Marci és az ajándékba kapott óra

Elhangzik karácsony napján az autóban, Budapest közigazgatási határán belül. 

- Apa, hányra vár minket a nagymama ebédre?
- Egy órára.
- Ajaj, apa! Már csak négy percünk van, hogy kiérjünk Ürömre. Már tizenkettő ötvenhat van!
- Tényleg, Marcikám?
- Igen. Sőt már csak három percünk maradt! Mert tizenkettő ötvenhétre ugrott!

Kreatív vagyok! Juszt is!

Nincs sem jó szemem, sem kézügyességem, és nem restellem bevallani, a szépérzékem is hagy kívánnivalót maga után. Ezek után logikusan következne, hogy a kreatív boltok teljesen hidegen hagynak. Sajnos azonban ez távolról sem így van, sőt totálisan elvesztem a józanságom egy-egy ilyen üzletben, és költök, mint a vadállat.

Karácsony

Sajnálom a karácsonyt, szerintem a legszebb ünnep, mégis valahogy sikk lenne fanyalogni miatta. Mert ott van előtte a stresszes ajándékhajkurászás, aztán a kényszeres bejglievés meg a kötelező rokonlátogatások. Egyiket sem bánom igazán.

De arte recipienda (azaz a művészet befogadásáról)

Egyetemista koromban az egyik gyakorlati tárgy keretében több héten át elmélkedtünk arról, miről ismerszik meg a valódi művészi alkotás. Sajnos soha nem érdekeltek igazán az elvont kérdések, ez a probléma sem tudott magával ragadni. A héten mégis ez jutott eszembe, amikor egyik este ottragadtunk a kanapén a képernyő előtt, az animációs filmek listájánál.

valóságsó

Amikor kilépek az ajtón, csak a szemem sarkából látom az ágak finom rezzenését, mire odanézek, üresek a gallyak. Teszek-veszek, megigazítom a lecsúszott, kivájt kis tököket, lassan megtöltöm őket újra, ügyelve, ne szórjak mellé semmit - és érzem, hogy közben négy-öt pici szempár figyeli minden mozdulatom. Behúzom magam mögött az ajtót, leveszem a cipőm, és mire visszafordulok, már el is kezdődött a műsor, jönnek a nagy fekete és a kisebb kék sapkások, a széncinegék illendően várnak a sorárukra, a kisebb és szemfülesebb kékcinegéket kergetni kell, elrepülnek és visszatérnek, veszekednek, civakodnak, egy-egy merészebb még az ablakra szerelt etetővel is megpróbálkozik, és mindaddig folyik az előadás, míg az utolsó szem szotyolát is ki nem ették az etetőből.

A fiam okos, a lányom szép

Egészen biztos voltam benne, hogy nálunk aztán nem lesz ilyen, hogy az egyik gyereken rajta lesz ez a cimke, a másikon meg az, azaz hogy Marci okos, Bori meg szép. Aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy kettőt sem néztem, mégiscsak felcimkéztem őket magamban. Mert, mi tagadás, Marci okos. Bori meg szép.

A számok tükrében

Mennyi az esélye, hogy négyünk közül Marci ébred először, és megy öltözni? 100%
Hány darab alsógatya található a fehérnemű-tárolójában? Megszámoltam: 6
Nagyjából mennyi időt tölt felöltözötten itthon, reggelivel, illetve pasziánszot rakosgatva a Star Wars-os kártyájából? Mintegy 70 percet

A fenti adatok alapján mekkora az esélye annak, hogy Marci kiválasztja, majd felveszi az egyetlen olyan gatyát, amelyből kiszakadt a gumi, és csak az óvodában döbben rá az alsónadrágja hiányosságaira?

Credo quia absurdum

Gondban vagyok a karácsonnyal. Gondjaim nem újkeletűek - már évek óta tojástáncot járok, hogy valami összhangot teremtsek Marci fejében, aki mást hall itthon, mást az oviban, és mást a barátaitól.

