Nem is tudom, a délutánból melyik pillanat volt a legemlékezetesebb.
Amikor a lányom barátnője, aki többször és hangsúlyosan biztosított róla, hogy ő márpedig _tud_ úszni, a kérésemre, miszerint a medence szélétől elrúgva magát ússzon hozzám el három tempót, visszakérdezett, hogy muszáj-e, majd miután megerősítettem, hogy az, mert szeretném látni, mennyire tud úszni, ha már ragaszkodott a 140 cm-s vízhez, sikoltozva, kapálózva _egy_helyben elmerül?
Vagy amikor a fiam - már a kisvízben - jó gondolatnak tartotta könyökkel ráugrani a tarkómra, majd kirántania úgy alólam a lábam, hogy azóta ropog a jobb térdem?
Vagy amikor konstatáltam, hogy ha két nyolcéves ül a hátamra, úszás közben olyan mélyen lenyomnak a víz alá, hogy pipával sem kapok levegőt, de ezt nem veszik észre?
Vagy amikor sikongatva próbáltak fenn maradni hátamon, és fülsértő hangerővel azt kiabálták, hogy víziló, víziló?
még jó, hogy a víz az elemed és így elemedben vagy :)
VálaszTörlés(Á. úgy kétéves kora körül az énekelte (kicsit ritkuló hajú) A.-nak: hová lett a szép hajad, mint máááás vízilóóóónak?)
Igen, most hogy belegondoltam, ezért merek elvinni ennyi gyereket strandolni, mert nem félek a vízben - volt, hogy egy kezdőötöst koordináltam a medencében + B-t (aki egyébként remekül úsznik, és abszolút vízbiztos, amire nagyon büszke vagyok). Korcsolyázni pl eszembe nem jutna elhívni két gyereket - most is volt velünk M. egy haverja - a sajátjaimon kívül úgy, hogy én vagyok az idő nagy részében az egyetlen felnőtt velük.
VálaszTörlés