán összeakadtam egy irigylésre méltóan jó kedélyű anyukával, akinek a két lánya tényleg jól korcsolyázik már, és felidéztük, hogy régen nem volt ilyen eszetlen drága a műjégpályára a belépő, sőt, akkor még hideg volt telente, és fellocsolták az iskolaudvart meg a játszótereken a focipályákat, és lehetett menni korcsolyázni, sőt akkor befagytak a kisebb tavak meg a holtágak, aminél jobbat én elképzelni nem tudok, és a totális szabadság megtestesítője (nekem), amint nekiindulhatok a nagy jégnek, borzasztóan bízom benne, hogy decemberben lesz olyan hideg, hogy befagy ez-az - erre a(z egyébként nem, de most határozottan) hülye hvg nem azt írja, hogy legalább (!) karácsonykor nem lesznek mínuszok? Mintha a télben nem a hideg, a jég meg a hó lenne a jó.



2016. december 10., szombat

Családi kör

Két oldalamon egy-egy gyerek, jobb oldalon a lányom bújik hozzám, bal oldalamon a fiam.Ölemben a laptop és együtt röhögcsélve nézünk egy filmecskét a youtube-on a veszettségről.

2016. december 9., péntek

Örömhír

Minden várakozásommal ellentétben megtaláltam az irodában az enyémmel szomszédos íróasztal alatt a megrokkant fél pár fülbevalót hétfő délelőtt. Kész csoda, hogy sikerült észrevenni a félhomályban (mindig le vannak húzva a redőnyök) a barna-fekete csíkos szőnyegpadlón. Kétségeim a porszívózás alaposságával kapcsolatban immár bizonyossággá szilárdultak, de ez most végül a kezemre játszott.

És hát itt a december, mindenhol megy az ünnepre készülődés, meg narancs-, meg gesztenyeillat, és én tényleg semmi, de semmi ilyesmit nem érzek, és arra sem emlékszem, hogy valaha elkapott volna az az érzés mert nyilván képtelen vagyok efféle ráhangolódós érzelmeskedésre, csak megy a visszaszámlálás, mit kell még elintézni, megcsinálni, összeszedni, szétosztani, megtörni, félretenni, befizetni, megrendelni.

És persze látszanak már kirajzolódni 2017 nagy parái, csak ne lennék ilyen konfliktuskerülő, úristen, mennyi vacakságtól szabadítanám meg magam.

2016. december 3., szombat

Piti ügy

Tegnap dél körül vettem észre, hogy kirántottam az egyik fülemből a frissen berakott fülbevalóm. Azóta sincs meg, és nagyon elkenődtem miatta. Amúgy sem vagyok egy nagy ékszeres, de ez volt az egyik kedvenc fülbevalóm, anyukámtól kaptam a 18. születésnapomra, szerintem nagyon szép, pici vörös kő van a közepén (gránát talán), és fehér kis kövekkel van kirakva. Szerintem nagyon szép. És sajnos ötletem sincs, hol lehet. Arra gondolni sem szeretnék, hogy az irodában rántottam ki, és fölporszívózták :(

2016. november 30., szerda

Ártatlan ebédnek indult

Szia, nem zavarok, ha én is bejövök ebédelni? Köszi szépen. És minden oké? Tényleg? Tényleg jól vagy? Nem vagy depressziós? Hogyhogy nem? Hát november van! Aha, szóval neked az a megoldás, ha eleget vagy a szabadban, Érdekes.
És mit szólsz Trumphoz? És mint férfi? Nem vonz? Pedig gazdag ember is, meg hatalom is van a kezében... A nők ezeket a tulajdonságokat vonzónak találják, nem? Nem mennél férjhez hozzá? És ha egyedül lennétek egy lakatlan szigeten? Ha ő lenne az egyetlen férfi a Földön? Még akHákor se? Na és Lagzi Lajcsihoz? Mit nevetsz? Hozzá se? Egyikhez sem? Itt van két gazdag ember és nem kéne? Pedig látod, milyen érdekes, mindkettőnek milyen szép felesége van... Igen, tényleg nagyon szép volt, amikor hozzáment. Szóval egyik sem... Érdekes, a lányok, tudod, a kolléganőim is ezt mondták, hogy egyik sem érdekelné őket, taszítónak találják mindegyiket. Na várj, mondok egy harmadikat... Rózsa Gyuri! Hogy abszurd? Hogy egy bikfic? Igen, neki is nagyon szép volt a felesége. Na, vele biztos nagyon vicces lenne az élet. Igaz, a kávézókban néha a belecsíp a pincérlányok fenekébe... Hogy ez probléma? Hát nem kell tudnod róla, ha te vagy a felesége, és kész, akkor nem lesz probléma. 
Már mész? Akkor egészségedre, és további szép napot!

2016. november 29., kedd

Sose jutott volna eszembe

Tegnap ugye kilakkoztam a körmömet, ha nem is először, de mondjuk tíz éven belül először. Hosszas hezitálás után csokibarna lakkot vettem, átkentem, néztem, átkentem, fura volt. Biztos jutott a bőrömre is valamennyi, mert mintha összragadt volna a bőrrel a köröm (remélem, érthető). Aztán el is feledkeztem az egészről, filmet néztünk, izgalmas volt, nagyjából másfél óta múlva kiszaladtam pisilni. Bántotta a szemem a hirtelen fény a sötét után, hunyorogtam kicsit, aztán ijedten hőköltem hátra: jaj, mi az a sok kis sötét izé ott, valahol előttem, a padló felett? Ja, hogy a körmeim?

2016. november 28., hétfő

Szükség lesz némi finomhangolásra

Abban maradtunk M-val - illetve dehogy maradtunk, azt az ultimátumot adtam -, hogy addig megy a sport, amíg elfogadhatóan (nagyobbegyenlő 4) teljesít az iskolában. És mivel vannak nemszeretem tárgyak, mint a fő mumus, a természetismeret, és vannak szívének kedvesebben, például az irodalom, előbbiekből rendszeresen, utóbbiakból esetlegesen, de inkább nem kérdezem ki. Vagy ha kifejezetten kéri,
A rendszer következtében természetismeretből ötös dolgozatokat ír, irodalomból hármast.

2016. november 27., vasárnap

Öregség

Réges-régen úgy gondoltam, ha majd "nagy" leszek, én is fogom mondjuk festeni a körmöm, meg magas sarkú cipőben járni, kalapot hordani és hosszú kabátot, meg talpig sminkben élni. Mostanában kezdem elengedni ezeket a dolgokat: ha eddig már nem csináltam, nem is fogom. Ez az egyik, amin érzem, hogy legalábbis már nem vagyok fiatal.

A másik, amire nemrég blogolvasás közben döbbentem rá, hogy szinte már nem is emlékszem arra, amikor gyökeresen más volt az életem. Olvastam itt-ott, hogy ki mennyire mást csinált, máshogy élt, másutt, akár mással 2007-ben, 2009-ben vagy épp 2012-ben (végül is az is négy éve volt már). 2003 óta többé-kevésbé ugyanott dolgozom, ugyanazt is csinálom, majdnem azonos emberek között, a kétéves kirándulásom a közszolgálat mezejére mintha sosem történt volna meg (és ott is többé-kevésbé maradtam a kaptafánál, nem lett belőlem vasesztergályos). 2003 óta itt lakunk, ahol ,és romantikus kalandokkal sem szolgálhatok maroknyi - ám reményeim szerint nyájas - olvasóimnak. Leginkább az változott, bölcsődébe, óvodába vagy iskolába járok-e a gyerekekért.

Aztán. Beleolvastam egy blogba, ahol a nálam 16 évvel fiatalabb szerző épp születésnapját ünnepelte. Visszagondoltam arra, mit is csináltam nagyjából 16 évvel ezelőtt, és pontosan emlékeztem arra a szilveszterre, amikor álltunk a Margit hídnál, és néztük a ködöt, amelyen túl sejteni lehetett a színes tűzijátékok fényét, aztán mentünk haza három sarokkal odébb, hogy befejezzük a Monkey Islandot, és azon a szilveszteren egyikünk volt nagyon náthás, a másikon a másik. Még nem fejeztem be az egyetemet, mert védeni kellett a szakdolgozatot talán, de már mindketten dolgoztunk, nagyjából abban a szegmensben, ahol ma is - és nem tudtam nem észrevenni, hogy ez mennyire más, mint külföldön tanulni, másod- vagy harmadképzésben. Ezt egyébként nagyon szerettem volna magam is, és ha valamit fájlalok, hogy kimaradt az életemből, akkor ez az.

Aztán. Amikor még jártam a várost, akkor még Felszab volt a Ferenciek tere, és Nov7 tér az Oktogon, de már ahhoz kellett térkép, hol van a Gárdonyi tér. Életben nem hallottam róla. Aztán leesett, hogy ez a Bertalan Lajos utca, a Katyni mártírok tere az Amfi, a Corvin negyed is Üllői út/Ferenc krt megállóhelyen futott. Mert mióta gyerekek vannak, nem járok a városba, Mióta gyerekek vannak, már nem magamnak csinálok programokat elsősorban, hanem nekik, sokkal kevesebb időt fordítok a saját szórakozásomra, művelődésemre. Délutánonként nem regényt olvasok, hanem mesét hangosan, Még jó, hogy a sportot bele tudom passzírozni, de az se annyit, mint szeretnék.

Nemrég újraolvastam a Tűzpiros üveggömböt, és most is viccesnek tűnt, amikor egy harmincéves nőt már úgy ábrázolt (az egyébként igen hiú) írónő, mint aki hervadásnak indult, én most sem érzem, hogy bárminek indulnék, de talán nem is nekem kell ezt észrevennem. És a Balatont is gyorsabban úsztam át tíz éve, 

2016. november 23., szerda

Én, Nyúl Béla, fellázadtam

Úgy van beállítva a munkahelyemen a rendszer, hogy a bekezdések csak 3 mm-sek lehetnek*. De semmiképpen nem jött ki az oldal úgy, ahogy kellett volna, így aztán suttyomban átállítottam az egyiknél 3,1 mm-re.
Ennyit a konformizmusomról bátorságomról.

*nem, de a helyzet analóg.

2016. november 22., kedd

sírok

Ma másfél órát töltöttünk a váróteremben, sivalkodó, ordító és nyüszítő kisgyerekek között (az összes várakozó közül kizárólag nálunk volt könyv - ezt megfigyeltem már rég, valahogy mintha az lenne az elvárás, hogy szórakoztassa el magát az a beteg gyerek) tíz percet voltunk a doktornál, ezen a héten már nincs iskola, edzés. Nyolcra értünk haza, aztán további 20 percet töltöttünk a tabletta lenyelésével, ami a végén a felére fogyott, keserű volt és undorító. Úgy érzem magam, mintha egy szenespincében lapátoltam volna egész nap. (Pedig csak a cári hatalom-pravoszláv egyház összefonódásáról kellett írnom könnyedén és közérthető stílusban.)

