Szeretem-e?

A minap megkérdezte tőlem egy anyuka hazafelé menet, lassan része-e az életünknek a versenysport. Kicsit felröhögtem, gondolva a vasárnap reggel hét órás kelésekre, a minden hétvégi meccsekre, a két ünnep közötti egyetlen szabadnapra, a hónapos edzőtáborokra. És válaszoltam, hogy nem lassan része, hanem már határozottan az. Mire megkaptam a következő kérdést, hogy szeretem-e, hogy ez így van.

Ezen eltűnődtem. Egyrészt tudom, hogy sok szülő, főleg anyuka szemében a versenysport egyenlő a kénköves pokollal (lásd: versenyistálló iskola). Másrészt én is sokat nyavikolok a sport szabadidőformáló (khm) hatásáról, de ilyen szempontból nem gondolkodtam még rajta.

Eszembe jutott, hogy egy barátunk megjegyezte nemrég, hát senki, ő sem tett volna nagyobb összegeket arra, hogy valaha lehetőséget lássanak ebben a gyerekben, bármilyen sportban mondjuk öt éve. Óvodás korában nevelési tanácsadóba jártam vele, mert úton-útfélen ijesztő gyakorisággal hasra esett. Leesett a mászókáról. Ha focizni kezdtünk, jó eséllyel fejbe rúgtam a labdával - és most ez a gyerek budapesti korosztályos válogatott, és a csapat egyik legeredményesebb tagja lett télen. És ezt senki másnak nem köszönheti, csak magának. Hogy most már évek óta eljár minden áldott nap edzésre, és előtte utána gyakorol, és szinte azóta nem mulasztott edzést, amikor még törpenyúlként kitalálta, hogy ő kipróbálná ezt a sportot. Ismeri a sportág sztárjait, meccseket néz, stratégiákat ismer. És még ha nem is lesz igazolt játékos Amerikában hét év múlva, akkor is az élete része marad valamiképp ez.

A csapattársaiból kialakult az iskolai mellett egy stabil baráti köre. Lett fellépése, van önbizalma. Lett válla, vannak izmai. Megtanult csapatban dolgozni, összefogni, bajtársiasnak lenni. Megtanulja, hogyan lehet munkával, szorgalommal előrejutni. És ha energiát tesz bele az edzésen, az megtérül éles helyzetben. És hogy érdemes energiát beletenni - és ő bele is teszi, nem vitás. Minden tanárától úgy jövök el a fogadóórákon, hogy annyival, de annyival többre lenne képes. És mindig azt mondom, hogy én is tudom, de egyszerűen nem érdeklik a tanulmányi versenyek vagy hogy kitúnő legyen. Csak a tornatanárnő említette, hogy micsoda fejlődésen ment át elsős korától. Amikor bukfencezni sem tudott, és az egész osztály rajta nevetett - most meg nekifutás nélkül ugrik fel a szekrényre és túldobja a kislabdát a pályán. Hogy milyen akarattal tolja-nyomja a sportot - és amit elért, azt nem köszönheti másnak, csak a saját verejtékes rakkolásának.

Úgyhogy azt mondtam, hogy igen, szeretem. És hogy higgye el, többet kap és kapott a versenysporttól az én eredetileg topa, rossz mozgású gyerekem, mint hogy azt hazafelé menet elmondhatnám.