Asszociáció

Már írtam, hogy a gyerekek betéve fújnak egyes Varró Dániel-verseket (azóta pár limerickkel is bővült a repertoár). Az állatkertben, a jegesmedvénél viszont teljesen másról beszéltünk Marcival.

- Tudod, mi az úszóhártya?
- Igen. Ilyen izé... az ujjak között. 
- Igen, bőrréteg, ami kifeszül, ha széttárja valaki az ujjait, és sokkal jobban tud vele úszni. 
- Tudom, anya, tudom. Mondjak egy jó rímet? 
- Mondjál, Marcikám. 
- Hártya-kártya. 
- Ez tényleg jó rím. 
- És, anya, ha volna olyan kártya, amin versek vannak, tudod, ilyen verskártya, akkor Varró Dániel lenne benne a Joker! 

Ami nincs és ami van

Sok mindenem nincs, ami anyu vagy a nagymama háztartásában magától értetődően van. Háztartási könyv. Zsírosbödön. Tortatál. Vasalópokróc. De egyértelmű volt, hogy recepteskönyvem lesz. Valamiért anyu és a nagymama sem vonalas, hanem kockás füzetet használt, a sors kezének kell tekintetem, hogy bár kifejezetten vonalasat kerestem, csak kockásat találtam én is boldogult egyetemista koromban a nagy papírboltban, hát azt vettem sok-sok esztendeje. Gyűjtögettem bele a recepteket, főleg a süteményesek száma gyarapodott, és vigyáztam a füzetre is, legalább kétszer költöztem, de a füzetet lelkiismeretesen elpakoltam, hogy aztán az új konyhámban elővegyem, és süssek belőle tovább mindenfélét, vaníliás kiflit, beiglit és a dagadt Marika csokis-meggyes piskótáját, Enikő kókuszos kockáját, sajttortát és Éva néni linzerét.

De most nincs meg. Keresném, mert itt a karácsonyi sütiszezon, és kellene belőle a kókuszos-narancsos golyó, a moszkauer, a nugátos kifli receptje, és nem találom. Fogalmam sincs, merre jár. Még jó, hogy a nagymama mézesét legalább két másik helyre is kiírtam.

A Mikulásról

Tisztán emlékszem a tavaly december 7-re. Cs. a világ másik felén leste a kolibriket, kedd reggel volt, és 9-re kellett odaérnünk a nevelési tanácsadóba a szokásos heti mozgásfejlesztő foglalkozásra Marcival.

Munkadélután

Már akkor gyanítottam, nem lesz az igazi az óvodai munkadélután, amikor még az öltőzőből meghallottam, hogy Marci J. néninek bizonygatja, nem fog anya bejönni, mert megyünk úszni. A csoportszobából olyan sűrű levegő áradt, hogy a kés megállt volna benne, de nem volt visszaút, mert Borinak megígértem, hogy kipróbálhatja az ovis játékokat.

A tél örömei

Amikor még csak lakásnézőben voltunk, csak lenéző mosollyal nyugtáztam a beépített hűtő szerény méreteit, a babakonyhákat idéző sütő láttán már elfogott az ideges vihogás, a jó hosszú (ám sajnos keskeny) erkélyben viszont azonnal megláttam a ki nem aknázott lehetőségeket. Arra azonban nem gondoltam, hogy 5 fok alatt is milyen jó szolgálatot tesz, mintegy 11 négyzetméterrel megtoldva a fridzsider szűkös méreteit.

Illetékes elvtárs

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy azt mondom a gyerekeknek: "Csak azt kérem, ne beszéljünk egyszerre!" Csak álltak értetlenül, én meg fuldokoltam a röhögéstől, amikor leesett, mi szaladt ki a számon. Remélem, a szemem azért nem meregettem közben.

