2017. október 17., kedd

me too

Énszerintem nincs nő ma Magyarországon, akit ne zaklattak volna.
Az nem járt soha buszon, villamoson.

Ha a beszólásokat is zaklatásnak vesszük, akkor nem tette ki a lábát az utcára, nem tekert biciklin.

Zaklattak tízévesen a liftben, tizennégy évesen a Jókai utcai gombfoci szakboltban, találkoztam kamaszként vén perverzzel a Margitszigeten, fiatal felnőttként össze-vissza fogdostak a békávén a tömött villamoson. A liftes embert elküldtem (és visszatekintve, óriási mázli, hogy kiszállt a liftből), a vén perverzt otthagytam. A békávén úgy éreztem magam, mint egy csapdába szorult állat. Azt se tudtam megállapítani, kihez tartozott az a kéz.
Nem gondolom, hogy én voltak a hibás. Sose gondoltam. A liftes sztorinál konkrétan két fonott copfban hordtam a hajam.

A munkahelyeimen nem kerültem ilyen helyzetekbe - azt legalábbis nem számítom zaklatásnak, csak puszta rosszindulatnak, amikor az egyik idősebb férfi kollégám, négyszemközt persze, félreérthetetlenül arra célozgatott, milyen _speciális_ tudásomnak köszönhetően kaptam meg egy jobb állást.

De - a fentiek miatt-e vagy másért? - nem érhet hozzám, csak néhány ember, és - a családon kívül persze - csak kontrolláltan. Nagy távolságokat tartok. Baráti találkozásoknál úgy helyezkedem, hogy ne kelljen puszit adnom. Lehetőleg kezet sem fogok senkivel. Nem járok masszőrhöz, minden testkontakttal járó sportot eleve kizártam. Orvoshoz, ha lehet, nem megyek. Nem tudatosan alakítom így a dolgokat, de nem is maguktól alakulnak így. Nincsenek váratlan érintések.

Még az első komoly munkahelyemen, több mint tizenöt éve egy esti műszakban épp kifelé tartottam egy szobából, amikor egy távoli, jól megtermett férfi kollégám meg akarta fogni a tarkóm. Nem sikerült neki. A legközelebbi pillanat, amire emlékszem, hogy be van csukva az ajtó mögöttem, és a kolléga nincs sehol. Szemtanúk segítségével sikerült utólag  rekonstruálni, hogy abban a pillanatban, amint a nyakamhoz ért, félrecsaptam a kezét, ráordítottam, hogy ne nyúljon hozzám, átlöktem a küszöbön, és rábasztam az ajtót.

Mivel  addig kifejezetten halk szavúnak ismertek meg, eléggé meghökkent mindenki.

Bárcsak tízévesen is így viselkedtem volna. Bárcsak kamaszként is. Bárcsak a villamoson is.
Bárcsak kevésbé nevelnénk engedelmesnek a lányainkat.

Nem az én szégyenem.

2017. október 11., szerda

Vesszen Gárdonyi!

Többféle elméletem van, miérttartittezazország. Például - szigorúan a szubjektív benyomásaim alapján - Gárdonyi Géza miatt.
Én komolyan megpróbáltam megszeretni Gárdonyit. Pedig tudom, a Nagy Könyv szerint az Egri csillagok a legnépszerűbb magyar regény (ami több szempontból is szomorú amúgy). Sajnos ezt a regényt már általános iskolásként sem bírtam, és szent meggyőződésem, hogy pusztán a tehetetlenség miatt maradt kötelező olvasmány cirka 70 évig (a második vh előtt lett az, kitartott a háború alatt, és az után is, ekként rekorder ebben a műfajban, mint az örökös HÖK elnök Szegedről), és mert ha bárki megpiszkálná, azonnal magára vonná a hazafiatlanság, haladóknak: nemzetgyalázás vádját.

De az Egri csillagok régen volt, ugyebár, és nyáron nekiveselkedtem az Ida regényének. Igaz, Gárdonyi személyében igazi gyáva, élhetetlen figurának tűnt, de gondoltam, adjunk neki egy esélyt, és egy tanács alapján kezdtem el ezt a könyvet. Nem kellett volna. Amin feszt felháborodtam megint: a nem is annyira lappangó sovinizmuson, antiszemitizmuson, az áporodott, gőgös keresztény-középosztályi felfogáson, az irgalom, a szolidaritás, valamint változásra / változtatásra való hajlandóság, sőt vágy teljes hiányán. Illetve hogy mindezt pozitívumként ábrázolja a regény. Az már az eddigiekből következik, hogy a legrokonszenvesebbnek beállított két főszereplő, Csaba és Ida milyen ellenszenves: előbbi simán hagyja elúszni a családi vagyont, mintsem türelemre kérje a húgát, vagy hogy lebeszélje, ne menjen hozzá a kártyabolond kérőjéhez (még a saját örökségét is a házaspárra hagyja), hogy aztán egy vállrándítással elintézze a vagyont előre látható módon valóban elkártyázó, immár kétgyerekes sógor öngyilkosságát, azaz a húga megözvegyülését és a két gyerek elárvulását. Ida meg simán egy magát megjátszó, szemforgató hisztis pincsi, aki az apját lenézi, de a pénze, az bezzeg jó neki.


