sok

csütörtökön (az ideálinál sokkal tovább tartó) zárás, aztán egy réges-régi ismerősömmel (a kelleténél hosszabb) találkozó, másnap reggel (a szükségesnél tovább tartó) vacakolás a bubival, szerencsétlenedés a nyeregben, jézusom, nem arra fordul, amerre a kosár áll, jóleső áttekerés, váratlanul időben megérkezés, elmondandók elmondása (nem volt panasz a megjelenésemre), életem eddig egyik legrosszabb ebédjének részleges elfogyasztása (az ún. gyümölcsleves leírására azóta sem találok szavakat), az utcára kilépve a magas sarkú cipőm sarka beszorul a sárlehúzó rácsba, szállok, mint a győzelmi zászló, de szerencsére nem esem el mégsem.
Végigcsattogok, immár kényelmes saruban, gyerekkorom helyszínén, a kánikula terpeszkedik a város fölött, és csak nézek, mindenhol ott ül egy-egy szerencsétlen hajléktalan, az utcák piszkosak, minden csupa csikk, az út szélén szemre hetek óta száradnak a lesorvadt levelek és mindenféle növényi hordalékok. A fák levele tiszta por.  Kiábrándító. Bemegyek egy bankfiókba felvilágosítást kérni, a festett szőke ügyintéző lány stílusa üdítően hibbant. Megköszönöm a tájékoztatást, és hogy jólesett ilyen formában hallani mindezt. Veszek mindenféle tortát, leülünk D-vel az utolsó órára, a süteményes csomagot magam mellé teszem. Kérdezem D-t, mit vár magától hétfőn, azt feleli, szeretné meglepni a tanárt. Elmosolyodik közben, a mosolyától megszépül a zárkózott kamaszarca, úgy legyen, mondom rá. A mintegy öt méter hosszú pad nem elég egy kislánynak, ráhuppan a torták szélére, szóvá teszem.
Megpróbálom megkeresni a Sz. cukrászdát a nosztalgia jegyében, már egy éve bezárt, mondja a fiatal fagyis lány kicsit előbb, oké. Visszaballagok a kisparkba, ezen az úton jártam óvodásként, és féltünk az alagsori ablakokból látszó emberektől. Olvasok egy kicsit, nézem a sok kivakarhatatlan csikket a macskakövek között, próbálom kitalálni, tetszene-e a város, ha turista lennék.
Megjön I. beülök a cuki kis autóba, csak ücsörgök hátul és lesek ki a fejemből, beszélgetünk J-vel hármasban, kocogunk ki, és iszonyú érdekes témákról esik szó (azaz J. mesél), kiérünk H-hez, rottyon vagyok már teljesen, de kapok kávét, a ház nagyon szép, a kert gyönyörű, és megvitatunk dolgokat, nagyon gondolatébresztő az egész (ha nem utálnám velejéig? velőmig? ezt a szót, azt mondanám: inspiráló), aztán megjön M. és E (lassan elfogynak a betűk, ezért a 18 éven aluliakat nem említem),  rengeteget eszünk, iszunk, és elképesztő sokat nevetünk, a sok nevetés átmos, átmos, és mikor az éjszaka közepén itthon kikászálódom I. kis meseautójából, üdébbnek érzem magam, mint amikor még előző nap reggel elindultam a bubi nyergében előadni.

Szombati

- Anya! Anya! Majdnem kakis lett a fenekem, teljesen össze van kenve a deszka! - hangzott el a révfülöpi toi-toi sor előtt az egyik fülkéből kilépő gyereklány szájából, és a mondat elnyerte a nap leghatásosabb közlése címet, mert még a küszöb előtt sikerült elegánsan irányt változtatnom.

Mai megpróbáltatásaim, azaz a korábbi bejegyzések témái egyetlen posztban

Nem is tudom, a délutánból melyik pillanat volt a legemlékezetesebb.

