kihasadva az idő szövetéből

Mentem csak fel a hegyoldalon, toltam a biciklit, már csurgott a hátamon a víz, szúrt a sapka, a sál. Nem volt jó kedvem, nehéz volt a bringa, a táska, a napom, az élet. Az útkereszteződésnél megálltam, ahogy szoktam, kifújtam magam - és hirtelen, nagyon is váratlanul mintha elfújták volna a rosszkedvem. Derűsnek és nagyon energikusnak éreztem magam, és azt is éreztem, ez csak válasz, reakció egy ismerős ingerre, ami olyan halvány, olyan gyönge, hogy nem is tudatosult. Körülnéztem, mit láthattam, amitől hirtelen nem lett fontos a bicikli, a munkanap, az egész szomorú, sárban fuldokló város. Nem láttam semmi különöset, csak a szokásos sáros hegyoldalt, a kínlódó bokrokat, a kerítés mellé tolt Trabantot. Hegyezni kezdtem a fülem, és akkor meghallottam, aztán meredt szemmel lestem, csak bámultam az ég felé, és sikerült is megpillantanom a jellegzetes V alakot, sôt nem is egyet, kettőt, aztán a pontok összekeveredtek, újra alakzatba rendeződtek, egy-két lúd megint felgágogott, és a pontok egyre kisebbek lettek, végül eltűntek nyugat felé.