Na jó, mondta a kolléganőm, aki az Ida regényét is tanácsolta, olvassam el a Hosszúhajú veszedelmet. El is olvastam. És ma, a leánygyermekek napján, álljon itt belőle egy idézet, és nem tudok nem arra gondolni, hogy ennek üzenete - a fent felsorolt, számomra elfogadhatatlan értékrend mellett - sajnos igenis hozzájárult, hogy ezérttartittezazország.


"- ...Tegnap is sajnáltam, mikor elment, hogy egyszer se szólítottam szünetelésre. Pihenjen kissé a fejezetek végén. Hiszen ennyi olvasás egyfolytában - szenvedés magának. 
Hálásan nézett rám, és mosolygott: 
- Köszönöm. Nem olyan fárasztó ez nekem, mint gondolja. És ha annyira fárasztó volna is, hogy szenvednék, én nem félek semmi szenvedéstől. 
Hm, milyen hangsúllyal mondta ezt: semmi szenvedéstől. Milyen értelmes szem!! És az a finom mosolygás az ajkán... Ez a leány jobb sorsra született! 
- Nem fél a szenvedéstől? Maga olyan hangon mondja ezt, Ilda, mintha valami nagy ügy előtt állana, amelyben szenvednie kell. 
A parkettre pillogott. Aztán felvonta a vállát, mosolygott: 
- A nők szenvedésre születtek - mondotta kitérőn. - Anyám már kicsi koromban megtanított rá, hogy ne boldogságok folyamatának ismerjem az életet... 
- A maga anyja igen művelt nő lehet."

2017. október 10., kedd

mindenesetre edződnek

- ...és a múltkori meccsen hallottam, miket mondott a *fc-os esdző... hogy ilyen idióták meg olyan idióták... veletek azért M. bácsi nem beszél így... nem hív idiótának benneteket.
- Nem. M. bá egyszerűen lehülyéz.

2017. október 5., csütörtök

hát túlvagyok rajta

Visszatekintve olyan, mintha az egész szeptembert valami buborékban töltöttem volna. Az elején volt egy leadásom, aztán egy maszek, aztán egy másik leadásom, és tegnap sikerült befejeznem egy monstruózus hosszúságú, régóta húzódó maszek melómat. Múlt héten egy nem várt elismerés is ért, aminek örömére immár kénytelen voltam elmenni fodrászhoz és kozmetikushoz is. Igaz, hogy nagyon hiányzott az a kozmetikusnál töltött délután (aki rengeteget sápítozott a bőröm állapota miatt), de most a magam számára is elfogadható végre a megjelenésem.

Sajnos ezzel párhuzamosan kitört rajtam az utazási viszketegség.

2017. szeptember 8., péntek

Szeptemberi szokásos

Másod Harmadállásban a gyerekeim titkárságán dolgozom.

Különórákat egyeztetek, adatlapokat töltök ki és írok alá, próbálom a vívóleckék és a vízipólóedzések közé besuszterolni a gitárórát, listákkal a kezemben kóválygok homályos tekintettel a boltokban az állványok között, nem-kell, de mégis-kell tanszereket ások elő, egyeztetek, aláírok, megbeszélek és persze befizetek, térítek, iktatok, felhívok, lemondom, beadok, kivágok, felragasztok, nyilvántartok, eltévesztem, besokallok.

2017. szeptember 7., csütörtök

Életem

...a pólómon.

2017. augusztus 31., csütörtök

Jelentés a türéshatáromon túlról

Nem cimbalmozok tovább az idegeken: elkaptam. Vagy ha nem azt, akkor egy olyat.


Kívülről nézve egész érdekes amúgy, hogyan veszti el a végén (bár még nyilván nem tartok ott) az ember a jártányi erejét. Hogy nemcsak a hazabringázás gondolata abszurd, hanem az is, hogy álljak kétemeletnyit a liftben.
Hogy hányszor képes egymás után kirongyolni a vécére, ahelyett, hogy a helyzetbe beletörődve ott maradna inkább.
Hogy rázza a hideg a harminc fokban.
Hogy a gyengesegtől veri le a víz.

Mindenesetre eddig egész jól menedzseltem a dolgot,  apukám értem jött, hazahozott, B csinált magának vacsorát, kért a szomszédból probiotikumot nekem, fogat mosott, elment aludni. Holnap ugyancsak apukám elviszi suliba és el is hozza. (A fiúk elutaztak hosszúhetvégézni.)

Én pedig kedves szeretettel gondolhatok az edzőtáborba fertőzéssel érkezett gyerekre, az egyesületté, a kempingre... meg aki még belefér.