2016. november 30., szerda

Ártatlan ebédnek indult

Szia, nem zavarok, ha én is bejövök ebédelni? Köszi szépen. És minden oké? Tényleg? Tényleg jól vagy? Nem vagy depressziós? Hogyhogy nem? Hát november van! Aha, szóval neked az a megoldás, ha eleget vagy a szabadban, Érdekes.
És mit szólsz Trumphoz? És mint férfi? Nem vonz? Pedig gazdag ember is, meg hatalom is van a kezében... A nők ezeket a tulajdonságokat vonzónak találják, nem? Nem mennél férjhez hozzá? És ha egyedül lennétek egy lakatlan szigeten? Ha ő lenne az egyetlen férfi a Földön? Még akHákor se? Na és Lagzi Lajcsihoz? Mit nevetsz? Hozzá se? Egyikhez sem? Itt van két gazdag ember és nem kéne? Pedig látod, milyen érdekes, mindkettőnek milyen szép felesége van... Igen, tényleg nagyon szép volt, amikor hozzáment. Szóval egyik sem... Érdekes, a lányok, tudod, a kolléganőim is ezt mondták, hogy egyik sem érdekelné őket, taszítónak találják mindegyiket. Na várj, mondok egy harmadikat... Rózsa Gyuri! Hogy abszurd? Hogy egy bikfic? Igen, neki is nagyon szép volt a felesége. Na, vele biztos nagyon vicces lenne az élet. Igaz, a kávézókban néha a belecsíp a pincérlányok fenekébe... Hogy ez probléma? Hát nem kell tudnod róla, ha te vagy a felesége, és kész, akkor nem lesz probléma. 
Már mész? Akkor egészségedre, és további szép napot!

2016. november 29., kedd

Sose jutott volna eszembe

Tegnap ugye kilakkoztam a körmömet, ha nem is először, de mondjuk tíz éven belül először. Hosszas hezitálás után csokibarna lakkot vettem, átkentem, néztem, átkentem, fura volt. Biztos jutott a bőrömre is valamennyi, mert mintha összragadt volna a bőrrel a köröm (remélem, érthető). Aztán el is feledkeztem az egészről, filmet néztünk, izgalmas volt, nagyjából másfél óta múlva kiszaladtam pisilni. Bántotta a szemem a hirtelen fény a sötét után, hunyorogtam kicsit, aztán ijedten hőköltem hátra: jaj, mi az a sok kis sötét izé ott, valahol előttem, a padló felett? Ja, hogy a körmeim?

2016. november 28., hétfő

Szükség lesz némi finomhangolásra

Abban maradtunk M-val - illetve dehogy maradtunk, azt az ultimátumot adtam -, hogy addig megy a sport, amíg elfogadhatóan (nagyobbegyenlő 4) teljesít az iskolában. És mivel vannak nemszeretem tárgyak, mint a fő mumus, a természetismeret, és vannak szívének kedvesebben, például az irodalom, előbbiekből rendszeresen, utóbbiakból esetlegesen, de inkább nem kérdezem ki. Vagy ha kifejezetten kéri,
A rendszer következtében természetismeretből ötös dolgozatokat ír, irodalomból hármast.

2016. november 27., vasárnap

Öregség

Réges-régen úgy gondoltam, ha majd "nagy" leszek, én is fogom mondjuk festeni a körmöm, meg magas sarkú cipőben járni, kalapot hordani és hosszú kabátot, meg talpig sminkben élni. Mostanában kezdem elengedni ezeket a dolgokat: ha eddig már nem csináltam, nem is fogom. Ez az egyik, amin érzem, hogy legalábbis már nem vagyok fiatal.

A másik, amire nemrég blogolvasás közben döbbentem rá, hogy szinte már nem is emlékszem arra, amikor gyökeresen más volt az életem. Olvastam itt-ott, hogy ki mennyire mást csinált, máshogy élt, másutt, akár mással 2007-ben, 2009-ben vagy épp 2012-ben (végül is az is négy éve volt már). 2003 óta többé-kevésbé ugyanott dolgozom, ugyanazt is csinálom, majdnem azonos emberek között, a kétéves kirándulásom a közszolgálat mezejére mintha sosem történt volna meg (és ott is többé-kevésbé maradtam a kaptafánál, nem lett belőlem vasesztergályos). 2003 óta itt lakunk, ahol ,és romantikus kalandokkal sem szolgálhatok maroknyi - ám reményeim szerint nyájas - olvasóimnak. Leginkább az változott, bölcsődébe, óvodába vagy iskolába járok-e a gyerekekért.