2016. november 16., szerda

Öröm

- A tüdeje egyáltalán nem érintett, tüdőgyulladásról szó sincs - közölte sugárzó arccal a gyermekorvos, miután tájékoztatott, hogy egyszerre diagnosztizált hörghurutot és arcüreggyulladást.

2016. november 12., szombat

A közintézményekről

Az utóbbi időbe elég sok közintézményt kerestem meg emailen. Az események innentől fogva a következő forgatókönyv szerint követték egymást.
Írtam egy tiszteletteljes emailt - azt nagyon tudok -, benne megpendítve, ki vagyok és mit akarok.
És vártam.
És vártam.
És vártam.
Aztán egyszer csak elfogyott a türelmem, és telefonálgatni kezdtem.
Először általában a portásnak mutatkoztam be és vázoltam az óhajom.
Aztán a titkárságon annak, aki épp arra járt.
Aztán az illetékesnek.
Jó napot kívántam, bemutatkoztam, és megemlítettem, hogy írtam egy emailt a kérdésemmel egy hete/ tíz napja / három napja.
Milyen email címre küldtem?
Ami meg volt adva a honlapon.
Ó. Hát azt az illetékes saaaaaajnos nem kapta meg. Foooogalma sincs, hogy miért. Küldjek neki másik emailt, egyébként meg fáradjak be hozzá, személyesen is betekinthetek a megfelelő adatbázisba, megadja az engedélyt. Hogy erre nemigen van már idő? Hát ő azt nagyon sajnálja, egyébként meg az teljesen rendben van, hogy az ügyfélszolgálati emailcímre küldött levelekre napokig hetekig nem válaszolnak.

szerencsére üdítő kivételek akadnak. és nem, nem - feltétlenül - ingyenes szolgáltatásról vam egyébként szó.


*****
kolléga:  Úristen, milyen ez...
én: de legalább ingyen megkaptuk. Elég nyögvenyelős velük zöld ágra vergődni, de ingyen odaadják.
kolléganő: Nem mindegyik volt ingyenes. Az a másik, na az elég sokba került.
én: tényleg? Nem rémlik, hogy megfizethetetlen lett volna.
kolléganő: én úgy emlékszem, drága volt.
kolléga: nézd meg, légy szíves, most már engem is érdekel.
kolléganő: na lássuk... hatvan... hatvanezer...
én: Jééézus.....
kolléganő: hatvankétezer.... ja, nem. ez a leltári szám.


2016. november 1., kedd

Innen-onnan

- Igen, Martinique*-ről jöttem... Nem, nem, csak ott élek. Nem ott születtem. Ide valósi vagyok, Normandiába. De a kilencvenes években kezdett nem tetszeni, ami itt megy, hát a feleségemmel úgy döntöttünk, elköltözünk... A feleségem tanár, bárhol kap állást, ez nem probléma, én meg környezetvédelmi neveléssel? Így mondják? Na mindegy, ilyesmivel foglalkozom, van egy kis természetfilmes cégem. Forgatok meg gyerekekkel foglalkozom, klubokat, szakköröket tartok, mindenféle környezetvédelmi projektet csinálunk. Szóval Kanadába költöztünk, persze Quebecbe, hiszen, mint halljátok, nem beszélek jól angolul... Azt mondod, jól beszélek? Igazán kedves tőled. Szóval Quebecbe költöztünk, de nem volt az igazi, úgyhogy visszajöttünk Franciaországba... De aztán megint inkább úgy gondoltuk, jobb lenne elmenni. És így kötöttünk ki Martinique-en. Életünk legjobb döntése volt. A feleségem tanít ugye, nekem ugye ott a cég, forgatok mindenfélét... Nagyon szeretünk ott élni.
(elhangzott idén tavasszal egy természetfotós-filmes fesztiválon)


- Grönland? Nem, még sosem voltam ott. Izlandra is nagyon szeretnék elmenni. Az Antarktiszra a munkám miatt eljutottam, de Grönland és Izland még nem jött össze. Ha lehet, összekötném a kettőt, az úgy három hét lehet, talán olcsóbb is lenne... Idén nem sikerült, jövőre mindenképp szeretném összehozni, és végigfotózni mindkét szigetet. Tessék? Hogy mivel foglalkozom? Szakács vagyok.
(elhangzott egy hete, reggelizés közben)



- Jaj, Timi is kijött, hogy búcsúzzon el tőlem... Meg Lacika is! Milyen aranyosak vagytok ti mind! Nagyon-nagyon jól éreztem magamat itten, nagyon köszönöm. Mondtam anyának, hogy többször, sokkal többször kellene jönnünk Magyarországra! Ha hazaérünk, el is kezdek gyűjteni azonnal, hogy Christmasra is jöhessünk vissza! Végül a Christmast... a kara... a karácsonyt... az ember a családjával tölti, igaz?
(elhangzott másfél éve Ferihegyen, a londoni járatnál)

* Nem ott, nyilván.

2016. október 20., csütörtök

leírva olyan fájdalmasan nyilvánvaló

kár volt beszélnem a szabadidőmről. kár volt beszélnem egy hétvégi utazásról. még utólag is. mert ha inkább tartom a szám, és nem derül ki, hogy nem itthon néztem az ónos esőt, hanem elutaztam, előre megszervezetten, normál szabadságom terhére, (részben meghívottként) akkor megspórolhattam volna magamnak pár beszólást. kár volt mondanom bármit. aki hallgat, az nem téved.
legközelebb legfeljebb Fótra utazom, a többi néma csend.

2016. október 19., szerda

I'm too old for this shit

A múltkor utánaszámoltam, mióta hordom a gyerekeket uszodába, és arra jutottam, hogy 7 éve. Tavaly egy év kimaradt, mert Marci - hosszú évek kemény munkájával - végre megtanult úszni, Bori meg annyira kikészült az iskolától, hogy csak elterült délutánonként a szőnyegen, és annyit bírt mondani, hogy olyan fáradt vagyok, anya.

Az úszás tehát ugrott.
Ideiglenesen..

De úszni tudni ugye muszáj, úgyhogy pallérozandó leányom úszótudását szeptembertől ismét úszóleckét vesz. Eddig csak a kapuig kísértem, ismeri a járást, de ma beültem a medence mellé a tornapadra mint a régi szép időkben, meg segítettem neki vetkőzni és öltözni.

És belépve az öltözőbe konstatáltam, hogy nem változott semmi. Ha életem egy-egy jelenetének biblikai párhuzamokat keresnék, hát az uszodai öltözőt a pokolhoz hasonlítanám. Döglesztő meleg van, pára, rettenetes tömeg, agresszív anyukák, zokogó/kurjongató/fejhangon visítozó gyerekek. Némelyikük el is vágódik a vizes kövön, mert véletlenül sem érdesített felületű kővel burkolták a padlót,
Mivel ez az utolsó csoport, a vetkőzésnél rosszabb a helyzet (mert akkor az előző turnus gyerekei is ott tuszkolódnak), az öltözésnél valamivel jobb, de akkorra meg már mindenki fáradt.
Volt két testvérpár például, akik tök pucéran ordítoztak az öltöző közepén, aztán ide-oda kezdtek szaladgálni. És tudom, hogy csak az használhatja a medencét, aki szobatiszta, de olyan jó lenne, ha az öltözőt meg csak az használhatná, akit nem szórakoztat saját maga (vagy más) fejhangú visítozása.

2016. október 18., kedd

a bizalom szárnyakat ad

- Én ezt itt hosszabbra hagynám.
- De ne... anya! Rövidebbre szeretném, tüsire!
- Azért hagynám hosszabbra, mert ha nem jól sikerül, az röviden nagyon látszik. Én nem vagyok fodrász, kisfiam, félek, hogy nem fogom tudni rendesen megcsinálni.
- Meg tudod csinálni, anya. Jó lesz. Én bízom benned. Hajrá!

És tényleg levágtam rendesen.

2016. október 13., csütörtök

ez a nap is eljött...

A szádból Orbán Viktor beszél - hangzott válaszul az egyik felvetésemre.

2016. október 11., kedd

ész nélkül, mi?

Édes istenem, mielőtt kirúgták volna az összes mindenkit a Népszabitól, valaki átnézhette volna a sajtóközlemény szövegét, és akkor nem lennének ilyen mondatok azon a gyászos honlapon, mint:

A napokban zajlik a Mediaworks budapesti operációjának Budapest, Bécsi út 122-124. szám alatti, a Népszabadság-épületben újonnan kialakított és költségtakarékos székhelyre történő költözése.

Szegény Wéber úr, a felügyelete alatt kezdtem vagy húsz éve a Bécsi úton a korrektorkodást (és romlott a látásom hirtelen 1,5 dioptriát), igazi régi vágású nyomdász volt az öreg, már jóval túl a hatvanon. Már biztos nem él, talán jobb is így, hogy nem látja ezt a mindenkinek méltatlan helyzetet. 


2016. október 9., vasárnap

vasárnapi meglepetés

Nem a táskákból előkerülő háronnapos szendvics a meglepő
Nem is a tolltartókban szomorúan tompa ceruzák
Nem a plüssmacska, radírmorzsa, színes szalag, szamárfüles német szószedet.
Nem.
A táskából előkerülő legmeglepőbb tárgy - tadáámmm - Magyarország alaptörvénye.

2016. október 4., kedd

dióhéjban

- jó dolog októberben tengerben fürödni, és hagyni, hogy a hullámok ledöntsenek a lábamról
- nézni a pálmafák alatt elhúzó papagájrajt
- meghatódni a kerekesszékes természetfotós előadásán
- sirályvijjogást hallgatni
- díjátadón szurkolni
- reggelire epret enni
- de a legizgalmasabb mégis az volt, amikor Marci megbotlott a képek előtt húzódó kordonzsinórban, és a pillanat tört részéig kétséges volt, beleesik-e (esetleg fejjel) Breughel: A halál diadala című 16. századi műremekébe.

2016. szeptember 25., vasárnap

hétvégém

az elmúlt napok egyik csúcspontjának tűnt, hogy végre vettem egy scrabble-t (utazós változat). Kibontattam, játszottunk, ránk sötétedett, összepakoltam, hazajöttünk. Itthon vettem észre, hogy két betűm már hiányzik.

2016. szeptember 24., szombat

és egy homonímiának köszönhetően máris ismerős terepen járunk

- Szóval a szőlő. Figyelek, mondhatod, kisfiam.
- A szőlő. Szóval a szőlő... nagyon régen ismerjük... ismeri az emberiség. Igen. Magyarországra  a rómaiak hozták... Jellegzetes bortermesztő, nem bortermő vidék a Balaton, Sopron, Villány, Tokaj-Hegyalja,,, igen. A szőlőnek a termése ilyen kis izé, ilyen kis gömb, sok mag van benne, vagy egy-kettő, vagy nincs... hogy mi az ilyen termés neve? Öööö, bo... bo... bogyó! Igen, bogyótermés. A szőlőnek a szára... fás. A fás szárát tőkének hívják. Tehát a szőlőnek tőkéje van. Meg a banknak is.

