Az előző apropóján

Még érlelgettem egy kicsit a mondanivalóm a Budapest Noirról, hogy mennyire szépen összedolgozta a szerző a valós karaktereket a fiktívekkel, hogy mennyire alaposan beleásta magát a detektívregény műfajának témájába, milyen alapos kutatómunkát végzett a bűnügyi tudósítások, a hajdani utcanevek végigbogarászásával, milyen szépen passzintotta bele a fiktív, "de akár így is történhetett volna" történetet a történelmi háttérbe - ez engem mint filoszt, nem tagadhatom, lenyűgöz.

De aztán rájöttem, mégsem ezért szeretem ezt a regényt, a vonzalom nem a filoszkodásban rejlik, annál sokkal prózaibb. Egyszerűen arról van szó, hogy a szerző szereti - és ismeri - a címszereplő várost, ezzel pedig levett a lábamról. (A sorozatban Gordon megfordul más városokban is, azok leírása teljesen hidegen hagyott.) De azzal lefegyverzett, hogy pontosan ismeri a pesti gangok világát, a bérházakét, amelyek udvarán csak ecetfa nő, és tudja, hogy a lépcsőn, melyen járunk azóta is, hogyan kopott el a kő. Ismeri a sárga keramitkockákat, a sötét cselédlépcsőket. Ismeri a pesti kapualjak szagát. Látta már Budapestet éjjel. Villamosozott ki a külvárosokba, ázott be a cipője Pasaréten. De otthon, igazán otthon a körút mentén érzi magát, vagy legalábbis nem túl távol attól, olyan házakban, amilyenekkel még ma is gyakran álmodom, és amelyekben járva észreveszem a lépcsők tövéből kikandikáló bronzkarikákat, megsimogatom a gangok korlátjának vascsipkéit, a pusztuló vagy már elpusztult, leveleket vagy oroszlánfejeket mintázó falidíszeket, észreveszem az építés évét jelző, néha összetört és randán vagy sehogy sem pótolt feliratot a kőpadlókon - szóval bármennyire nem vagyok kemény öklű zsurnaliszta, mégis, valahogy úgy érzem, egy vérből valók vagyunk, Gordon-Kondor, meg én.