Aztán. Beleolvastam egy blogba, ahol a nálam 16 évvel fiatalabb szerző épp születésnapját ünnepelte. Visszagondoltam arra, mit is csináltam nagyjából 16 évvel ezelőtt, és pontosan emlékeztem arra a szilveszterre, amikor álltunk a Margit hídnál, és néztük a ködöt, amelyen túl sejteni lehetett a színes tűzijátékok fényét, aztán mentünk haza három sarokkal odébb, hogy befejezzük a Monkey Islandot, és azon a szilveszteren egyikünk volt nagyon náthás, a másikon a másik. Még nem fejeztem be az egyetemet, mert védeni kellett a szakdolgozatot talán, de már mindketten dolgoztunk, nagyjából abban a szegmensben, ahol ma is - és nem tudtam nem észrevenni, hogy ez mennyire más, mint külföldön tanulni, másod- vagy harmadképzésben. Ezt egyébként nagyon szerettem volna magam is, és ha valamit fájlalok, hogy kimaradt az életemből, akkor ez az.

Aztán. Amikor még jártam a várost, akkor még Felszab volt a Ferenciek tere, és Nov7 tér az Oktogon, de már ahhoz kellett térkép, hol van a Gárdonyi tér. Életben nem hallottam róla. Aztán leesett, hogy ez a Bertalan Lajos utca, a Katyni mártírok tere az Amfi, a Corvin negyed is Üllői út/Ferenc krt megállóhelyen futott. Mert mióta gyerekek vannak, nem járok a városba, Mióta gyerekek vannak, már nem magamnak csinálok programokat elsősorban, hanem nekik, sokkal kevesebb időt fordítok a saját szórakozásomra, művelődésemre. Délutánonként nem regényt olvasok, hanem mesét hangosan, Még jó, hogy a sportot bele tudom passzírozni, de az se annyit, mint szeretnék.

Nemrég újraolvastam a Tűzpiros üveggömböt, és most is viccesnek tűnt, amikor egy harmincéves nőt már úgy ábrázolt (az egyébként igen hiú) írónő, mint aki hervadásnak indult, én most sem érzem, hogy bárminek indulnék, de talán nem is nekem kell ezt észrevennem. És a Balatont is gyorsabban úsztam át tíz éve, 

2016. november 23., szerda

Én, Nyúl Béla, fellázadtam

Úgy van beállítva a munkahelyemen a rendszer, hogy a bekezdések csak 3 mm-sek lehetnek*. De semmiképpen nem jött ki az oldal úgy, ahogy kellett volna, így aztán suttyomban átállítottam az egyiknél 3,1 mm-re.
Ennyit a konformizmusomról bátorságomról.

*nem, de a helyzet analóg.

2016. november 22., kedd

sírok

Ma másfél órát töltöttünk a váróteremben, sivalkodó, ordító és nyüszítő kisgyerekek között (az összes várakozó közül kizárólag nálunk volt könyv - ezt megfigyeltem már rég, valahogy mintha az lenne az elvárás, hogy szórakoztassa el magát az a beteg gyerek) tíz percet voltunk a doktornál, ezen a héten már nincs iskola, edzés. Nyolcra értünk haza, aztán további 20 percet töltöttünk a tabletta lenyelésével, ami a végén a felére fogyott, keserű volt és undorító. Úgy érzem magam, mintha egy szenespincében lapátoltam volna egész nap. (Pedig csak a cári hatalom-pravoszláv egyház összefonódásáról kellett írnom könnyedén és közérthető stílusban.)

2016. november 16., szerda

Öröm

- A tüdeje egyáltalán nem érintett, tüdőgyulladásról szó sincs - közölte sugárzó arccal a gyermekorvos, miután tájékoztatott, hogy egyszerre diagnosztizált hörghurutot és arcüreggyulladást.