2016. szeptember 21., szerda

ilyenkor büszke vagyok magamra

Az elmúlt napokban kellett csinálnom pár interjút régóta Magyarországon élő menekültekkel / bevándorlókkal, és a legnagyobb meglepetésemre teljesen mindegy volt, hogy angolul vagy magyarul beszélünk-e. Jó, nem volt köztük skót, se asszony, se kappanhangú skót fiatalember, de akkor is. Mi lett volna, ha nem ilyen-olyan tanfolyamokon, hanem huzamosabb ideig és rendszeresen tanulok angolul?

2016. szeptember 15., csütörtök

wellbeing

Közérzetjavító intézkedésként előírnám, hogy napos délutánon tekerjünk végig a Duna-parton hetente többször. (Az előttünk ugráló turistáktól - ma nekem épp egy spanyol turistacsoport jutott - eltekintenék.) Amúgy még a lelkiismeretem is tiszta, munkaügyben kellett a Dimitrov (hahahaha) térre mennem.

2016. szeptember 12., hétfő

most komolyan

Az utóbbi időben többedszer futok bele abba a sommás megállapításba, hogy a bölcsészek ilyenek. Olyanok, Vagy amolyanok. És általában nem pozitív állítást fogalmaz meg róluk a szerző.

Persze mint bölcsész személyemben is sérelmesnek találom az efféle (elő)ítéleteket, mint ahogyan nyilván a mérnökök is felháborodnak, ha úgy általában valaki műveletlennek vagy szakbarbarnárnak titulálja őket, vagy a könyvelők, ha korlátolnak vagy fantáziátlannak, ne is beszéljek a kapzsinak beállított orvosokról.

De - mivel jó hosszú ideig jártam egyetemre - jó sok bölcsészt láttam. És láss csodát: a bölcsészek is sokfélék.
Van köztük szőke meg barna, találkoztam buzgó reformátussal, katolikussal, ortodoxszal, sőt ateistával is. Találkoztam konzervatívval, liberálissal és fajvédő eszméket dédelgetővel. Ismertem nyelvtehetséget, aki akár több holt nyelvet is remekül elsajátított pár év alatt, és ismertem olyan bikkfanyelvűt, akinek az élő nyelvek is nehezen mentek. Ismertem szépet és csúnyát. Ismertem kikapóst és zárkózottat. Ismertem gyakorlatiast és álmodozót. Ismertem sportost és lustát. Ismertem gazdagot és szegényt. Ismertem olyat (kapaszkodjatok meg, többet is!) aki második szakjának a matematikát választotta. Az évfolyamtársaim között van olyan, akiből fordító lett, másból üzletember, jogász, könyvelő, vagy éppen erotikus magazin főszerkesztője, vagy egyetemi tanár.

Szóval ne már..

2016. szeptember 8., csütörtök

életem

Amit szeretnék



és ami van





2016. szeptember 7., szerda

Ismerd meg hazádat! / Pompásan buszozunk

Tegnap Békásmegyer egyik végében tartottunk expedíciós terepbejárást busszal, ma a másikban hévvel. Holnap a Rómaira megyünk (busszal). Kár, hogy Marci nem tájfut. (és ezúton köszönjük a sportegyletnek a remek lehetőséget, miként ők is örvendtek a "példamutató szülői kezdeményezésnek", miszerint mindenki fuvarozza a más gyerekét. Szerintem jobb lett volna, ha nincs rá szükség.)

2016. szeptember 5., hétfő

Utószezon

még rengeteg az autó
de már nem fogynak el sem a 60-as, sem a 90-es kilométernél
még nyitva a lángosos
olyan csend van, hogy jólesik csak heverni a strandon
a kishattyúk lassan fehérbe öltöznek
meleg a víz és tiszta
több a vitorlás, mint a strandoló
szitakötők cikáznak mindenhol
piroslik egy levélcsomó a vadszőlőn
kinyílt az egy árva dáliám
elnyílt a mocsári hibiszkusz

és irreális, hogy haza kell menni innen.

2016. szeptember 3., szombat

Aki teleszüli

- Anya! Anya! Ott egy fehér galamb! Az szerencsét hoz?
- Nem.
- Van olyan állat, ami szerencsét hoz?
- Nem is tudom... A fehér galamb a béke jelképe.
- Igen? Miért? 
- Mert egy régi biblai történet szerint... [következik a vízözön-történet vázlatos ismertetése]... és akkor visszatért a galamb, a vízszint csökkenni kezdett, és hamarosan Noé bárkája megakadt az Ararát hegyen. Aztán a víz leapadt, és Noé kiengedte az állatokat, és ők benépesítették a Földet. 
- Aha. Értem. És Noé? 
- Ő is partra szállt. 
- Nem úgy értem, anya, Hanem ő mit csinált? Ő is elkezdett egymás után szülni?

2016. augusztus 31., szerda

Csonyolódik a belekmény

Szóval életem és vérem a sportért, a sportolókért, a sportegyesületekért, és minden létező igyekezetemmel támogatom a gyermekeim fiam sportpályafutását. Sajnos keserű szájízzel kell tapasztalnom, hogy az igyekezet mintha nem lenne kölcsönös, és a sportegyesület közel sem támogatja az én boldogulásomat, a sokat emlegetett családéról nem is beszélve.
 Mert egyébként nem tudnám mire vélni,
- az egyhetes edzőtábort miért vasárnap kezdődött és szombaton ért véget, tehát két hétvégét is érintett
- de egyénileg utazott mindenki, magyarán buszt nem szervezett az egyesület, pedig a pénzbe belefért volna
- szombat du. tájékoztattak, hogy hétfőn _mégsem_ lesz edzés (azaz lehetett volna hétvégét elcsúsztatni, ha tudja az ember, de nem tudta)
- a holnaptól érvényes edzésidőbeosztást ma délután kaptuk meg
- a heti öt edzést négy különböző helyszínre sikerült szervezni
. amiből egy kivételével az összes legalább félórás buszozással megközelíthető.

És még az iskola el sem kezdődött.

2016. augusztus 30., kedd

Logikusék

É: - Jaj, jaj, na... nem. Nem érem el. Hol a sámli?
B: Marci hátha eléri.
É: Tényleg. Marcikám, vedd le nekem azt az izét a polc végéből légy szíves.
M: Azt?
É: Azt.
M: Tessék.
É: Köszönöm, nagyon köszönöm.
B: Marci lesz anya sámlija!
M: Azért nem állhatsz rám, anya.

2016. augusztus 29., hétfő

varázsige

Egyetlen egyszerű mondatot kell mondanom, ha azt szeretném, hogy Bori békésen, belefeledkezve órákig legózzon,
Ezt:
- Borikám, szeretnék kiporszívózni, légy szíves, pakold el a legót a szőnyegről!

2016. augusztus 25., csütörtök

Csak a szépre emlékezem

Elkezdtem írni egy bejegyzést, hogy jaj, mennyire szerettem volna elmenni evezni, mert evezni mennyire király dolog, és ellentétben a búvárkodással, gyerekekkel is lehet csinálni. És régóta szeretnék elmenni evezni nagyjából bárhová, de maradjunk a rögvalónál, és kinéztük az Ipolyt, és szívós munkával legyőzve az elém tornyosuló akadályokat (gyerekek, nevezetesen Marci szájhúzása, a kölcsönzős vacakolása, akinél váratlanul elfogytak a kölcsönözhető túrakenuk), a nyögvenyelős készülődés után elindultunk itthonról negyedórás késéssel, pedig már kedvem sem volt az egészhez. A helyszínen kiderült, hogy mi ugyan pontosan érkeztünk, de az előttünk jövők nem, a kölcsönzős ember (aki egyébként nagyon korrekten később elnézést kért a fenti vacakolásért) tehát késett, aztán kiderült, hogy valamit rosszul néztem, mert jóval többet evezünk, mint ahogy gondoltunk, így aztán a csomagolt enni- és innivaló bizonyult szűkösnek, de aug. 20. lévén nemigen volt nyitva semmi, de Cs. azért csak észrevett szerencsére egy nyitott boltot, úgyhogy legalább vízből feltankoltunk, aztán megérkeztünk, és vízre került a csónak, bele a vízhatlan zsákok, és beszálltunk mi mind.

És azt akartam írni még, hogy megállás nélkül ilyeneket mondtunk felváltva, hogy ki mocorog már megint, meg megint billeg a csónak, meg nem megmondtam, hogy ne fészkelődjetek. Aztán kikötöttünk, Marci átvette a fürdőgatyáját, és épp amikor azt mondta volna, hogy érzem, hogy történik még valami mindjárt, beleakadt a lába a nadrágszárba, és arccal előre óriásit esett a folyóba. Aztán Bori kagylót gyűjtött, Marci fürdött, és ötpercenként nyavalyogtak csokiért/szendvicsért/vízért, a csónakban fészkelődtek, a csónak mocorgott, aztán kérdezgették, mikor érünk már oda, és Cs-val megfogadtuk, hogy legközelebb kettesben megyünk el evezni

De ha öt nap távlatából visszagondolok a szombatra, nem ez jut az eszembe, hanem a víz fölött táncoló szitakötők, az, ahogy végig a Duna torkolatáig előttünk felröppenő és húsz méter után le-leszállt a szürkegém, amit mintha egy napon át üldöztünk volna, az előttünk átsüvítő jégmadarak, a kócsag a száraz ágakon, a hatalmas hal, ami felvetette magát, az a hárséhoz hasonító virágillat, a kis szigeten bátran termést hozó paradicsom növényke. Az evező ismerős fogása jut eszembe, a több mint tíz év távlatából is megtalált mozdulatok, amelyektől másnap kellemesen sajgott a hátam, és legalább egy napig egyenesen tartottam magam. Eszembe jut az aranyfényben fürdő Duna-part, a hazaút során elénk-elénk villanó világbajnok látvány. És bármikor mennék vissza, azonnal, csak több ennivalót csomagolnék legfeljebb.



2016. augusztus 18., csütörtök

A tudomány leánya

- Gólya, gólya, nincsen bugyogója! Gólya, gólya, nincsen bugyogója! Gólya, gólya, nincsen bugyogója! Úgy szeretem ezt mondogatni, anya.

2016. augusztus 16., kedd

Mohó-e a lányom?

- Úgy, és szépen végigtekerünk az utcán, Borcsi. Az utca végén van egy KRESZ-tábla, látod?
- Mi az a KRESZ-tábla, anya?
- Az a tábla, ott, látod? Olyan, mint a mackósajt. Na ott állj meg... állj meg... állj már meg! Hát nem látod, hogy ott a tábla? Nem olyan, mint a mackósajt?
- Az?
- Igen, az. Háromszög alakú. Nem olyan, mint egy mackósajt?
- Végül is de. Csak azt hittem, a teljes dobozra gondolsz.

