a ló meghal a madarak kirepülnek

Cs. kérdezte szombat este, láttam-e már állatot meghalni.
Láttam, feleltem. Nagyanyám vágott csirkét, láttam, milyen, amikor elvitte a hóna alatt, láttam a nyomában izgatottan szaporázó macskát, láttam, amint a kimeredő sárga, pikkelyes láb megmerevedik, aztán elernyed, láttam a vért a táljából kilefetyelő cirmost.
De az tervezett halál volt, a csirkéből leves lett vagy főétel, tulajdonképpen azért volt ott élő valójában, mert a faluban nem volt hentes, és egyszerűbb volt élő csirkét felvinni a telekre, mint hazajárni hetente friss húsért. A Szaratovban kicsi volt a mélyhűtő, és talán a nagyszüleim nem is bíztak a mirelitben.
És persze a csirkéknek nem volt nevük.

Én nem akartam menni lovazni. Félek a lovaktól, nagyok nekem, nagyok a fogaik, állandóan azt látom, hogy agyonrugdosnak a patáikkal, ahogy egy rúgás után törik a csont, reccsen a koponya. Amikor előző nap már spiccesen hallgattam a sztorizásokat a lovakról, arra gondoltam, hogy egyrészt a lovak igazi sátáni teremtmények, akik levetik a a lovast, váratlanul vállon harapják patkolás közben a gazdát, de úgy, hogy annak izomsorvadása lesz. És hogy valószínűleg azért is van a lovaknak akkora nimbusza, mert egyszerűen nehéz betelni azzal, hogy egy ekkora csupa csont, csupa izom jószág engedelmeskedik.

Úgyhogy másnap is inkább fürödni mentem volna, de aztán nem bántam, egyik óriási élményem, amint hintóban vágtattunk falunapon a falun át, fürödni egész nyáron mehetünk, mégis más az. Már késő délutánra járt az idő, L. befogta a két hónapja vásárolt lovát, a Bolygót, felültek a bakra J-vel, Cs. meg mi, az asszonyok és B. hátul ültünk a pokróccal letakart szalmabálákon. Aranylott a napfény, kis bárányfelhők pamatoltak az égen, amikor elindultunk, utánunk nyerített a Báró, J. csikója, a Bolygó meg visszanyerített neki. Végigkocogtunk a falun, el a téeszföldek mellett, végig ki a disznófelhajtónál, aztán vissza egyet, másik irányba át a falun, elmentünk a ház mellett megint, Báró utánunk nyihogott, Bolygó visszanyihogott neki, aztán Cs. beszaladt a drónért, kicsit később próbálta röptetni, de nem ment úgy, mint várta, aztán elindultunk megint, L. telefont kapott, de letette, mert "lovazok éppen, és egy kurva nagy tócsa van előttünk", áthajtotta rajta a frissen fürdetett lovat, felkaptattunk a hídra, és akkor a ló már egyre jobban az akácos felé húzott, L. rászólt, ne, Bolygó, az visszanyihogott, még mondtam is I-nak, nézd, csak, mintha visszabeszélne L-nak, aztán már csak a ropogást hallottam, és eltűnt a ló szürke sörénye a látóteremből, I. szólt sürgetőn, szálljunk le gyorsan, és lekapta B-t a kocsiról, én is leugrottam valamiképpen. L. akkor már az oldalán fekvő ló fejét fogta J-vel, a ló lábai kapálóztak, J telefonálni próbált, a Bolygó lába össze-vissza járt, a horpasza vadul emelkedett-süllyedt, aztán egyre lassabb ütemben.

Aztán már sehogy.

I. elsírta magát, L is kicsit. Bolygó két hónapja került a házhoz, egészségesen, papírral, részletre - az utolsó részlet hátra is volt még. Az udvar büszkeségéből fél óra alatt probléma lett, többmázsás tetem a kánikulában, a földúton, kilométerekre a falu határától. Ott álltunk tehetetlenül, mihaszna mondatokat váltva, hogy mi lehetett vele, mintha rohamot kapott volna, tíz perce még legelészett, hiszen meg sem izzadt, nem volt ez megerőltető neki, korábban a gazdája fogathajtó versenyekre járt vele. Aztán lebukott a nap, J. elment traktorért, L. elszívta a harmadik cigarettáját,  és azt mondta, induljunk haza, mert megesznek a szúnyogok. Próbálta lefogni Bolygó szemét, de hiába, aztán már nem vesződött vele. Ahogy elindultunk lefelé a lejtőn, láttam a ló fehéresszürke tömegét, és felette L. sötét sziluettjét, amint szájában az aznapi sokadik cigarettájával, bámul a lóra, mint maga megtestesült, reményvesztett tehetetlenség.