Egy szélhámos buldózer vallomásai

Nagyon sokáig rettegtem attól, hogy kiderül. Igazából még most is tartok tőle, de íme, már merek róla beszélni, tessék. Évekig aggódtam azon, hogy rájönnek: én egy blöff vagyok. Nem tudok semmi különöset, amit igen, azt bárki összevadászhatja az interneten félóra alatt. A latinből már nagyrészt kikoptam, az angolt, ha beszélni kell, buldózerként tarolom le, ugye, az írott szöveget meg értem, persze, de szótározni bárki tud, az nem kunszt, nyelvtan meg jóformán nincs is. És ez csak egy példa, egész úgynevezett szakmai tudásom ilyen szilánkokból tevődik össze.

Nagyjából másfél éve olvastam először arról, hogy más is aggódik hasonló miatt. Egészen megrökönyödtem rajta. A számomra több okból is rendkívül rokonszenves szerző azt írta, hogy sokáig rettegett tőle, hogy egyszer csak becsöngetnek hozzá, nyakon csípik, kipenderítik a saját életéből, hogy ne vicceljünk már, az nem munka, hogy történeteket talál ki, és ír meg, arra bárki képes (egy nagyobb beszédből egy pici részlet csak, itt lehet megnézni, a nyolcadik perctől van erről benne szó, de az egész nagyon tanulságos*).

Aztán kiderült, hogy van magyarul neve a dolognak - illetve van, de az angol impostort nem sikerült lefordítani, mert magyarul az mást jelent -: az imposztor-szindróma (szerintem jobb a szélhámos), és az is kiderült, hogy csomóan aggódnak időről időre ezen. És amikor egyenként megtudtam, ki mindenki, szakmai díjakkal elismert, több évtizedes munkatapasztalatot magáénak tudó személy szorong, akkor egy kicsit azért megnyugodtam: bár az ő félelmük nyilvánvalóan alaptalan, az enyém meg jogos, végül is igen illusztris személyekkel aggódhatom együtt, ugyanazért.


*Nagyon szeretném elsajátítani azt a szemléletet, ami a változásra nem mint válsághelyzetre, hanem mint lehetőségre tekint, és nem görcsös kapaszkodásra, hanem bátor döntésekre biztat.