2016. augusztus 15., hétfő

meleg szava szól át

Onnan kezdem, hogy van egy harmincéves biciklim, és eszem ágában sincs megválni tőle. Igyekszem rendesen gondját viselni, és a környéken van is három bringás, felváltva vittem ide-oda.
Nyár közepén meglazult a lánc, lógott csúnyán, váltani meg nem is tudtam, olyan rettenetesen zörgött. Mivel két hónapja jártam az egyik szervizben, megigazították, és azt javasolták, olajozzam a váltót, de sokkal mélyebbnek tűnt a probléma, úgy gondoltam, elviszem a környék legrégebbi, nagynevű bringásához. Mondom, mi a probléma, a fiatalember a pult mögül néz rám együttérzőn, kérdi, bejelentkeztem-e. Hogy mit csináltam, kérdezek vissza, bejelentkeztem-e, ismétli türelmesen, mert egyébként csak egy hét múlva lesz kész a bringám.
Megköszöntem szépen a felvilágosítást, és tovabringáztam a rettenetes zajokat okádó Lady Csepelen.
Két nappal később egy úr szólított le a patika előtt, vajon tudom-e, hogy lóg a láncom. Mondtam, hogy tudom, Az őszes úr tájékoztatott, hogy arra vár, kinyisson a  szemben lévő (harmadik) biciklijavító műhely. De hiába kellene már nyitva lennie, csak késik, csak késik, pedig micsoda szakember, méltatta az őszes úr, ő már csak hozzá jár, javasolja nekem is, ha végeztem a patikában, ugyan nézessem meg a láncom az aranykezű mesterrel, Tíz perc múlva, amikor kijöttem a patikából, a műhely még mindig nem nyitott ki, az úr feladta a várakozást, és szomorúan távozott.

A műhelyt másnap találtam csak nyitva. Bekopogtattam, egy különcnek látszó fiatalember nyitott ajtót. Megnézte a láncot, azt mondta, cserélni kell, pár napba telik. Mondtam, elmennék dolgozni, visszajövök majd. És a válasz hallatán tudtam, hogy tényleg visszajövök, és otthagyom a biciklit, ameddig kell, és nem jelentkezem be gyorsjavításra a híres-neves szervizbe, mert tizenöt éve, mióta nagyapám meghalt, nem hallottam ezt az igealakot, nem hallottam ezt a mondatot ezt a hangsúlyt, nem hallottam ezt a palatalizált mássalhangzóval kezdődő javaslatot: Akkor gyüjjék vissza később!

2016. augusztus 11., csütörtök

Csöpi

Csöpit egy esős vasárnap délután láttam meg, tömzsi teste egykedvűen - vagy elégedetten? nem tudtam megállapítani - pihent az ágyás szélénél. Csütörtökön láttam legközelebb, addig alig mozdult a helyéről. Ekkor határoztam el, hogy hazaviszem.

2016. augusztus 10., szerda

klasszikus, másként

É: Osztyapenko élő személy volt?
Cs: Az.
M: Ki volt az az Osztyapenko?
É: Szovjet katonai parancsnok. És azért jutott eszembe, mert régen itt állt a szobra. Híres szobor volt.
M: És most hol van?
É: Budaörsön, a szoborparkban. Ott van az osszes Marx-, Engels- meg Lenin-szobor is.
M: És ôk kik voltak? A Marx, az Engels meg a Leninsz?

2016. augusztus 9., kedd

Grumpy cat

Talán érintettem már a témát, hogy sajnos elég pacuha vagyok, nem szeretek öltözködni, kényelmetlen ruhát meg nemigen veszek fel egyáltalán, a divat meg aztán végképp hidegen hagy. Ma mégis sikerült a hangulatomhoz illő ruhát választanom, az egész napot pont így csináltam végig. 


Beleterelődtem egy lehetetlen helyzetbe munkaügyileg, huh, de szeretnék kikászálódni belőle valahogy előnyösen.

2016. augusztus 8., hétfő

Sikerpropaganda

Én valóban nagyon örülök, hogy a belföldi turizmus ilyen mértékben megélénkült, és hogy ennyien üdülnek a Balaton partján, meg hogy hálistennek csak az északi parton egymást értik a puccosabbnál puccosabb  igényes vendégházak meg fogadók meg minden isten haragja, kár, hogy kártyával alig lehet fizetni egyben is, meg annak is nagyon örülök, hogy ilyen körültekintően sikerült fejleszteni a balatoni idegenforgalmat, nem ám a vakvilágba, mint az eszetlen, hogy a közlekedés alapvető feltételei is megvannak már, bámennyire divat a retró, nem a nyolcvanas évek jutnak eszébe a korosodó balatoni nyaralóvendégnek, amikor úgy állt a hetes út, mint a jancsiszög, és nem kell eszetlen időpontokba lemenni (éjjel) meg feljönni (hajnal), mert egyébként órákat cammog az ember az autópályán, és hétvégén sem kell lépésben haladni a part menti utakon, mert vannak jó minőségű utak és elegendő ingyenes parkolóhely.

Nem.

2016. július 27., szerda

Tegyetek el befőttet

Arra jutottam, hogy nem nyaralunk itt szigorúan véve, hanem élünk, felvesszük a két héttel ez előtti ritmust, járunk bevásárolni, szódáért meg piacra is, főzök és hallgatjuk a kosárlabda puf-puf-puffogását a ház mögül, megjöttek a kismacskák is, van belőlük négy, még nagyon félnek ugyan, de a kaját, azt persze elfogadják, sőt reggel egy méretes patkányt terített az anyjuk kedves gesztusként a kerti csaphoz, sütöttünk ma is pitét a kicsikkel, kaptam a szomszédból öt kiló szilvát, a ház mögé meg felcsíptettünk ruhaszárító kötélre egy egérrágta, ezért félbe hajtott lepedőt, és arra vetítünk, és ahogy kavartam ma a bíborszín lekvárt, hátul meg a recept szerint finoman gyöngyözött a befőttek mellett a nagy kék lábosban a víz a nedves dunsztnak, arra gondoltam, most teszem el én is ezt, hogy majd erre fogok emlékezni, hogy szakad rólam a víz, kinn neszel az eső, és hogy ez volt az a nyár, amikor Borinak hiányzott mindkét felső metszőfoga, és elképesztő cukin volt pösze, hogy lehoztunk egy hernyót, akit Marci javaslatára Csöpinek neveztünk el, és Csöpi öt nap múlva a bebábozódás mellett döntött, és mindennap esik egy kicsit, és Bori megkérdezte, hogy a nagypapa tényleg tud-e szteppelni (nem), és Cs. komolyan elkáromkodta magát a helyi McDonaldsban, és amikor megkérdeztem, mi a baj,felpillantott a telefonjából, azt mondta: a francba, nyertem.

2016. július 20., szerda

Az élet nem lányregény

Épp most olvasom az aktuális regényemben, hogy X hősnő néz egy cuki csecsemőt, és arra gondolt, hogy réges-régen úgy tervezte, ilyen idős korára már révbe ér, és lesz gyereke.

Mondjuk fogalmam sincs, mi a közös a kompmegállóban és a terhességben, de ilyenkor olyan szívesen a képébe mondanám szegény zsenge korú, naiv és ezért hiszékeny olvasónak, hogy vigyázz, a házasság, de a gyerek pláne nem rév, meg cél, meg babér, amin pihenhetsz, meg hátradőlhetsz, hanem kemény meló, lehajtani a vécédeszkákat, szembesülni érzékeny helyzetekben a papírzsepi meg a vécépapír hiányával, az elöl hagyott piszkos kávéscsészékkel, hűtőben maradt azonosítatlan maradékokkal, párosítatlan zoknikkal, és persze hallgatni az ugyane tárgyban megfogalmazódó szemrehányásokat, és épkézlában kezelni az ebből fakadó helyzeteket. Egy újszülött meg pláne nem a csendes boldogság, hanem egyrészt rettenetesen nyomasztó felelősség, másrészt huszonnégy órás szolgálat, amely egy-két órás átvállalása elől a számos nagymama/nagypapa/rokon kaccanva tér ki, megtartva a méznyalást magának. És ezeket a helyzeteken úrrá kell lenni, kikeveredni ép ésszel belőlük, miközben az ember fárad, nyúzódik, őszül, ráncosodik, öregszik, beteg is lesz néhanap, de kialudni csak sátoros ünnepeken tudja magát. Én nem akarom gályarabságnak leírni a szülői létet, de tagadhatatlanul vannak ilyen aspektusai is, főleg a kezdeti időkben, csak nemigen van rév, ahol a parti kocsmákban lazulhatnának három napig a munkatársak. 

2016. július 19., kedd

munkamegbeszélés

(többemberes)
- Hol a kígyó? Nincs meg a kígyó?
- Vigyázz, a kecske elszökött! Nem lehet megkötni?
- Meg volt kötve, de kiszabadította magát.
- Akkor csalogasd ide! Lóbáld elé az akácágat! Ide!
- Jaj, ez csupa tüske! Szúr!
- Megfognád ezt a csirkét?
- Na, most meg elfordult az agáma. Fordítsd vissza, légy szíves!
- Itt a kígyó a kecskén! Még jó, hogy nem esett le!
- Meddig fogjam ezt a tyúkot?
- Jó magasra emeld fel az agámát, nem baj, hogy kapaszkodik!
- Micsoda szúrós egy szar ez!
- Hova tetted a kígyót, fiam? A csirkeólba? De itt nincs. Aha, de mégis, csak feltekerte magát.
- Hol van már megint a kecske?
- Mi ez a hang?
- A görény rágcsálja a rácsokat.
- De legalább a csirke milyen szép nyugodtan ül.

2016. július 16., szombat

gyermekeim a vízben

Marci tud úszni. Elképesztôen. Pont, mint amikor egy kaszaspókot belevàgnak a vízbe, úgy mozog.
 Levegôvételnél hörög. Produkciója láttán-hallatán az ember azonnal kimentené.

Bori nem tud úszni, bár ő meg van szentül győződve az ellenkezőjéről.,Simàn beugrott mellém a mèly vízbe, meglepetésül. A meglepetés sikerült.

Természetesen mindketten mélyen megbántódtak, hogy a megkérdezésük nélkül, később a hatàrozott tiltakozásuk dacara írattam be őket úszótáborba.

2016. július 12., kedd

Idézetek

Be: Marci, te nagyobb vagy, mint a saját anyukád!

**** 

Bo: Én olyan leszek, aki rajzol, és eladja, és abból él. Rajzművész.
É: Nagyon jó. És te mi leszel, kisfiam?
M: Én? NBA-kosaras.
É: És kint fogsz játszani Amerikában?
M: Igen.
É: Hazajössz néha majd meglátogatni?
M: Talán.
É: És én kimehetek hozzád látogatóba?
M: Talán.
D: Marci, ha neked lennék, mondanám: mindig, mert nekem folyton hiányzik anya. Most is. Nagyon.

