Survival egy közelebbről meg nem nevezett magyar városban

Mint tavaly, M. idén is elment az egyesülettel/elvitte az egyesült egy hétre edzőtáborozni. Persze augusztusban amúgy is egész hónapban edzőtábor van, de a bentlakásosban napi három edzést tartanak, nem napi kettőt. Tavaly is volt már ilyen, akkor egy alföldi városka határában álló szakiskola kollégiumában szállásolták őket el a gyerekeket. Kicsit neccesnek éreztem akkor az ár-érték arányt, meg azért is berzenkedtem, hogy a turnusváltást sikerült hétvégére időzíteni, azaz a hónapból _két_ hétvégére tartott igényt az egyesület. Pedig akkor még egész jó dolguk volt a gyerekeknek. Csak még nem tudtam.

Idén egy másik városba szervezték az edzőtábort, egy vízparti kempingbe. Hiába áll az egyesület rendelkezésére busz, a gyerekek szállítmányozását a szülők intézték, M-t is az egyik apuka vitte le.  Mint - a FB-ra posztolt képekből kiderült - az elhelyezés távolról sem volt mondható fényűzőnek, de hét végül is mit várjon az ember egy kempingtől, ahová egy faház szobájába 8-8 gyereket szállásoltak be? Külön szekrényt semmiképp, de még megfelelő tárolóhelyet sem, úgyhogy - mint arról a rendmániásnak igazán nem titulálható fiam a megérkezés után telefonon közölte - irtózatos volt a kupleráj, a napi többszörös ide-oda öltözést a táskákból próbálták megoldani. Egy hétig.

Már aki, már ameddig meg tudta. Az első nap ugyanis egy - felhetetően már lappangó betegséggel érkezett - csapattárs telibe hányta szobatársa táskáját. A Survival ezzel vette kezdetét. Akinek a gyomra nem bírta, azt hascsikarásos, hasmenéses, hányós tüneteket produkált, és hamarosan kiesett a játékből. Először csak az adott szoba indult fogyatkozásnak, majd ürült ki, aztán egyre-másra betegedtek le a szomszédos faházakban lakók is. (A két csapat összesen négy szobát foglalt el.) Amikor az aggódó M-nak felhívtam a figyelmét a rendszeres kézmosás jelentőségére, tájékoztatott, hogy nincs szappan. Javasoltam, hogy ruházzon be. Sajnos az edzőknek a jelek szerint ez nem jutott eszébe. 

Mint ahogy - legalábbis több egybevágó elbeszélésből ez derült ki - a rosszullétek kézzelfogható nyomainak eltüntetése sem. Akinek nem sikerült eljutniuk a faházból a vécéig, azok útközben könnyítettek magukon. Az érzékletes élménybeszámolók szerint a telerakott piszoár, a foltokban telehányt gyep, takarítás híján, több napig emlékeztetett a már odahaza lábadozó csapattársakra. 

És M? Bár élénken aggódott a saját egészsége miatt, az edzőtábort sikeresen végigcsinálta, amihez utólag többször gratuláltunk neki. Szombat délelőtt érkezett meg anyukámhoz. Este fájlalta a hasát, erőtlennek érezte magát, sápadt volt, étvágytalan. Vasárnap karikás szemmel fogadott minket, de úgy tűnik, mindezzel sikeresen átvészelte az egészet. Még így is sokkal jobban járt, mint az a csapattárs, aki, miután félidőben lerobbanva hazajött, az egész családjának átadta a betegséget: apja, anyja kidőlt a hétvégére.   

  

Epilógus:

Hétfő reggel megbeszéltük, nincs edzés. Cs. telefonált az edzőnek, aki a körzeti orvoshoz irányította, mondván, aznap reggel ő a negyedik szülő, aki emiatt telefonál. Jó. Orvos kora délután rendel, M-t az apja elkíséri, úgyis be kell mennie egy beutalóért, és a B-t gardírozom. 

Délután apja keresi M-t itthon, keresi a rendelőben, nincs sehol. CS. épp edzés elején csípte el a csarnokban. Edzés után M. persze kötelességtudóan elment az orvoshoz, aki persze diétát írt elő a következő hétre, és ellenjavallotta szeptemberig a további edzések látogatását.

Epilógus2:
Most telefonált anyukám. Ő is elkapta.