Amikor a lányom barátnője, aki többször és hangsúlyosan biztosított róla, hogy ő márpedig _tud_ úszni, a kérésemre, miszerint a medence szélétől elrúgva magát ússzon hozzám el három tempót, visszakérdezett, hogy muszáj-e, majd miután megerősítettem, hogy az, mert szeretném látni, mennyire tud úszni, ha már ragaszkodott a 140 cm-s vízhez, sikoltozva, kapálózva _egy_helyben elmerül?

Vagy amikor a fiam - már a kisvízben - jó gondolatnak tartotta könyökkel ráugrani a tarkómra, majd kirántania úgy alólam a lábam, hogy azóta ropog a jobb térdem?

Vagy amikor konstatáltam, hogy ha két nyolcéves ül a hátamra, úszás közben olyan mélyen lenyomnak a víz alá, hogy pipával sem kapok levegőt, de ezt nem veszik észre?

Vagy amikor sikongatva próbáltak fenn maradni hátamon, és fülsértő hangerővel azt kiabálták, hogy víziló, víziló?

túra, extrákkal

Ma elmentünk kirándulni néhány kis osztálytárssal meg a szüleikkel. Az én ötletem volt, én dobtam fel a javaslatot és a túraútvonalat is, de sajnos a turistatérképet, azt sikeresen otthon hagytam, és csak Pomázon jöttem rá. Naivan még úgy gondoltam, hogy elég lesz a netről kinyomtatott itiner és nagyléptékű térkép, de ne essen senki az én hibámba, és ne higgye, hogy elég: nos, nem az, még ha _tényleg_ a zöld jelzést követtük is, sajnos Pilisszántó helyett majdnem Kesztölcön lyukadtunk ki, de szerencsére aztán visszafordultunk az egyik apuka javaslatára (én tuti elgyalogoltam volna Kesztölcre is, amilyen jól felmérem a távolságokat). Egy anyukának sikerült pedig leszednie a gyér térerő mellett is a telefonjára egy egyszerű túraútvonal-applikációt, így nagyjából tudtuk, hol vagyunk, és tényleg tettünk egy kisebb kört (immár terv szerint). Végül is így is gyalogoltunk tizenpár kilométert, ami akkor nem tűnt soknak, de most érzem a combomban.

A térkép mellett még a víz hiányzott nagyon, abból valahogy mindenki kevesebbet hozott az ideálisnál. Ezért-e vagy másért, nem tudom, de mindenkinél eljött a pont, amikor elkezdte valamely tetszőleges gyerek rettentően idegesíteni. (Nekem ez a pillanat az indulás után három perccel érkezett el, amikor az egyik fiúcska husánggal kezdte csépelni a virágszőnyeget.) Aztán nehezen tudom megítélni azt is, fáradt-e valaki tényleg,vagy csak nyafog, főleg, amikor az én két gyerekem még kacagva szökdécsel ide-oda.
Amikor szerencsésen visszaértünk, még beültünk az egyik falusi cukrászdába, ahol az eddig fáradtságra panaszkodó gyerekek egyöntetűen változtak egy taliga garázda aprómajommá, és fejhangon visítoztak megállás nélkül és csaknem tönkretették az udvaron álló rönkházikót.

Mindenesetre az erdő szép volt, a levegő illatos a sok virágtól. Legközelebb térképpel is megpróbáljuk. Én biztosan.

dióhéjban

- jó dolog októberben tengerben fürödni, és hagyni, hogy a hullámok ledöntsenek a lábamról
- nézni a pálmafák alatt elhúzó papagájrajt
- meghatódni a kerekesszékes természetfotós előadásán
- sirályvijjogást hallgatni
- díjátadón szurkolni
- reggelire epret enni
- de a legizgalmasabb mégis az volt, amikor Marci megbotlott a képek előtt húzódó kordonzsinórban, és a pillanat tört részéig kétséges volt, beleesik-e (esetleg fejjel) Breughel: A halál diadala című 16. századi műremekébe.

