2018. június 16., szombat

Kellett neked tanulni, édes lányom!

Az általános iskolában, ahová jártam, főleg polgári (a szó eredeti értelmében, de a nyolcvanas években persze nem így hívták) családból származó gyerekek jártak. Volt pár orvosgyerek, volt, akinek az apja külkereskedő (és később miniszter) volt, voltak a szülők között mérnökök, tanárok, jogászok, nyomdászok, emlékszem egy mesterszakácsra, egy óvónőre. És ennek megfelelően az osztálytársaim jelentős része gimnáziumba ment (ha gyengébbek voltak a jegyek, inkább egy gyengébb gimnáziumba, mint egy erősebb szakközépbe, utóbbira egy-két példára ha emlékszem), és csak néhányan tanultak tovább szakmunkásképzőben. Nekik voltak a legrosszabb jegyeik, még ha nem is voltak különösebben buták.
Két ilyen osztálytársamra emlékszem, az egyikkel később találkoztam, ő rendőr lett. (Ő speciel nem volt buta, neki, most már úgy vélem, az a bizonyos polgári háttér hiányzott.)
A másik pedig vízvezeték-szerelő.

2018. június 15., péntek

A tanév utolsó napján következzék egy idei történet a ma 13 évesről

Én: Na, milyen volt a szülői? Mit mondott Zs. néni?
Cs: Hát hogy elharapódzott az osztályban az a hülye szokás, hogy a fiúk bezárják egymást a vécébe, és nem engedik ki, és ezen röhögnek... És kérte a szülőket, beszélgessenek erről a gyerekekkel...
É: És M. érintett? Én nem tudok róla.
Cs: Én sem, de szerintem tök jó ötlet, és nagyon jól szórakoztunk ezen R. apukájával, csak aztán Zs. néni ránk is szólt, hogy igen, az a két gyerek a főkolompos, akinek az apukája ezen rötyög...
É: Nem szabad ilyet csinálni, kisfiam! Hogy bezártok valakit a vécébe, az a szerencsétlen meg eszköztelenül próbál kijönni...
M: Egyáltalán nem szerencsétlen, anya! És egyáltalán nem eszköztelen! Mert beletunkolja a vécékefét a vécébe, aztán megforgatja a feje fölött, mint egy buzogányt, azzal spricceli le az ajtó másik felén állókat! Nagyon hatékony tud lenni, bizony! Tapasztalatból beszélek, anya!

Nem volt több hozzáfűznivalóm (mert nem kaptam levegőt a röhögéstől).

2018. június 14., csütörtök

Sok pici izé

A hétvégén M volt taknyos, vagy elkaptuk mindketten Cs-val, vagy önállóan szereztünk be egy náthát - mindenesetre tegnap egész este jártányi erőm sem volt, addig, míg B be nem jelentette, hogy nem találja a könyvtári olvasókönyvét - ettől felingerelve félórát szaladgáltam ide-oda, és kiselőadást tartottam neki a kötelességtudat jelentőségéről. Ma már kicsit jobb. Például kapok levegőt, és volt gusztusom kávét inni - ennek hiánya ékesen jelezte a helyzet súlyosságát.

2018. június 6., szerda

Átlagos szerda délutánnak indult

- Igen? Itt ülünk anyával és B-val XX cukiban. Fagyizunk. Idejössz?
- ......
- Hol? A villamoson?
- .....
- És vérzik?
- .......
- Már úton van a mentő? Értem. Indulok.


2018. június 5., kedd

én igenis léphetek kétszer ugyanabba a folyóba

Nem, természetesen most sem tudom megoldani, ahogy tavaly, hogy minden zökkenőmentesen menjen, hogy az edzőtáborok ne üssék a kifizetett, lezsírozott nyaralást, mert idén minden másképp és máskor van, mint tavaly, csak az ugyanaz, hogy mindenről a legutolsó pillanatban kapok értesítést.
És nem, nem akarok a 13 éves nélkül elutazni, elég lesz majd később, de most tengerezzen, vihogjon, ugráljon a hullámokban, tanuljon uszonyozni, idétlenkedjen, menjen az idegeimre (fog). Épp elég nagy szakítószilárdságot kíván egy tehetséges és szorgalmas gyerek útját egyengetni, olyan jó lenne, ha legalább az illetékesek a szakszövetségben nem nehezítenék meg a dolgot.

2018. június 4., hétfő

mit is mondhatnék

Pénteken leeveztem 10 km-t. Részben folyásnak fölfelé, részben nádban, részben valami békalencsés trutymóban (meseszép volt amúgy, és el sem áztunk).
Szombaton grillezett kecskesajtot ebédeltem.
Vasárnap ettem egy levest (meg egy Rigó Jancsit, khm), gyalogoltam több, mint hat kilométert.