****
Bo: Anya! Anya! Gyere! Egeret fogott a macska!
P: Szerintem nem is egér...
?: Tehát Wales-Portugália: 0:0, egyelőre, de élvezetes a mérkőzés.
M: Cickány! Akkor cickány!
Bo: Ha cickány, akkor nem eszi meg. Csak megöli.
É: Lehet, hogy pocok.
Be: Elengedte. Megfogja!
É: Játszik vele. 
Be: Hogy cincog! Megpróbál elszaladni. 
?: Bale remek cselt mutatott be...
P: Hova lett? Hozom a telefonom, majd azzal világítok. 
Be: Szegény kisegér...
É: Az a szegény kisegér ha beszabadul a házba, összerág meg összepiszkít ám mindent...
Be: Nem lehetne eltaposni?
É: Majd a macska elkapja.
P: Ha sikerül neki. 
?: Senki sem várta Walest a negyeddöntőbe, bravúros teljesítmény az újonc csapattól...
Bo: Hajrá-hajrá, macska! Hajrá-hajrá, macska! 
P: Én az egérnek drukkolok.
M: Elkapta! 
P: Megeszi!
Bo: Akkor nem cickány. 
Be. Megette.
M: Akkor menjünk vissza meccset nézni,

****
D: Le kell másolnom azt a rajzot! Le kell! Le kell!
É: Danikám nem kell. Ha nem másolod le, akkor sem történik semmi. Nem visz el a rendőr,
Bo: Vagy a baszkandúr,

****

Cs: Szóval nem tudtad bekapcsolni a projektort? 
É: Nem. Nyomkodtam összevissza, de nem csinált semmit. 
Ca. Miután kikapcsoltátok, rögtön ki lett húzva? 
É: Úgy emlékszem, nem. Nem. Azt hiszem, nem. 
Cs. Csak mert ha igen, megsült a lámpa benne, és ki kell cserélni. 
É: Jaj. 
Cs. Na nézzük. Bekapcsolom... Félrehúztad ezt a lapkát az izzó elől? 
É: Ööö. Azt? Ja, azt nem. Nem is tudtam, hogy van olyan. 
  

2016. július 11., hétfő

Hetem

Úgy kezdődött, hogy nem akaródzott elindulni egyáltalán péntek este, de aztán elindultunk mégis tíz körül, és milyen jól tettük, hogy nem előbb, mert így sem voltak kevesen a sztrádán, és leértünk éjféltájt simán. Másnap egy kávé után, ötvenes naptejjel felfegyverkezve indultunk neki Boglárnak, hát ekkora tömeget 9 körül még nem láttam a Balaton-átúszáson, és akkor meg különösen aggasztó lett a helyzet, amikor az egyik rendező már karszalagot sem tudott adni, csak rajzolt egy nagy U betűt a karomra, és beálltam a kilométeres sorba a hajóhoz.
Mögöttem egy kamaszkorú pár tépte egymást, kölcsönösen szemrehányva, hogy a fiú milyen ügyetlen a labdajátékokban, és a lány miért nem védte meg társaságban (mindkettő úszó egyébként). Nagyon romi volt, tényleg, engem mindig elképeszt, hogy fizikailag tökéletes emberek, elképesztő fizikummal, vonzó külsővel milyen állati nagy baromságokon képesek hajba kapni.
Az oltári tömeg dacára nagyon flottul ment minden, szépen eloszlott az a sok ember mindenütt, a kompon még egy apukával is találkoztam, aki persze nem ismert meg, de ezt betudtam a szemüvegnek, mert én ugyan nem úszom kontaktlencsében meg úszószemüvegben, hogy úgy nézzek ki a nap végére, mint egy inverz mosómedve.
A vízben a másfeledik kilométer után azért hirtelen eléheztem, még jó, hogy Cs. egy csokiszelettel bocsátott utamra (a kompon meg is ettem), az egy kávé valószínűleg kevésnek bizonyult volna az 5,2 km-re. Szóval akkor nehéz volt belátni, hogy fogok én még kétszer ennyit leúszni, de aztán beleálltam meg belehúztam, és a 4,5-től már a Solsbury Hill  ment a fejemben, előtte meg a következő különszámot raktam össze fejben.
Végül elvesztettem a Balatonban egy hajgumit és egy csatot, de sikerült végre ismét 3 óra alá mennem, jövőre megpróbálom végig meghúzni, hogy közelítsem megint a 2:30 felé. 

Aztán voltunk hamburgerezni meg mcdonaldsozni meg ettünk lángost is, és lent volt Sz meg D., hordtam I-t a fonyódi rendelőbe, és ha már ott jártam a piacnál, mellékesen vettem vagy hét kiló barackot befőzni, leszedtem a maradék meggyet, kerestem internetet, de nem volt, már a disznóólnál is csak gyengén. Sütöttünk a kicsikkel pitét, néztünk kivetítőn focimeccset, gardírozuk az erre egyáltalán nem fogékony macskákat, meglátogattuk Bori barátnőjét, V-t Bogláron, ahol irgalmatlan nagy társaság strandolt együtt rengeteg gyerekkel, és ráadásul scrabble-zni is szerettek, úgyhogy már két partiban maradhattam alul, de jó volt, kitakarítottam a házat, mert jött M és a két fiú, és a sátorban aludtak persze, lestük a hattyúkat, ittunk fröccsöt, ettünk fagyit meg lángost. Alig várom, hogy visszamenjünk.

2016. június 30., csütörtök

Ennyit erről

pont ma nézegettem, hogy a turbó diéta meg a torna valamit mégis használ, mintha kicsit vékonyabb lennék deréktájon, mire Bori kis civilizálatlan barátnője, akivel egy hónapja nem találkoztunk, a ruhán keresztül a hasamra csúsztatta a kis tenyerét, és bársonyos hangon megkérdezte: - Babát vársz?
(nem.)

2016. június 25., szombat

Rendkívül érdekes témájú bejegyzés következik

Az alakformáló törekvéseimről.

Igazából én szeretek mozogni. Mindennap bringázom, összesen egy jó háromnegyed órát, szeretek tollasozni, szeretek önerőből eljutni innen oda, tehát szeretek úszni, gyalogolni. Naponta lépcsőzöm, mivel nincs lift, és melóhelyen sem liftezem. És nem, nincsenek rendben az értékeim, mint a BMI, meg a haskörfogat, meg a zsírszázalék. Ez engem - meg persze a tény, hogy már nem csak a fenekem nagy, hanem a hasam is - hallatlanul zavar.

Aztán a búvárkodós nyaralás alatt láttam A-t, akinek konkrétan kockás a hasa, és A. konkrétan alig evett valamit. Nem arról van szó, hogy nem evett szénhidrátot, mert nem ivott alkoholt, (mert utóbbit pl. ivott), hanem konkrétan nem reggelizett, csak egy joghurtot, aztán nem ebédelt, aztán vacsorára evett egy fél almamagot. Nagyjából.

Aztán meg jelentkeztem erre a női tornára, és szorgosan elkezdtem járni. Cs. pont ma kérdezte, szeretem.e. Mondtam, hogy nem. Én nem szeretem ezeket a termeket, a gépeket, pedig tényleg nagyon kedves a személyzet meg a többi vendég. Én tollasozni szeretek, meg úszni, meg gyalogolni, meg bringázni. De ha ez kell, hogy a kedvem szerint alakuljanak a dolgok, akkor ez kell, meg a turbo diéta. És nem az a lényeg, hogy élvezzem, hanem hogy eredménye legyen. Hát kíváncsian várom.

2016. június 21., kedd

Kivételes eset

Az van, hogy sajnos én egy nyúl vagyok, iszonyúan kerülöm a konfliktust, felszalad a pulzusom, dadogni kezdek, és menekülőre fogom, még ha tudván tudom, hogy igazam is van elvileg. Ez a gyakoribb. Néha az is előfordul, hogy úgy bepöccenek, hogy simán összeverném a másikat mindenféle elvi problémázás nélkül. Ez nagyon ritka, és leginkább akkor fordult elő, ha a gyerekek védelmében kellett fellépnem.

Hétvégén viszont sikerült a saját érdekeim érdekében határozottan kiállnom, ami ritkaság, mert ilyenkor legtöbbször lenyelem a békát. Szombat este épp gazoltam a kertben, rövidnadrágban, strandpapucsban, melltartó nélkül, ahogy kell, amikor a faluvéghez igen kirittyentett nő vonult el az utcán, pórázon vezetve egy spánielt. A kutyaugatásra néztem fel (a szembeszomszéd kuvasza őrjöngött), amikor látom, hogy a spániel takarosan odapiszkít éppen a kertkapunk elé. Ahol ki-be járunk. A fiatalabbik nő felszisszent, amikor látta, mit csinál a kutya, aztán bocsánatkérő mosollyal próbálta elrángatni, de nem tudta, meg ha tudta volna is, akkor is a kerítés előtt maradt volna a kutyaszar. Még kiszóltam neki, hogy nem bánnám, ha felszedné, de amint a spániel ismét járóképes állapotba került, elmentek - gondolom, mert mikor újra felnéztem a virágágyból, már nem voltak sehol.

Kimentem, megnézni a termést, és egy kaukázusi farkasölőnek is becsületére vált volna, ráadásul ízlésesen el is volt rendezve négy-öt darabba. Mindenféle látnoki képesség nélkül belátható volt, hogy a) vagy összeszedem b) nem szedem össze, belelép valaki, akinek a cipőtalpáról én vakarhatom le viszont a cuccot, azaz így is, úgy is nekem kell kezelnem a problémát. Amin viszont úgy felpaprikáztam magam, hogy azonnal kerítettem egy nejlonzacskót meg egy darab papírt, és teljes harci díszben kirongyoltam a kertből.

Tőlünk csak egyfelé lehet menni, meg is találtam a mezőn a nőket, a fiatalabbnak a kezébe nyomtam a zacskót meg a papírt, hogy a papír meg a zacskó hiánya ne legyen akadály. A papírt megvetően visszautasította, de megadóan elindult vissza a halom felé. Nem tudom, ugyanígy jártam volna-e el, ha Fradi-szurkolók pitbullja kakál a kertkapunk elé, de így is büszke voltam magamra.

2016. június 20., hétfő

a sportriporterekről

Eszmélkedésem éveit sportrajongó atyával és öccsel felszerelkezve töltöttem, a telesport hozzátartozott a mindennapokhoz. Emlékszem Knézy Jenőre, amikor még csak egy volt belőle, Mattyasovszki Brigittára, Csisztu Zsuzsára, amikor még közvetített (örökké emlékezetes marad az athéni olimpia megnyitójáról megjegyzése egy sportolóról, aki "nem a szülőföldjén látta meg a napvilágot"), aztán később jött Szántó Dávid vagy Zelinka Ildikó. Ültek a stúdióban, állt rajtuk a ruha, látszott, hogy értenek legalább egy sportághoz legalább, mert csinálták, voltak válluk, tüdejük, fellépésük.