Gyanú

December elejével ugrásszerűen megnőtt az úszótanfolyamokra járó gyerekek száma, iszonyú a tömeg az öltözőben, plusz a gondnok jó érzékkel elvitetett egy padot is. A hőmérséklet 30 fok fölötti, a páratartalom a 60%-ot veri, a körülmények alig elviselhetők. Elveimmel ellentétetben, a mihamarabbi szabadulást siettetve öltöztetem a lassan 140 centi magas, ám nem még csak óvodás 6 és fél éves gyermekem. Marci megadóan tűri, egy bágyadt őrgróf pózában, és közben kérdez.

- Anya, az űrhajó milyen gyorsan tud menni?
- Az űrhajó? Húzd azt a nadrágot, kisfiam, belesülök a csizmámba.
- Igen.
- Nem tudom, Marcikám. Add ide a lábad, hadd adjam föl a zoknid. Úgy, ügyes vagy.
- De mégis, anya, mennyivel? Hétszázzal? Nyolcszázzal?

- Nem tudom. Vedd a cipőd. Ugye az űrhajónak szökési sebességgel kell mennie, hogy legyőzze a Föld vonzását, és hogy...
- A Föld vonzása az a gravitáció, anya?
- Igen. Az. Vedd a másik cipőd, ott a pad alatt. Marcikám, te honnan tudsz ilyeneket?
- Hát valaki már mondta. Azt hiszem, te, anya. Azt hiszem, te voltál.

Ahogy elnézem innen a távolból lelkes kollégáim serénykedését (és e buzgalom eredményét a saját bőrömön is tapasztalom), nagyapám mondása cseng a fülembe: Kisjányom, többet ésszel, mint ész nélkül!

Irodalom a gyerekszobában

Nem ajszom és punktum! - idézett Bori az új verseskönyvből a délutáni alvás kezdeténél, de ekkor még meg lehetett fékezni a ki-kibuggyanó kuncogást. Ám amikor negyvenpercnyi hiábavaló altatódal-éneklés után felhorkantam, hogy Aludjatok már, nem akarok többet énekelni! Nem vagyok én trubadúr! már fetrengve röhögtünk mindhárman, a két szőke fejű meg visítva ismételgette, hogy trubadúr, trubadúr.

Különbség

Tegnap napközben kiugrottunk meglátogatni (sokszoros) útitársunkat, L-t (valami egérügyletet bonyolítottak Cs-val). Visszafelé megjegyzem, milyen nyúzottnak tűnt L, szeme alatt sötét félholdak, és olyan furcsán volt felöltözve is. Igaz, hogy általában strandpapucsban/mezítláb és egy szál gatyában látom, fogalmam sincs, miért gondoltam, hogy ilyen öltözéket visel november végén, a munkahelyén, ahol kereskedelmi vezetőként dolgozik.

Főemlőstan

Alapjáratom szent meggyőződésem, hogy megfelelő (mintegy két hónapos tréning után) egy emberszabású majom, mondjuk egy gorilla  is el tudná végezni a munkámat. (Az űrhajózás hajnalán komolyan felmerült, hogy a NASA egy csimpánzt küld fel első asztronautaként, és a majom tökéletesen kiképezhető volt - az űrhajózást némileg bonyolultabbnak látom, mint a saját feladatköröm.)

Ilyenkor, leadás közeledtével elfog a pesszimizmus, és már egyszerű óvilági majmot, például egy makákót is alkalmasnak gondolok a feladatra.

Az viszont tuti, hogy azt, amit lassan két éve folyamatosan szajkózok (határidők betartása, munkatársak értesítése, alapvető etikai normák figyelembe vétele), még a Madagaszkár-filmekből ismert félmajom, Julien király, a nem éppen fényes értelmi képességeiről nevezetes gyűrűsfarkú maki is képes lett volna ennyi idő alatt megtanulni.

