Ezért csinálom

Hiába van este fél tíz, 35 fok van a konyhában, és szakad rólam a víz, kint meg hűvös szellő (és persze szúnyogok), meg estikeillat, és ilyenkor szoktam a mosogatás után először bezúdítani az 5+ kiló gyümölcsöt a mosogatóba, megmosni, kimagozni, feltenni főni, akkor már nem csak a homlokomba tapad a hajam, hanem a hátamon is patakban folyik a víz, mert a melegre még ráfűt a gáztűzhely, de iszom egy nagy pohár szódát, vagy Cs. csinál nekem egy gyenge fröccsöt, kiforrázni a szomszédasszonytól kunyerált befőttesüvegeket (mert rejtélyes módon amikor _kellene_, akkor sosincs elég), kimérem a cukrot, és kigőzölöm a befőttet, befőzöm a lekvárt, és éjfél is elmúlik, mire a dunsztba pakolom az összeset, az akkor már hónapok óta használatlanul álló cserépkályha előtt, aminek a puszta léte is indokolatlanul hat, és ahelyett, hogy ülnénk a hűvös teraszon a virágillatban, főlünk a konyhában,

de 

bármilyen hihetetlennek tűnik, tudom, hogy egy messze-messze, jó pár hónap múlva, letekerjük az üvegekről a tetőt, és az első kanállal visszajön a nyár egy pillanatra, és aki megkóstolja, azt mondja majd: hú, de jó ez, és visszajönnek egy kicsit a naptól kiszőkült hajvégek, az ide-oda sündögő macskák, a tücsökzene a kertből, ott van a nyár benne kicsit, a kávék melletti ücsörgések a pattogzott festékű faasztalnál, a gyenge fröccsök, a floxillat, az éjféli kertkörút, a lebbenő gyöngybagoly, az őz a kapuval szemben, a tollasozás az utcán, az árokparton elnyalt fagyik.

Mint ma este.