Most meg itt vannak ezek a féltüdejű, szűk mellkasú, csapott vállú gyerekek, akik mintha soha nem fociztak volna grundon, nem kergetőztek volna, nem tekertek volna le a Balatonhoz meg vissza, csak lóg rajtuk a zakó, labda vagy ütő nem tudom, mikor volt-e kezében, lábánál bármelyiknek. Gyűrődik az ing, biztos nagyon okos dolgokat mondanak a fociról a háttérműsorokban, de a legszívesebben hátba verném őket is, mint Marcit szoktam, hogy húzd már ki magad, kedves kisfiam


2016. június 17., péntek

őszinteség

- Oltári szép bizonyítvány ez, Marcikám.
- Nem, ez oltári nagy mázli, anya.

2016. június 16., csütörtök

Vér, adás

- Képzeld, Borcsi, holnap véradás lesz holnap a munkahelyemen!
- És az milyen, anya? Minden munkatársad kap egy kis üveg vért?


(amúgy a véradásról udvariasan eltanácsoltak, másfél év múlva várnak legközelebb szeretettel.)

2016. június 13., hétfő

mintha kicsi üvegcsövecskék lennének a combomban

Az előző szülő-gyerek meccs tanulságain okulva legalább emlékeztetőül egykori teljesítményemre, felvettem az egyik Balaton-átúszásos pólómat. Sajnos a bemelegítőül tartott fogócska alatt meghúztam mindkét (!) lábam, így most úgy járok, mint egy hadirokkant. Külön öröm, hogy holnap nem úszni megyek (ahol esetleg kilazíthatnám), hanem egy női tornaprogram állapotfelmérésére. Mindenképpen izgalmas lesz, a bal lábam jelenleg csak kézzel tudom megemelni.

Penye vagyok, na.

2016. június 12., vasárnap

Leszek-e kutyából szalonna?

Szóval elvileg támogatom a gyerekek sportkarrierjét. Elvileg. Mert gyakorlatban már nem ilyen rózsás a helyzet. Akárhányszor belegondoltam, hogy egész augusztusban itthon pállunk leszünk a kánikulában, egy zokogó kismajom bv rázta bennem a rácsot. És akkor a Balaton helyett a meccsek helyett itthon töltött hétvégékről nem is beszéltünk. Ráadásul ez még csak egy gyerek, a mi lesz, ha Borit is berántja valami (akiből ráadásul kibújt a grófnő, és lovagolni vágyik meg teniszezni).

De Cs, csinálta becsülettel, hordta-vitte nemcsak Marcit, olykor az edzőt is a meccsekre, hétvégenként, reggel nyolcra a város túlfelébe akár. És Marci is csinálta becsülettel, szorgalmasan, tényleg, odaadással, edzésről sem hiányzott, meccsről meg pláne. Nem mondhatom, hogy ő a legügyesebb, de nagyon elszántan tolta végig az évet, és végül is nagyon jó helyen végzett a csapat, és az részt vehettek egy háromnapos országos tornán egy szép vidéki városban.
Egy csomó szülő lement megnézni a meccseket, és a berzenkedésemre, miszerint nem vesznek engem emberszámba a sportapukák, Cs, azt mondta, utazzunk le mi is, haverkodjunk a szülőkkel, jó lesz. Hallgattam rá, kettőnk közül ő a diplomata, meg a várost is szívesen megnéztem.

A hétvége bővelkedett váratlan fejleményekben, a legváratlanabb az volt, hogy néhány szülővel tényleg sikerült összebarátkoznom. Másik váratlan fejleményként szinte rekedtre ordítottam magam a meccseken (a gyerekeket összekeverték, nem a saját csapatukkal játszottak, tehát nem volt tétje a játéknak), A torna halál profin volt megszervezve, jó arculattal, plakátokkal, értelmes mondanivalóval (nem Bol-dog szintű kabalaállattal pl.) Továbbá Marci csapatának edzője, egy rendkívül rokonszenves teremtés megdicsérte, azt mondta, ésszel és higgadtan játszik, és szeretne még róla hallani, mert szerinte kosaras lesz belőle.
Meghatottságomban és döbbenetemben meg is fogadtam, hogy nem berzenkedem többet a sporthétvégék és -programok miatt. Kíváncsi vagyok, meddig fogom bírni.

2016. június 11., szombat

Mindenekelőtt

Blogger kolleginával tüntetni jó. Még akkor is, ha ronggyá ázunk.

2016. június 9., csütörtök

Mert a lányom nem az, aki könnyen feladná

- De anya, mi a baj a patkányokkal? Olyan cukik, mint az egerek!
- Az egerek is csak a mesékben cukik, egyébként összerágnak meg -rondítanak mindent.
- És a patkányok?
- Azok is. Meg randa betegségeket terjesztenek. Például a középkorban rengeteg ember halt meg pestisben, amit a patkányok terjesztenek. Illetve a patkányokon élősködő bolhák, amik átvitték a betegségeket az emberekre, azok meg belehaltak.
- Akkor nem is a patkányok a hibásak, anya! Hanem a bolhák! A patkányoknak meg biztos van valami jó tulajdonságuk!

2016. június 7., kedd

lisztkukacokat nem akarok látni a hűtőben

- Milyen volt a múzeumban?
- Nagyon érdekes volt, anya! Egy bácsi megmutatta, hogyan kell kitömni az állatokat! És megnéztünk és megsimogattunk egy csomó kitömött állatot! Tudod, melyik volt a legcukibb?
- Melyik?
- A vándorpatkány.

2016. május 19., csütörtök

Összeomlik

szépen kitervelem, eltervezem, fejben összerakom. még a könyvtár. még a posta. még a mosógép. még a zsírégető torna. még a porszívózás. még az ebédem összekészítése. még a muskátlik átültetése.
és ha bármi gikszer közbejön, ha még oly kicsi homokszem is kerül a gépezetbe, akkor borul az egész, nincs könyvtár, nincs ebéd, elmarad a zsírégető torna, a posta majd holnap, porszívózás meg soha napján. csak ruhák kicsavarása van meg a mosogépszerelő üldözése, persze eredménytelenül.

2016. május 18., szerda

Barkochba

- Személy?
- Igen.
- Nőszemély?

2016. május 9., hétfő

péntek/szombati királyság

Éjfél után egykor hazaérni a munkából arra, hogy még langyos, frissen sütött melegszendvicsek várnak... na ez az igazi királyság.

2016. május 1., vasárnap

Kinek mi a probléma

- Ne már!
- ?
- Ez tényleg nem lehet igaz!
- ??
- Most komolyan már...
- ???
- Egyet se tudsz?
- Nem.
- Egyáltalán, semmit?
- Eddig olyan jól megvoltam nélküle.
- Gyere, akkor tanítok neked néhány lövőcselt, anya.

2016. április 28., csütörtök

ki-be ugrál, a két szemem, úgy érzem

de megbolondulni nem fogok azért, a többiről nem is beszélve, és ha kész leszek és megjelenik ez is, meg az is, meg amaz is, az jó lesz, és úgy fogom érezni magam, mint az álruhás Mátyás király.

2016. április 21., csütörtök

Tízpontos

- Mi volt ma suliban, Marcikám?
- Tanítás, anya.

2016. április 17., vasárnap

én úgy vagyok a városommal

Jön az ember haza, orrában még a tengerszag, hajában a szélfútta só, és várja a csomagját a reptéren. Meg rajta kívül még kismillió ember, az összes csomagszállító tele, két-három gépet is ráengednek egyre, a Koppenhágából érkező nagykabátosok vegyülnek a Rómából jövő mokaszinosokkal. A női vécé ajtaja előtt kígyózik a sor. Nyilván kell erre még az olimpia, mint egy falat kenyér.

****

Áll az ember a zebrán, megsuhintja az átsuhanó taxi szele, aztán lekocog a parkolóhoz, nézi a hirtelen térdig érő füvet, a belőle méter magasra megnyúlt disznóparéjjal meg a többi giz-gazzal a járda szélén, a kiszáradt fák csontvázait, belőve a rézsű fölé. Az imitt-amott magról és magukról kinőtt fákat nézi, a csenevész bodzabokrokat, az egész szomorú és igénytelen gaztengert, amit még lenyírni sem jut eszébe senkinek.

****

És olvassa aztán az egyszeri ember, hogy a főpolgármester, aki először vissza akarja szorítani a várost  CO2-vel telelihegő biciklistákat, 1200 fát akar kivágni a Római-parton, hogy jól mobilgátat építsenek az utolsó fővárosi természetes Duna-parton. Én nem tudom, van-e ott 1200 fa összesen, és még ha telepítenek is ugyanennyit, hát mikor lesznek abból valódi, át nem érhető valódi fák, nem holmi fogpiszkálók, és hova lesz a Rómainak az a fésületlen szépsége, amiért ezrek szaladnak ki a Duna-partra, ha egy kicsit is kisüt a nap.

2016. április 6., szerda

és mint tudjuk, a növényeknek nincs pénztárcájuk

és már nekem sincs, mert valaki nagyjából 11 és negyed 12 között kilopta a táskámból. Remélem, leszárad a keze, rájön a szaporafosás vég nélkül, és legalább az irataim visszakerülnek valahogy. Pénz alig volt benne, a legnagyobb érték az alig használt uszodabérletem, meg persze a papírjaim, a hűségkártyáim stb. Bosszúság persze, de - mint apukám találóan megjegyezte - léteznek ennél nagyobb bajok is.

2016. április 5., kedd

igazából növény vagyok

és amint bejön a jó idő, sajnos semmilyen indokot nem tudok elfogadni, miért kell a négy fal között ülni, amikor kint a napsütésben lehet fotoszintetizálni például.

2016. március 29., kedd

Húsvét

- Anya! Anyaaaaaa!
- Mi az, kisfiam?
- A Bori tönkreteszi a kosárlabdám!
- Tényleg?
- Igen! Ráült! Mert azt játssza, hogy a labda tojás, ő meg a nyúl!

2016. március 24., csütörtök

az élet csupa meglepetés III.

Tegnap nekiálltam túrni az iskola talált tárgyas ládájában, ugyanis a minap Marci szemrehányást tett, hogy nem száradt meg az _egyetlen_ kosárgatyája. Hiába mondtam neki, hogy az egyetlenből hármat vettünk valaha, de kettőnek nincs nyoma itthon valóban - hát gondoltam, utánajárok inkább magam, mert ha Marcira bízom, mire megtalálja, ki is növi, És akkor megkeresem az elbitangolt fehér tornapólókat is.

Szóval tegnap túrni kezdtem a ládában, de nem lettek meg a kosárgatyák, nem lettek meg a tornapólók, nem lett meg a hiányzó fél pár gyönyörű edzőcipő sem - viszont legnagyobb megrökönyödésemre megtaláltam Bori lakkcipőit és komplett ünneplőfelszerelését, még a kokárda is ott díszelgett a fehér blúzon.