2016. november 12., szombat

A közintézményekről

Az utóbbi időbe elég sok közintézményt kerestem meg emailen. Az események innentől fogva a következő forgatókönyv szerint követték egymást.
Írtam egy tiszteletteljes emailt - azt nagyon tudok -, benne megpendítve, ki vagyok és mit akarok.
És vártam.
És vártam.
És vártam.
Aztán egyszer csak elfogyott a türelmem, és telefonálgatni kezdtem.
Először általában a portásnak mutatkoztam be és vázoltam az óhajom.
Aztán a titkárságon annak, aki épp arra járt.
Aztán az illetékesnek.
Jó napot kívántam, bemutatkoztam, és megemlítettem, hogy írtam egy emailt a kérdésemmel egy hete/ tíz napja / három napja.
Milyen email címre küldtem?
Ami meg volt adva a honlapon.
Ó. Hát azt az illetékes saaaaaajnos nem kapta meg. Foooogalma sincs, hogy miért. Küldjek neki másik emailt, egyébként meg fáradjak be hozzá, személyesen is betekinthetek a megfelelő adatbázisba, megadja az engedélyt. Hogy erre nemigen van már idő? Hát ő azt nagyon sajnálja, egyébként meg az teljesen rendben van, hogy az ügyfélszolgálati emailcímre küldött levelekre napokig hetekig nem válaszolnak.

szerencsére üdítő kivételek akadnak. és nem, nem - feltétlenül - ingyenes szolgáltatásról vam egyébként szó.


*****
kolléga:  Úristen, milyen ez...
én: de legalább ingyen megkaptuk. Elég nyögvenyelős velük zöld ágra vergődni, de ingyen odaadják.
kolléganő: Nem mindegyik volt ingyenes. Az a másik, na az elég sokba került.
én: tényleg? Nem rémlik, hogy megfizethetetlen lett volna.
kolléganő: én úgy emlékszem, drága volt.
kolléga: nézd meg, légy szíves, most már engem is érdekel.
kolléganő: na lássuk... hatvan... hatvanezer...
én: Jééézus.....
kolléganő: hatvankétezer.... ja, nem. ez a leltári szám.


2016. november 1., kedd

Innen-onnan

- Igen, Martinique*-ről jöttem... Nem, nem, csak ott élek. Nem ott születtem. Ide valósi vagyok, Normandiába. De a kilencvenes években kezdett nem tetszeni, ami itt megy, hát a feleségemmel úgy döntöttünk, elköltözünk... A feleségem tanár, bárhol kap állást, ez nem probléma, én meg környezetvédelmi neveléssel? Így mondják? Na mindegy, ilyesmivel foglalkozom, van egy kis természetfilmes cégem. Forgatok meg gyerekekkel foglalkozom, klubokat, szakköröket tartok, mindenféle környezetvédelmi projektet csinálunk. Szóval Kanadába költöztünk, persze Quebecbe, hiszen, mint halljátok, nem beszélek jól angolul... Azt mondod, jól beszélek? Igazán kedves tőled. Szóval Quebecbe költöztünk, de nem volt az igazi, úgyhogy visszajöttünk Franciaországba... De aztán megint inkább úgy gondoltuk, jobb lenne elmenni. És így kötöttünk ki Martinique-en. Életünk legjobb döntése volt. A feleségem tanít ugye, nekem ugye ott a cég, forgatok mindenfélét... Nagyon szeretünk ott élni.
(elhangzott idén tavasszal egy természetfotós-filmes fesztiválon)


- Grönland? Nem, még sosem voltam ott. Izlandra is nagyon szeretnék elmenni. Az Antarktiszra a munkám miatt eljutottam, de Grönland és Izland még nem jött össze. Ha lehet, összekötném a kettőt, az úgy három hét lehet, talán olcsóbb is lenne... Idén nem sikerült, jövőre mindenképp szeretném összehozni, és végigfotózni mindkét szigetet. Tessék? Hogy mivel foglalkozom? Szakács vagyok.
(elhangzott egy hete, reggelizés közben)



- Jaj, Timi is kijött, hogy búcsúzzon el tőlem... Meg Lacika is! Milyen aranyosak vagytok ti mind! Nagyon-nagyon jól éreztem magamat itten, nagyon köszönöm. Mondtam anyának, hogy többször, sokkal többször kellene jönnünk Magyarországra! Ha hazaérünk, el is kezdek gyűjteni azonnal, hogy Christmasra is jöhessünk vissza! Végül a Christmast... a kara... a karácsonyt... az ember a családjával tölti, igaz?
(elhangzott másfél éve Ferihegyen, a londoni járatnál)

* Nem ott, nyilván.