Lánc

- Nem tudok menni, Borikám, nem tiszta a kezem - válaszoltam a cumikeresésben segítséget kérő Borbálának, és ahogy kimondtam, hirtelen elém villant nagyanyám filigrán alakja több mint harminc évvel ezelőttről,  K-en vagyunk a konyhában, ülök a sámlin, előttem a hokedli, és valami nem sikerül. Nagymama fején kis piros muszlinkendő, azzal kötötte be a kis pipi haját, mint a konyhában mindig, lábán mamusz, fölötte kis virágos nejlonotthonka, azon kötény, nagymama főz, mint délelőtt mindig, főz a kétplatnis, gázpalackos tűzhelyen, a konyhaablak előtt susog a szomorúfűz, a házfalról ütemes puffanások szűrődnek be, öcsém focizik a falnál, teljes bajnokságokat játszott le nyaranta, és ezért minden évben újra kellett vakolni a falat, mert ügyesen, pontosan lőtte a labdát, és a kapu vonalánál minden nyáron lerúgta a halvány rózsaszín vakolatot, nagyapám, aki a trombózisos lábával nem nagyon tudott focizni, meg csak biztatta, rúgjad, kisfiam, rúgjad! A fazékban fő a leves, nagymama szaggatja a nokedlit, kérem, hogy segítsen, de nem tud, nem tiszta a keze, aztán megtörli a kötényében mégis, és megigazítja azt, amit a még ügyetlen ujjaim nem tudtak a helyükre illeszteni.

- Gyere, Bori, fújjunk orrot! - közelítek Borihoz a zsebkendővel. - Nem tudok jönni, anya, nem tiszta a kezem, főzök - feleli ő, és odafordul a játék tűzhelyen a műanyag serpenyőben lévő fröccsöntött csirkecombhoz.

Y

 Egy ilyen ronda novemberi napon egyszerűen jólesik.

Döbbenet

- Anya, milyen tyipő van jajtad? 
- Ez, Bocika. Ez a kopogós.
- Miéjt ezt vetted fej, anya? 
- Mert fekete. És fekete a kabátom meg a nadrágom is. Meg a kopogós cipő is. 
- Ezéjt? 
- Ezért. 
- Nem szejetem a kopogós tyipődet. Ne vedd fel holnap, jó? Vedd fel a jendes tyipődet. Azt szejetem. Fejveszed holnap a jendeset, anya?

Megígértem, hogy holnap a rendes cipőmet veszem fel, de nemigen tudtam magamhoz térni a döbbenetből. Kézitáska, aztán a most cipő, és még nincs hároméves. Mi lesz ebből a gyerekből, Coco Chanel?

non scholae sed vitae

Három napja járt már Bori bölcsibe, de a sors nem hagyja, hogy vérmes reményeket tápláljak, mert ma már térdig érő orrfolyással hoztam haza - háromnegyed négykor, mert ma négyig el kellett hozni mindenkit. Ugyanis szülői értekezlet volt meghirdetve a szülő- és munkaidőbarát fél ötös időpontra.

Nem mondhatom, hogy könnyű szívvel érkeztem, mert ez a fél öt már csomóba húzta kicsit a kedélyem. És mi volt az egyetlen napirendi pont, ami miatt majd másfél órát gubbasztottunk a csoportszobában? A házirend felolvasása, átvétele és ennek igazolása aláírással. Voltak természetesen vitás pontok is, például az, hogy három napot meghaladó, előre (!) be nem jelentett hiányzás esetén csak orvosi igazolást fogadnak el. Közbevetettem, saját példát hozva, hogy mivel vittem volna Borit múlt héten orvoshoz, amikor önként és dalolva itthon tartottam, noha nem volt lázas, nem fájt semmije (saját bevallása szerint), nem hányt, de iszonyú nyűgös volt, és háromnapi koplalás után  hasmenése volt, összesen egyszer? Ha csak lappang benne valami, a betegrendelésen tuti megfejeli pluszban még valami egyébbel, amivel aztán nyomhatja az ágyat hetekig akár. De ugyanez a helyzet, ha csak egészséges igazolásért megyek, és a doktor - lelkiismeretesen - nem fogadja el bemondásra, hogy jól van, hanem maga is meg akar győződni róla.