Vér, veríték, trüffel

Bori kifejezően bőrcinek hívja azokat a kis bőrcafatokat, amelyek álnokul meg-megjelennek az ember körme mellett, és amilyen kicsik, olyan kellemetlenek. Nos, ma délben a jobb kezem mutatóujja mellett lévő bőrci beleakadt a bal kezem egyik körmébe, és felszakadt jó fél centi hosszan. Folyt a patakvér, de hamarosan T. kerített egy ragtapaszt, úgyhogy letapasztottam. Délutánra a kezem viszont már érzékeny volt csak, de nem fájt. Mégis aggódtam kicsit, mert este kezdődött a régóta várt trüffeltanfolyam, és jobb mutatóujj híján elég ügyetlen vagyok. A munkatársaim viszont voltak olyan jó fejek, hogy besegítettek, és a trüffelezés előtt még elszaladhattam beszerezni egy kis ezt-azt (porított kakaóvajat, cukorkonfettiket, bonbonpapírt, hogy csak a legszükségesebbeket említsem), mélyen a szemembe nézve nyomatékosították: Mindenkinek jobb, ha trüffeltanfolyamra mész - mondták.
Nem állíthatom, hogy orrba-szájba trüffelezni fogok, mert piszok szaporátlan, viszont sokkal, de sokkal szebb, mint a bonbonok. Íme egy este termése:

Utánaszámoltam, csaknem pontosan két hónapja, hogy legutóbb fogtuk magunkat, és beültünk valahova este. És ma, váratlanul, végül mégis sikerült gyerekpásztort találni, és el tudtam menni K. és M. búcsúztatására.

Kemény dolog szülői lét, kartársak.

Szóval az esküvő

Már sokszor próbáltam fejben összerakni egy koherens bejegyzést erről a tárgyról, de mindannyiszor az abszurd részletek jutottak csak az eszembe. Hát tessék, leírom ezeket.

Megint egy esküvőről

Szombaton esküvőn voltunk (nem azon, egy másikon), templomban. Ismét rá kellett döbbennem, milyen hiányos az ideológiai neveltetésük, mert a következőket kérdezték - Marci legalábbi diszkréten, Bori iszonyú hangerővel.
- Mit jelent az, hogy Jézus? (Bori)
- Jézus magyar volt? (Marci)
- Mikor mehetünk be abba a szép faragott palotába? (Bori a gyóntatószékről)
- Mikor megyünk már haza? (mindketten)

Piac II.

A Mesterségek Ünnepére régen szerettem volna elmenni, és idén végül is összejött. Igazság szerint elveimmel ellenkezik, hogy csak azért fizessek, hogy bemenjek valahová, ahol még további jelentékeny összegeket verek el, de van ám Széchenyi kártyám, úgyhogy annak terhére urizáltam, mindent fizetett a gróf.

nagy játszótér

Írtam már, hogy smucig vagyok, és nem szeretek költeni, nem vagyok oda aranyért-ezüstért, ritkán veszek drága cuccokat, de egyvalamivel mindig le lehet venni a lábamról: utazással.

Valós párbeszéd

Elhangzott szombaton, egy somogyi faluban tartott szüreti mulatságon, egy anya és kisiskolás lánya között.


Anya: Szia! Hát te kivel vagy?
Lány: Papával.
Anya: És itt van a papa? Nem látom.
Lány: Elment.
Anya: Hol van most?
Lány (heves vállrángatások közepette): Kocsmában.

Házi feladat szülőknek

Látom már, hogy az iskola bőséges témaforrásnak fog bizonyulni.

A hatodik

Nyilvánvaló volt, hogy hiúsági okokból nem teszek fel úszószemüveget szombaton, mert nem szeretnék a szemem körül világos foltokkal létezni az elkövetkező hetekben. 

