Az érme két oldala

Elhangzik egy régi kedves kolléganőmmel beszélgetve

- Nem, már itthon leszünk... De, van még szabim... igen, mehetnénk Balatonra... de tudod, a fiamnak edzőtábora lesz egész augusztusban. Igen, négy hétig. Ő?  Ő nem bánja. Nagyon szereti. Nem is tudom, mi érdekli még ennyire... szerintem semmi. Persze... igen, jó a sport, tényleg, jó a társaság, nem teng-leng, mozog eleget, pakolnak rá egy kis izmot... Igen, egyébként is mindennap van edzése. Van, hogy napi kettő. Igen, tényleg nagyon jó, hogy ezt így megtalálta magának... hogy megbecsülik, hogy kiteljesedik benne, hogy ilyen elhivatottan, ilyen szorgalmasan csinálja, hogy barátokat szerzett, hogy ilyen céljai vannak. Nagyon jó.

Elhangzik egy ismerős anyatárssal beszélgetve:

- Nem, nem fogunk lemenni már Balatonra... igen, egész augusztusban edzőtábor M-nak, tudod... hát végül is már ez a harmadik év, hogy így van... vagy negyedik? Igen, persze, ne is mondd, ott van az a gyönyörű, hűvös ház üresen, mi meg itt főlünk meg a saját levünkben... Mondjuk már lassan megszokom, hogy minden szabadidőmet a sportági szakszövetség osztja be... Persze, szeptembertől kezdődik a versenyszezon, úgyhogy majd ősszel is akkor megyünk le, ha nincs éppen meccs... Végül is nem kötelező elmennem, de M. szereti, ha ott vagyunk, meg engem is érdekel, hogyan játszik. B? Hát szegényt nem annyira érdekli, de mit tudok csinálni vele? Semmit, egyedül nem maradhat otthon, szóval jön. Igen? Hogy te ezt nem tudnád csinálni? Dehogynem. Ha nekem ezt elmondja valaki az elején, sikoltozva elszaladok. De szép lassan, fokozatosan van felépítve, míg az ember eddig eljut. Meg aztán gondolhatod, hogy én sem így csinálnám, ha rajtam múlna.