2016. március 18., péntek

Az élet csupa meglepetés

A munkahelyen megrökönyödést keltettem azzal a bejelentéssel, hogy a húsvét idejére időzített tavaszi szünetre szabadságot kívánok kivenni. Az azóta eltelt órákban próbáltam rájönni a mögöttes okokra.
A) meglepő-e, hogy a tavaszi szünet húsvétra esik?
B) meglepő-e, hogy gyerekeim vannak?
C) meglepő-e, hogy nem hibernálom őket az adott időre?

Azóta a megoldáson töprengek.

2016. március 17., csütörtök

Elfelejtem

- hogy az autóban hagytam a telefonom, ami persze le is merül a hidegben
- magammal vinni a bicikliláncom
- hogy hova tettem 600 Ft aprót
- ellenőrizni a kerekem, úgyhogy lapos kerekekkel bringázhatok
- hogy Marciek múzeumba mennek
- villamosjegyet adni neki
- hogy saját javaslatomra mikor iszunk egy kávét az egyik munkatársammal
- elvinni magammal az interjúalany névjegyét, hogy átküldhessem neki a szöveget.

Innen már csak felfelé vezet az út. Ugye?

2016. március 16., szerda

Töredék tegnapról

- Te, emlékszel tíz éve, amikor azok a jófiúk itt tábort vertek, a Viktor meg hergelte őket.
- Aha...
- Emlékszel, micsoda állapotok voltak itt? Hogy összeszartak mindent, úszott a szarban az egész tér.
- Ja.
- Most meg nézz körül, mi meg még a fűre se lépünk rá.

2016. március 10., csütörtök

kazán, kazán, te mindenem

ma kilenckor jött négy ember, és a lakás két különböző pontján vésni kezdték a falat, meg fúrni, és közben ilyeneket mondtak, hogy "tyű, ez sem lesz egyszerű", meg "de jó, hogy nem fúrtunk bele". Tíz órakor, amikor a három réteg pulcsiban is fáztam, még felvettem egy sapkát is, és felvértezve a tudattal, hogy Cs. elbánik a mesterekkel, behúztam magam mögött az ajtót, és bementem a munkahelyemre melegedni dolgozni. Fél három körül már másik brigádot találtam otthon, valamint a lakást szinte észrevétlenül ellepő téglaport, Majd jött egy már ismert kazánszerelő, feltette az új kazánt, és egy hét után újra van meleg vizünk.
A kazánszerelőkről pedig eposzokat tudnék írni, epés stílusban, de csak úgyis csak felhúznám magam rajta, úgyhogy próbálom elengedni az egészet.

 

2016. március 8., kedd

már nem tudnék olyan derûsen válaszolni, mint reggel

- Köszi, hogy kiengeditek a szerelôket a tetôre...
- Persze, nem gond. Teljesen bedöglött?
- Úgy néz ki. Csütörtökön megadta magát.
- Akkor hogyan fûtötök, honnan van meleg víz?
- Sehonnan.

2016. március 2., szerda

Az élet nagy kérdései

- Anya, mire jó a vécéillatosító? Hát ki az a hülye, aki szagolgatni akarná a vécét?

2016. február 28., vasárnap

Mikor éreztem hősnek magam a hétvégén?

- amikor este fél tízkor mosogatni kezdek;
- amikor porszívózás helyett inkább elmegyek futni;
- amikor a Margit hídnál is szépen követem a futóutat, ahelyett, hogy felszállnék a villamosra és hazavillamosoznék.

2016. február 26., péntek

Fenékig tejfel

csütörtök: fogszabályzás
péntek: szülői tájékoztató a kosárcsapatnál I.
szombat: kosármeccs
hétfő: szülői tájékoztató a kosárcsapatnál II.
szerda: látogatás az ortopédusnál, az iskolaorvostól kapott gerincferdülésről szóló diagnózis birtokában.

És ez csak egy gyerek.

2016. február 25., csütörtök

Izland, Azerbajdzsán - Göd nincs

Milyen igazságtalan az élet ember: ez a mai idő tuti nem zavart volna máshol, mondjuk Skóciában vagy Izlandon vagy bárhol ahol van tengerpart, itt meg ki nem állhattam, hogy vizes lett a pöttyös nyereghuzatom, meg fázott a kezem meg kénytelen voltam kapucniban biciklizni. A múlt héten egy hasonlóan derűs napon nézegettem vissza kedélyjavító célzattal az utazáson készült telefonos fotókat az elmúlt öt évből. Iuvat memnisse beati temporis, azaz jó emlékezni a boldog időkre, mondotta Ovidius, és tényleg, neki szegénynek volt ideje rá  a fekete-tengeri száműzetésében, rengeteget fázott szegény, még ha nem is biciklizett esőben. Kicsit hezitáltam, de végül úgy döntöttem felteszem a képekből készült montászokat, elvégre én is szeretem más képeit nézegetni. Én könnyedén, felelősség nélkül nyomom a gombot, mint süket a csengőt, de most jöttem rá, hogy néhány helyről egyáltalán nincs fotóm - elvesztek egy rendszerfrissítésnél, Walesben pedig nem is fotóztam, és  hiába voltunk Egyiptomban sokszor, az országból szinte semmit nem láttunk, csak amíg be nem buszoztunk a kikötőbe, ott felszálltunk a hajóra, onnan meg egy héttel később szálltunk le. Víz alatt pedig felelősség nélkül sem fényképezem.

Szóval itt jártunk:


Lappföld

Ez volt az első alkalom, hogy északra utaztunk, a már induló tavaszból a mínusz húsz fokba, a sarkkörtől pár száz kilométerre északra. Természetfotósokkal mentünk, laza társaság volt - szeretek fotósokkal utazni egyébként -, és sose gondoltam volna, de szerettem a harapós hideget, a fölénk tornyosuló hófalakat, a hótalpon gyaloglást, a tiszta, éles napsütésben egyértelműen elváló formákat, szigorú színeket. Lappföld óta tudom, hogy igazán északra húz a szívem.




 Toszkána

Míg Lappföldön egyáltalán nem fáztam, Toszkánában majd megvett az isten hidege. Ide is fotósokkal mentünk, de nem a laza, gatyában flangálós, borostás társasággal, hanem egy kicsit rongyrázósabb, fennhéjázósabb, csak fotósokkal bratyizunk fajtával. A város maga Pienza, az igazi reneszánsz elvek szerint épített város: II. Pius pápa szülővárosát ledózeroltatta, és kora legmenőbb építészeivel építtette újjá (és persze saját magáról nevezte el), A városhoz pedig azóta nem nagyon nyúlt senki. Magyar vonatkozás, hogy II. Pius Janus Pannonius kenyeres pajtása volt, együtt töltötték diákéveiket Guarino mesternél, csak a későbbi pápa még Aeanas Sylvius Piccolomini néven folytatta tanulmányait és írta vaskosan erotikus költeményeit.



Raja Ampat
Sose gondoltam, hogy valaha eljutok ide, aztán amikor először eljutottunk, sose gondoltam, hogy eljutok még egyszer, de hát köszönhetően például ennek a képnek - kétszer is voltunk a négy királyról elnevezett tartományban, a Wallace-vonal túloldalán (sőt, a Wallace-vonalon túl háromszor is voltam). Láttam kölyökcápát, és akkora ráját, mint egy hegy, láttam pisztolyrákot és tintahalakat, láttam paradicsommadarat, hófehér homokos tengerpart fölé benyúló pálmákat, gyalogoltam térdig érő sárban a mangróveerdőben, kapaszkodtam gyökerekbe a hegyoldalon a zuhogó esőtől sáros esőerdei ösvényen, ettem a kakaófatermését a kapaszkodástól sáros kézzel, hallgattam a madarak rikoltásait a párálló erdőben hajnalban. Láttam szőke hajú fekete gyerekeket majomként felmászni a hajóra, láttam, milyen, amikor kipúposodik a víz az apály vagy a dagály közepén a nyílt tengeren, akkora az áramlás. El sem tudom mondani, mi mindent láttam még víz alatt és víz fölött. A legmeglepőbb dolog mégis egy sorongi utcai büfében történt, ahol - amikor nem kértünk jeget a narancslébe - langyosan kaptuk.


Skócia

Ez az út eredetileg Írországnak indult, aztán Skócia lett belőle. Ez a második skót utunk volt egyébként, először északon voltunk, Invernessben meg a hegyvidéken, Inverness meseszép, az utolsó ott töltött napunkon egy vörös szakállas kobold sörözött a szomszéd asztalnál. Edinburgh környéke kicsit urbánusabb már, a város pedig rettenetesen zsúfolt volt (egyszerre jártunk ott a királynővel). A várat nem is néztük meg, láttunk viszont rengeteg madarat, lundát, szulát, mindenféle sirályt és kormoránt, kastélyokat és még mindig álló középkori szűk lépcsőjű kolostorokat és elképesztő várakat. A leginkább mégis a nagy tengerparti sétákra emlékszem, ahogy fújt a szél, magával sodorta a hangokat, a vizes homokban kutyák szaladgáltak, a szulák eleven torpedókként csapódtak a vízben. Az első nap fish and chipset ettem, és becsíptem a cidertől, és egy rémálom volt beüzemelni a zuhanyt. Minden este a pubban vacsoráztunk. Megértem a királynőt, hogy odavan Skóciáért.


Izland

Kis létszámú túra, három természetfotóssal. Embert alig láttunk magunkon kívül, csak nagy tágas tereket. Nem volt hideg egyébként, legalábbis annyira nem, mint Lappföldön, de mindig fújt a szél. Izlandon mintha óriások játszottak volna tájépítősdit, ami dombocskának tűnt, az embermagasságú óriási homokhalomnak bizonyult közelről. Ettünk egy igazi világvégi fogadóban, amitől keletre a tengeren túl már Európa volt, ültünk hójáróban, néztük a hatalmas vízeséseket, a szőke pónikat, a kopárrá tarolt, csupa zöld tájat. Talán a szél, talán a tágas terek miatt, de Izlandról először a szabadság jut az eszembe. Ha egyszer remetének állok, Izlandon leszek remete, esetleg valamelyik kis skót szigeten.




Azerbajdzsán
A kelet, az kelet, és Azerbajdzsán félúton van Kelet és Nyugat között. Végre hasznát vettük az orosztanulásnak, sőt a vegyes társaságban - ahol eleve fura volt egyedüli európainak lenni - kifejezetten királyságnak bizonyult, hogy olvastuk a cirill betűket. Azerbajdzsán egyébként furcsán ismerős volt, a szovjet időből megmaradt rengeteg hétköznapi tárggyal, a cukortartóval, a vastag falú, rombuszmintás poharakkal, a sószóróval, a rengeteg török jövevényszó eredetijével, a vastag nyakú alföldi pásztoroknak tűnő embereivel, az itt-ott megmaradó Lenin-képekkel. És amikor már elhitte az ember, hogy ismerős, akkor következett valami nagyon egzotikus, diókrémmel töltött padlizsán mondjuk, vagy olyan piac, hogy még a fonyódi is elbújhat mellette, arab módra tökéletesen nyírott frizurájú férfiak és csupa arany fogsorú középkorú nők. És keleti a politikai rendszer is, amitől nem elválasztható persze az olaj, a bakui elképesztő épületek, amelyek közül ha egy is Budapesten állna, hát a földhöz verdesnénk az ülepünk a boldogságtól. Ott meg van belőle tucatszám.


meg persze Balaton
mert ez az alfa és ómega.