Kulturált szórakozás

A legvadabb pesszimista gondolataim váltak valóra, amikor Bori szombat éjjelre belázasodott. Egész nap jól volt, délutánra még a láza is lement, de azért a szombatot a kinn sugárzó verőfény dacára rendes családként itthon töltöttük. Vasárnap viszont már nem voltunk ilyen konfliktuskerülők, mivel kedves ismerőseink ismét megnyitották búvárbázisukat a dorogi Palatinus-tónál, és bázisavatást-tótakarítást tartottak. Bori odafelé elaludt a kocsiban, ami óriási szerencsének bizonyult, mert utána gyakorlatilag nem lehetett kivakarni a tóból, úgyhogy a napot a térdig érő vízben, gólya üzemmódban töltöttem. Közben Marci ugrált a stégről, vízibiciklizett, rohangált ide-oda és csak azért nem játszott hosszabban a távirányítású autókkal, mert azok tíz perc után bemondták az unalmast.

Amikor nagy nehezen összeszedtük magunkat és hazagurultunk, a ház kertjében mintegy harminc mulatozó lakótársat találtunk, akik J. negyvenedik születésnapját ünnepelték, egyszersmind bizonyos pácolt húsok sütögetésével felavatták a nyár alatt készült kerti kemencét. A ház volt és jelenlegi lakóihoz, illetve azok közvetlen hozzátartozóihoz (akik mind képviseltették magukat odalenn) egy karaoke-s ember is csatlakozott, aminek következtében fél kilenckor a Csókkirálytól zengett a V. utca. Ezt a többi V. utcai lakó természetesen nem nézhette tétlenül, tehát némi alpári üvöltözés után megjelent egy kisbusznyi gumibotos rendőr, akikhez bejelentés érkezett, miszerint itt tömegverekedés készül. Ekkor én már a gyerekeket fürdettem idefenn, csak másodkézből tudom, hogy szegények elég csalódottan álldogáltak az együtt sütögető, söröző, karaoke-zó lakók láttán, aztán további jó szórakozást kívánva távoztak.

Nem akarok telhetetlennek látszani

...de amilyen jó volt a hajón, olyan nehéz visszarázódni macerás hétköznapokba. A mosással még mindig nem bírtam utolérni magam, a fürdőszobába alig lehet belépni a búvárcuccoktól, a hűtőben még mindig lapulnak rejtett bombák, a Laurának szánt ajándék törölközővel pedig sehogy nem állok, pedig vasárnapig kész kell lennem vele. Bori teljes átéléssel hozza a terrible two minden tulajdonságát, ami most, hogy megkísérlem elhagyni a babakocsit, rémálomba fordíthatja a legpiszlicsárébb bevásárlást is (de nem, továbbra sem hagyom enni az üzletben), Marci sem táltosodott meg az öltözést-vetkőzést illetően, átlagban húsz percet töltök az oviban rá várva, közben Bori ide-oda bitangol, fel-és lemász, de szerencsére hajigálni és hisztizni ott nem szokott. És akkor nem is beszéltem az uszodáról, vesszőfutás hetente kétszer, Marci nem öltözik, jó esetben hagyja, hogy öltöztessem, rosszabb esetben tökéletlenkedik közben, Bori ide-oda jön-megy, de tegnap például annyian voltak a fiúöltözőben, hogy még Borinak is inába szállt a bátorsága, és nem mert áthatolni az embertömegen, csak állt, és vöröslő arccal várta a negyven fokban és a trópusokat idéző páratartalomban, hogy elkészüljünk, és tegyem, amit tennem kell, és ki is törtünk, mint Zrínyi a várból, hát erre vannak az anyák, nem igaz?

Uszodai tétel

Hiába vannak kevesebben a fiú-, mint a lányöltözőben, a létszámkülönbséget ellensúlyozza az apukák lényegesen kisebb gyakorlata, illetve nagyobb töketlenkedési együtthatója, így bármelyik öltözőt válasszuk is, a szívási faktor állandó.

