2017. május 22., hétfő

Ma reggel alig vánszorogtam be a munkahelyemre, amikor telefont kaptam P. bácsitòl, M. testnevelő tanárától, hogy M. rálépett egy osztálytárs lábára (???), és valahogy megsérült az Achilles-ínja, jó lenne, ha látná orvos. Mivel jelenlegi állapotomban nem vagyok vmi sebes (illetve de), Cs. kísérte át az Sztk-ba, ahol vagy négy óra várakozás után kiderült, hogy szerencsêre nem tört el a lába, az ín sem sérült. Később vettünk egy speckó bokarögzítôt, aztán szépen, kényelmesen hazasétáltunk: a két sànta, meg a copfos, az ép lábú.

2017. május 21., vasárnap

Black Friday

Még nem költöztünk ide - pedig annak is 14 éve már -, amikor régóta már bringával jártam például dolgozni. Meg ahová lehetett. Akkor ez még kevésbé volt kardinális kérdés, mert sokkal kevésbé volt bevett dolog a városban biciklizni, és a belvárosból bárhová el lehetett jutni könnyen is, gyorsan is tömegközlekedéssel.

Szóval legalább 15 éve sokat bringázom, városban is, de még nem volt balesetem. Még csak nem is estem.
Péntekig.
Pénteken viszont csúnyán elzúgtam - álló helyzetből, a ház előtt.

Amikor elmesélem, persze megkapom a kérdést, hogyan történt, és elmondomom, látom a tekintetekben a 'hát persze' meg a 'még szép' meg a 'hogy lehettél ilyen balfék' felcsillanásokat.
Igen, elmesélve tényleg bizarr, hogy a csomagtartón volt a nagytáska, megpakolva könyvtári könyvvel, az egyik kormányon egy zacskó, benne több palántával, és ahogy meglöktem magam, a papucsom orra aláhajlott, nem lett elég a lendület, és ahogy nem tudtam megtartani az egyensúlyom a biciklin, és beestem a parkoló autók közé.
De ugyanezt a mutatványt (nagytáska+szatyor+papucs) megszámlálhatatlan alkalommal teljesítem, ugyanebben a papucsban, ami nem műanyag vékony talpú flip-flop, hanem ez:
A bal oldalra estem, és úgy rekonstruálom, hogy rám dőlt a könyvekkel, palántákkal megrakott bicikli is. Mindenesetre a nadrágom a bal lábamon rongyosra szakadt, randán felnyúztam a bal térdem, lehorzsoltam a bal könyököm, megcsikartam a jobb combom, és elég csúnyán megütöttem a jobb mellem (belállt a kormány). 
De akkor igazából nemigen foglalkoztam ezzel, mert jellemző módon azzal voltam elfoglalva, hogy hamarabb feltápászkodjam, mint hogy a szomszédék autója kiforduljon, az egyébként rendkívül kedves szomszédjaink meglássanak a dicstelen helyzetben, és nekiálljanak összekanalazni (sajnos nem bírom elviselni, ha sajnálkoznak felettem, nemcsak ők, általában bárki).
Aztán elbicegtem a kertbe, elültettem a szatyorban lévő palántákat, Cs. hozott másik nadrágot (később azt is összekentem, mert újra meg újra felszakadt a var és vérezni kezdett a seb), és visszaültem a bringára, bekarikáztam dolgozni, délután visszavittem a könyveket a könyvtárba, és még két scrabble-partiból egyet meg is nyertem. 
Aztán otthon kiderült, hogy nem megy az alig több mint egyéves kazán, és amikor elindultunk Balatonra, ahol két napig bicegtem és fáztunk, még leeresztettem itthon a redőnyt, nem tudván, hogy viharos szél várható, ami rendszeresen kitépi a redőnyt a sínjéből. 
De Cs. ma délután ügyesen visszapattintotta, a térdem is sokkal jobban hajlik már, és remélem, a kazán is hamarosan ad meleg vizet, lehetőleg a szavatosság jegyében.

