Semmi meglepő

Néha, saját preferenciáimat elemezve arra gondolok, a kőkorszakban lenne a helyem vagy az amishek között nem vagyok a mai kor embere. Az utóbbi egy hétben semmilyen igényem nem volt FB-ra, emailekre, legszívesebben a telefont se vettem volna fel. És akkor éreztem a legjobban magam, amikor a nyirkos fűben, mocsoktól feketéllő kézzel túrtam a hullott dió után (még az árokba is bemásztam), gyümölcsfát és szőlőt válogattam a kertészetben, aztán elültettük Balatonon, ahová hirtelen felindulásból leficcentünk vízteleníteni, vagy amikor gyalogoltunk a Mátrában, ahová, a körülmények szerencsés összjátékának köszönhetően (M., aki előreláthatólag szabotálta volna a túrázás műfaját, vidékre ment egy többnapos bajnokságra, és végül is nincs értelme szétverni a zuhanytálcát, idő kérdése, mikor szárad ki a fal) szombaton felkerekedtünk Parádsasvárra, és Apc, illetve a közelében lévő áltengerszem megtekintése és egy Mátrafüreden elfogyasztott világbajnok vadpörkölt után oda is értünk, este dézsafürdőt vettünk a szabad ég alatt, ma pedig reggel már háromnegyed 8-kor az erdőben gyalogoltunk. Aztán, bár a mai napra napsütést jeleztek előre a meteorológusok, inkább a ködöt és a nyirkot választottuk, ebből semmit nem tapasztaltunk Galyatetőn, ahol 5 fok volt és 2 méteres látótávolság. A csilliárdokból felújított és tényleg nagyon fancy turistaszállóban ivott kávétól felbátorodva elgyalogultunk Piszkés-tetőig (bár én Parádsasvártól akartam felgyalogolni, de lekettőegyeztek), aztán visszatérve kicsit féltünk B-val egy bazi nagy és engem pitbullra emlékeztető kutyától, aztán _megint_ igen jót ebédeltünk, már nem tudtunk felmenni a Kékesen a kilátóba, és hazajöttünk. Az M3-on tapasztaltak alapján próbálok kevesebbet panaszkodni majd az M7-re.

A hét tapasztalatai alapján a következőkre vágyom:
egy cserépkályhára
egy sparhertra
esetleg egy kemencére
többnapos gyalogtúrákat tenni (eddig a Bükk, a Mátra és a Börzsöny vezet, de valszeg azért, mert nem voltam még a Zemplénben)
egy felfújható kajakra (immár augusztus óta, tehát a vonzalom hosszú távúnak mondható).

nem vágyom viszont továbbra sem macskára a harmadik emeleten; november 1-jén ugyanis keserves nyávogás után egy kismacskát piszkáltunk le Balatonon a szomszéd ház tetejéről. Mint kiderült, a kismacska, testvérével együtt az ajtó előtt töltötte az éjszakát. Még ahhoz is túl kicsik voltak, hogy tudják, érdemes sietni, ha az ember tejet tölt nekik, csak ültek, és néztek cukin egész nap. Az egyik viszonylag barátságos volt, a másik fújt, ha hozzányúlt az ember (mert eltette a küszöbről). Induláskor aztán I. oltalmába ajánlottuk őket, és milyen jól tettük; a szelídnek szerzett gazdát, a fújósat úgy tűnik, befogadják ők; a macska szerény javaslatomra a Majré nevet kapta.