Pepita

Ha tavaly ősszel tudom, mennyi macerával jár az uszodázás, kétszer meggondolom, mielőtt belevágok. De most már mindegy, késő bánat, eb gondolat, és amúgy is: menet közben kiszállni nem az én világom. (Pedig most de jó volna...)
Egyéves tanulás után nyárra Marci gond nélkül ugrált mély vízbe is, a víztől nem félt, és tudott lábtempózni háton is, és elkezdtek barátkozni a kartempóval. (Nyolcévesen én fél év alatt tanultam meg háton és gyorson úszni.) A beiratkozásnál ezért az erős kezdő csoportba kértem (a követelmények szerint tud lábtempózni és már elkezdett tanulni valamilyen kartempót). Három gyereknek sajnos nem volt hely, így Cs. és Marci hétfőn-szerdán kezdett járni G. bácsihoz, aki hajtotta őket, mint Singer a varrógépet. A csoportban főleg nagyobb, már iskolás gyerekek voltak, G. bácsi is pedzegette, hogy talán ez túl erős nekik, jó, legyen inkább A. néni csoportja kedd-csütörtökön, amúgy is felszabadult ott két hely, együtt járhat a három gyerek, remek. A. néni csoportjában tavalyról ismerős arcok, kisebbek a gyerekek, jónak tűnik. De csak tűnik. Először Cs.-t irányítja át az edző másik csoportba, aztán a múlt héten, az első náthás hét után A. néni rájön, én vagyok Marci anyukája, és nagyon kedvesen szól, szerinte ez a csoport erős Marcinak, inkább a hétfő-szerdai órát ajánlja neki, nézzem meg, gyenge a lábtempója, ha elkezd a karja mozgására is figyelni, elsüllyed a gyerek a vízben. A bennem ágáló alfaszülő is meghunyászkodik a látványtól, mert Marcit _tényleg_ nem sok választja el a süllyedéstől, a saját komótos tempójában mozog a lába. Azonkívül olyan fáradt az edzés után, hogy játszani sem akar, az öltözőben közli, hogy le akar feküdni aludni, és mint egy darab fa, csak tűri, hogy öltöztessem, a segítség minden jele nélkül, amivel aztán mérhetetlenül felhergel.

Most túl vagyunk az első órán a gyengébb csoportban, tetszett is neki. Ez jó. Ami rossz: egyetlen haverjával sem jár már együtt (ez egyébként úgy tűnik, nem zavarja), nem tud menni furulyázni, pedig szeretne, és nekem végül mégsem lesznek antikirodalom-óráim B-vel, Z(s)-vel pedig innentől fogva füstjelekkel kommunikálhatunk egymással.

Születésnapi kszülődés

Marci hetek óta másról sem beszél, csak a születésnapjáról, és minél közelebb van a nagy nap, annál ritkábbak az egyéb tárgyú megnyilatkozások. Eddig a következőkről volt szó:
- hány gyereket hívjunk meg? (az óhajtott létszám 10+ volt, 6 gyerekben maximáltam)
- a 6 gyerek kiválasztása (B. Márk, Laura, Gergi, Csongi, Balázs, Attila)
- milyen legyen a terítés? (óhaj: batmenes pohár, pókemberes tányér, verdás szalvéta. valóság: Pókember mindenhol)
- milyen legyen a meghívó? (mikrobis)
- milyen legyen a torta? (eddigi óhajok: verdás, pókemberes, jelenlegi állás: epres)
- menjünk el a lellei (!) McDonaldsba sült krumplit enni az összes gyerekkel (nem megyünk)
- legyenek sült húsgolyók, amelyeket ketchupba kell mártogatni (nem lesznek)
- legyen Kubu mindenkinek (nem lesz)
- legyen háromemeletes a torta (nem lesz)
- az apja a nagy napon Villám McQueen-es vécépapírral töröljön neki ülepet :)

Loop

óvoda-közért-játszótér-úszás-piac-óvoda-patika-óvoda-játszótér-úszás-óvoda-posta-közért-barkácsbolt-óvoda-úszás-gyerekorvos-patika-piac-óvoda-posta-játszótér-óvoda-úszás-közért-óvoda-játszótér-úszás-posta-óvoda-játszótér-közért-óvoda-úszás-piac-óvoda-közért-játszótér-óvoda-játszótér---