2017. május 18., csütörtök

A melegről, avagy inertiae dulcedo

Nem szeretem a meleget, a kánikulát, a trópusi hőséget. A szelet szeretem, a friss májusi időt, pont azt, amiből már csak napok vannak hátra.
Mindazonáltal nemrégiben volt szerencsém jó két hetet tölteni a trópusokon (milyen fennkölten hangzik). Jártunk egy 16. században alapított, a 18. században átépített (és a közelmúltban felújított) templomban is. A városka ma sem nagy - csak az intézményei miatt város inkább, és nem falu. Nehezen tudom elképzelni, hogy valaha megtelt a több mint ötven méter hosszú templom. Sokáig nemigen lehetett több porfészeknél, amit rendszeresen kifosztottak és felperzseltek a kalózok. 
A felújítás alapos volt, a templom eredeti falfestéseit állították helyre: a falak fehérek, a mennyezeten egyszerű, a krisztusi parabolákat illusztráló ábrák. A meleg miatt nincs az ablakokon üveg, a nyílásokon ki-be röpködtek a fecskék. 
A templom előcsarnokában állt egy kézírásos tábla az itt szolgáló papok nevével. És elképzeltem, ahogy a 17. században megérkezik egy ambiciózus fiatal ágostonos pap a serény anyaországból, tele tervekkel és lelkesedéssel, és a lassan-lassan elfeledkezik róla a világ, híreket nem kap hazulról, levelei válaszolatlanok maradnak, neki pedig behatol a bőre alá a trópusi restség, vázlatait, terveit a nehéz fa íróasztala fiókjába zárja, a papírjai nyirkosak az örökös párától, kint tombol a hőség, perzsel a nap, ő meg csak ül nyíratlan hajjal, borostásan a hűvös, fehér épületben az arany oltár előtt, és nézi a fehér mennyezet előtt Isten ide-oda röpködő madárkáit. 

2017. május 17., szerda

nem menő

Hetekkel ezelőtt olvastam ezt a cikket arról, menő-e a ferihegyi reptér, és a szerző, legnagyobb megdöbbenésemre, arra jutott, hogy szerinte az.

Szerintem meg nem.

Egyrészt ott van a rettenetes megközelítés, a felgyomosodott parkoló, és hogy csak vagyonokért lehet a terminál előtt közvetlenül megállni (közben ott fut a ceglédi vasútvonal egy köpésre, de vasúti kapcsolat, az nincs.) Ráadásul az egész terminál is kicsi, alulméretezett, hiába 2a meg 2b, péntek reggel 6 órakor nem háromszor kunkorodik a sor, és egyáltalán nem férnek el az emberek, nyáron meg iszonyú meleg is, mert a klíma nem tud megbirkózni a kinti negyven fokkal meg a bent szuszogó emberek testhőjével.
Az érkezési oldalon a folyosók szűkek, a női vécé előtt tömegjelenetek alakulnak ki, az útlevél-vizsgálatok előtt dettó, és ha bejön három gép, tele vannak a csomagkiadó szalagok. Arról már nem is beszélve, hogy a csomaghordó kiskocsi fizetős. Ilyet sehol sem láttam.

A pesti reptér nem menő. Szerintem ezek a menő dolgok,
A müncheni reptéren a zöldbe rakott fekvőfotelek a tengerentúli járatoknál (meg a designbolt).
A torontói reptéren az ivókút.
A pekingi reptéren a meditációs sziget (meg a még több ivókút, ami forró vizet is ad) és az USB-töltőállomások.
A párizsi reptéren a biztonságiak, akik kedélyesen pakoltatják szét az utolsó elemig a kézipoggyászt.
Az invernessi reptéren a kilátás az étteremből.
Az edinburgh-i reptéren a kávézó.
A jakartai reptéren a szabadtéri rész és a fafaragások (a zene viszont borzalmas, a sorállás a vízumért kiakasztó).
A londoni reptéren az Accecories (igen, szeretek ott bámészkodni).
A dubaji reptéren a hatalmas szökőkutak és az odabent röpködő madarak.

(Disclaimer: utalva az előző bejegyzésre, ezek nem problémáim, csak eszembe jutott a téma.)

2017. május 16., kedd

Egér a Marson

Az olvasottak alapján
a) a bloggerek túlnyomó többségének legtöbb problémájával képtelen vagyok azonosulni.
b) az én problémáim/kérdéseim mások számára életidegenek.

Alien.

2017. május 13., szombat

Szörp

- Ebből csinálunk bodzás limonádét?
- Igen, kicsit később. Addig tedd vízbe, jó?
- Jó.

2017. május 9., kedd

van még

és az imént megérkeztek a kontaklencséim és a szennyesek is. Jó (vagy kár, nézőpont kérdése), hogy a búvárfelszerelés nem hiányzott a csaknem két nap alatt.

2017. május 8., hétfő

van

Van olyan nap, ami hosszabb huszonnégy óránál.
Van olyan hely, ahol a földrengés is megszokott.
Van olyan hobbi, ami örök szerelem.

De már itthon vagyunk.