2016. február 24., szerda

Mindig ki akarok ugrani a bőrömből, amikor egy fitneszguru, egy tévés műsorvezető, egy celeb vállalkozófeleség belenyilatkozza a nagy magyar sajtóba, hogy nem kell választani a karrier meg az anyaság között, flottul, kiegyensúlyozottan lehet csinálni mind a kettőt, így általános alannyal, gondolom, a teljes hazai lakosságra vetíteni a kijelentést. 

Aztán a következő mondatból kiderül, hogy az illető
a) rendszeres bébiszittert tart
b) hetente pár órát dolgozik csak 
c) saját maga osztja be az idejét
d) ugrásra kész nagyszülőpár feni a karmait az unokára az állandó lakhelytől két sarokra

emellett persze a bevételeiket sem verik persze nagydobra. 

2016. február 22., hétfő

Gyarló vagyok

Azonnal, még mielőtt tehetnék bármit, átcsap rajtam az irigység hulláma, amint azt olvasom valakiről, hogy a tengerparton lakik egy északi államban.

2016. február 21., vasárnap

szürreál

Tegnap reggel félálomban megjelent előttem egy kosárlabda, ami kisgömböc módjára nyeli el az időmet.

2016. február 14., vasárnap

A két államtitkár margójára (politikai tárgyú terjedelmes bejegyzés)

Én: Szombaton a nagypapa hoz el a bemutató óráról, Borcsi. 
B:  Miért? 
É:  Mert Marci meccsen lesz apával, nekem meg dolgom van. 
B: Milyen dolgod?
É: (vonakodva): Tüntetni megyek
M.: Tüntetni? Miért?
É: Hogy ne legyen olyan, az iskola, amilyen most. Hogy a Borinak ne legyen hat órája elsős létére. Hogy olyan tankönyvekből tanuljatok, amilyenben nincs hiba, mint amilyet mutattál. Meg ne a hóvirág nemtudommilyen álszirmát kelljen megtanulnod környezetből. 
B:  Én olyan fáradt vagyok a hat óra után, anya! Meg mindenki az osztályból! Alig lehet bírni velünk!
M: Jó, értem. 

2016. február 12., péntek

végre képes vagyok szavakba önteni egy több hónapos problémát

Miszerint leadás előtt egy héttel
kicsiny kollektívánk vezetője
felállít a szopórollerre (nem tudom szebben mondani)
aztán két-három napi készülődés után
nagyot lök a nevezett járművön.

(Ha tiltakozom és nem állok fel rá, talál másikat, arra rángat rá, és úgy lök le.)

2016. február 11., csütörtök

szombat, 11

az egyik meccsen lesz
a másik bemutató órán a suliban

hogy megyek így a Kossuth térre?

2016. február 10., szerda

öreg

engem nemigen érintett meg ez az öregedés téma eddig, jó, a lánykori cuccaimat kihíztam egy ideje, de egyébként kösz, jól vagyok, fel bírok mászni a harmadikra, vagy ha nem, azért, mert nincs kondim, de már vagy hét éve nincs. De tegnapelôtt lenyírtam Marci haját, aztán megmostuk, és megszárítottam, és tudom, hogy magasabb nálam már, de mégis megrázó volt, hogy nyújtani kellett a kezem felefelé, hogy megfésüljem a feje búbját - na akkor éreztem, hogy rohan az idô, és nem kegyelmez nekem sem ám.

2016. február 5., péntek

Tamko posztjához

egyébként meg ma este bepezsgőztünk és vinnyogva röhögünk ezeréves Monthy Python-jeleneteken.

2016. február 2., kedd

Fiam, a szerény

- Anya, tudod, azt mondtad egyszer, nem baj, ha önvédelemből verekedem...
- Igen, azt mondtam. Mi történt, kisfiam?
- Lehet, hogy intőt kapok. Esetleg szaktanárit.
- Miért?
- Mert elkezdtünk játszani az udvaron, és a lányok el akarták venni a labdát, érted, anya, a mi labdánkat, és össze-vissza rugdostak, és az Olga belerúgott a Balázs sípcsontjába, én meg beleütöttem az arcába, hogy vegyék már észre magukat, mire ordítani kezdett.
- Öööö. Azért egy lányt megütni nem nagy dicsőség.
- Nem is a dicsőségért csináltam, anya. Hanem hogy vegye észre, nem csinálhat meg mindent.

2016. január 27., szerda

akkor nézzük, milyen volt

még januárban nagyon búsongtam, hiányoztak a régi munkatársaim, és nem mindig találtam meg a helyem a régi-újakkal, és fájt a szemem a monitortól, és hiányzott a régi asztalom, ami akkora volt, hogy végig bírtam volna feküdni rajta, jelenleg meg egy hokedlin előtt kuporgok, és mindenki az én fejem fölött beszél. De aztán megtanultam lejjebb venni a monitor fényerejét, elkezdtem érezni a rejtett erővonalakat, elkezdtem korcsolyázni járni, és februárra már minden jobb lett, különösen, hogy csinálhattam egy mellékletet a világító vízi élőlényekről.
Márciusban aztán voltunk Izlandon, ami nagyon klassz volt, pedig a gleccseralagutat végül lezárták egy nappal előttünk, de voltunk egy másik gleccseren -35 fokban, meg ettünk rengeteg virslit és hallottam a borjadzó gleccser csilingelését meg láttunk közben fókabuksikat. A sarki fényről sajnos megint lemaradtam, pedig most nem is mostam hajat, mint Lappföldön.
Áprilisban végül nagy nehezen elkezdtünk lejárni Balatonra, és ez ügyben komoly aggályaim vannak, mi lesz idén, mert jelenleg a hónap négy hétvégéjéből egy szabad, a többire kosármeccsek vannak beütemezve, én pedig nem óhajtok itthon ülni, májusban Bori végül az iskola körülajnározott tanítójának az osztályába került - egyelőre nem látom a körülajnározás indokát, Marci osztályfőnökével jobbak a tapasztalataim. Még most is előttem van, ahogy júniusban valaki belefordít a Balatonba, és mindenki meglepetésére abba se bírom hagyni a nevetést, olyan jó vízben, víz alatt lenni, júliusban viszont nem úszom át a Balatont, mert utazunk Azerbajdzsánba, az nagyon jó, valamint befőzünk a gyerekekkel vegyes meggy-ribizlilekvárt, ami az évezred párosításának bizonyul. Augusztusban a hőségriadó alatt végig itthon vagyunk a gutaütötten pihegő városban az edzőtábor alatt, Marci kacsáknak nézi a hattyúfiókákat, hétvégén pedig Gödre járunk strandolni, az utolsó héten Balatonon azért teszek el két üveg barackbefőttet, és Marci véletlenül odacsukja a macska farkát. Szeptemberben végül nem főzök be se paradicsomot, se padlizsánt, viszont Bori elkezdi az első osztályt, az első nap előtt nagyon csúnyán belenyírok szegény frufrujába, de nem ezért sírok az évnyitón, aztán rákapok a szigeti sportuszodára. Októberben kiderül, hogy közösségi kert lesz a szomszédban, lelkesen jelentkezem, születésnapomon végül nem utazunk el jegesmedvéket nézni, viszont kapok egy kakukkos órát. Novemberben indulunk a kolléganőmmel a cég belsős ötletbörzéjén, pályázatunkat mindenképp megvalósításra érdemesnek ítélik, majd azóta sem történik semmi. Decemberben nagy nehezen elkészül Bori személyije (de azóta sem utaztunk sehová), a bonbonjaimat rendszeresen nem tudom kifordítani a formából, amit szörnyű kudarcként élek meg. Cinálok humuszt, ami nagyon jó, és baba ganousht, ami még jobb - és sajnálom, hogy nem tettem el mégsem padlizsánt.


2016. január 19., kedd

nem az van, hogy nincs semmi

hanem az, hogy mindig van valami, pörgök magam körül, mint a farkát kergető kutya, és nem bírok megállni, lassítani is csak nagy nehezen, és mindig jön valami csinálnivaló, jön-elmegy-jön helyette más. Tegnap beszélgetős esten voltam meghívott beszélgetőként, és felhívtam az egyik szervezőt, mi ez, meg nyugtasson meg egy kicsit, és amikor háromnegyed 11-kor azt mondta, hogy most kelt, és nem főtt le még a kávéja, hát azt hittem, ott dobom el a telefont, aztán végül is akkor nyugodtam meg, amikor személyesen is találkoztunk, és megláttam a helyet, és megállapítottam, hogy nyugodtan maradhatok a kapucnis piros pulcsimban, rajta a gúvadt szemű rókával. Később aztán az én szemem is gúvadt, mert elszoktam én már az olyan kifejezésektől, hogy az amerikai modernizmus eszköztárát felvonultató poétika, meg eszképizmus meg a többi irodalmár bullshit, na ezért sem szerettem a modern irodalommal foglalkozó órákat, mert ez a szövegelés ment megállás nélkül, Na de itt aztán leálltak hálistennek elég hamar abbahagyták ezt a vonalat a beszélgetőpartnereim, akik közül, meg közönségből is nyilvánvalóan a legidősebbnél is minimum tíz évvel öregebb voltam, ez az a korosztály, amelyik már bámulatba esik a ténytől, hogy az ember fejjel lefelé is elolvassa cirill betűkkel, hogy szputnyik - saját tapasztalat.

Persze tudom, hogy nem kéne, vagy nem így, vagy nem ennyit vagy nem tudom, nem kéne ennyi könyv, nem kéne ennyi más meló, de csak pörgök a farkam után, és úgy tűnik, sosem sikerül elkapnom.

2016. január 7., csütörtök

Lelki felkészülés és bátykérdés

- Holnap hozd haza az iskolai tankönyveidet, Borikám. A hétvégén majd olvasunk, meg gyakoroljuk az írást...
- Igen, tudom. Felkészültem rá lelkileg.
- Akkor jó.
- Remélem, nem lesz hiszti.
- De mikor szokott hiszti lenni, Borikám?
- Ha nem akarok valamit megcsinálni.
- Szóval ki csinálja a hisztit?
- Hát én.

•••

- Képzeld, anya, a H. Anna hétéves és kisebb nálam! Képzeld el!
- Igen, neki az apukája is alacsony.
- Ismered az apukáját?
- Nem ismerem, de a múltkor a portás nénihez pont előttem érkezett.
- Honnan tudtad, hogy ő az?
- Mert hallottam, hogy H-ékat kéri. Gondolom, az Annának van még testvére.
- Igen, három fiútestvére van, úgy tudom.
- Úristen, három fiú!
- Nem is tudom, hogy lehet bírni három báttyal. Nekem eggyel is elég nehezen megy.