Nem számít semmi, orvosi igazolás kell - hangzott az ítélet. Hát jó. Én igazán nem szeretek lódítani, tódítani, füllenteni, nagyot mondani meg ilyenek, és az arcomra van írva, ha nem mondok igazat, de a telefonban talán majd nem látszik. Ha az az ára, hogy az ilyen esetekben egy kis nyűgösség miatt megússzam a rendelőlátogatást az influenzaszezon idején, majd beletelefonálok a bölcsibe, és hazudok magamnak szabadságot, ráérő és hirtelen unokázhatnékozó nagyszülőt, hirtelen óvodai ügyelet miatt hazahozott tesót, akármit, ami indokolja, miért nem viszem Borit aznap.
Elvégre ezeknek az intézményeknek az is céljuk, hogy felkészítsenek a későbbi, nagybetűs életre. Nem lehet elég korán kezdeni.

Jellemző párbeszéd tegnap reggel a lépcsőházban

- Mivel szeretnél jönni bölcsibe, Borcsi? 
- Bityikliveeeel!
- Nem tudunk biciklivel menni, Bocika, odafagynánk a biciklihez. Nagyon hideg van. Be se férnél az ülésbe ebben a nagy kabátban.
- Bityikliveeeel!
- Nem megyünk biciklivel, Bori, hideg van hozzá. 
- Bityikliveeeel!
- Nem megyünk biciklivel. Vagy motorral jössz, vagy gyalog. 
- Bityikliveeeel!
- Jó, ezek szerint gyalog jössz.
- Neeeeeem!
- Motorral? 
- Igeeeeeen!

Esetem a kecskével és a karácsonyfával

"Ebben a szakmában kiterjedt félműveltséget szed össze az ember" - szögezte le valamikor réges-rég anyai kolléganőm, tézsé, és igazat mondott. Egy csomó minden hasznos és haszontalan csacskaságot tudok a karácsonyról és a téli ünnepkörről, ami rám ragadt az évek során, de sosem jutott eszembe utánagondolni, mégis mit keresnek az ikea nyomán egyre több karácsonyfán a stilizált szalmakecskék.

Iskola

Szombaton felszerelkeztünk mindhárman (jómagam még szoknyát is húztam az esemény tiszteletére, hogy megnyerő anyukának tűnjek), és testületileg látogatást tettünk tehát az iskolába, az Iskolába. Marcit rögtön elkapták a leendő elsős tanító nénik, és elirányították valahová, a szülőket meg beterelték a tornaterembe, ahol az igazgatónő tartott tájékoztatót.

bezzeg az én időmben

Amikor a gyerekkoromról mesélek, már most úgy érzem magam, mint valami matuzsálem. Marci tapintatos gyerek, nem mond semmit, de az arcára van írva a kétkedés, amikor azt hallja, az én gyerekkoromban nem volt mobiltelefon, internet, és csak két tévécsatornát lehetett fogni, azokat is csak hétfő kivételével.

Művésznő

- Anya, ezt a táskát fejvehezem a vájjamra? 
- Nem tudod, Borika, mert ez nem válltáska. Ezt csak a kezedben tudod fogni.
- Akkoj ez egy kézitáskaaaa?

Nincs még hároméves. Honnan tud ez a gyerek olyan szavakat, hogy kézitáska??? Jó, hogy nem azt mondta rögtön, hogy retikül.

Itt meg épp kijavítja az általam festett - és valóban kezdetleges, bár instrukciók alapják készített - óóóójiási nagy cicááááát.

Scifibe illő élményeim a közelmúltból

1)
- Anya, fájadt vagyok! Olyan fájadt vagyok, mint a huzat! Aludni szejetnék! Itt a kanapén. Jefekszem ajudni. 

2)
- Anya, kéjem a cumimat!
- Majd én hozom neki, anya! Tessék, Boji!
- Köszönöm, Majci!

3)
- Bori, csocsózunk?
- Igen. 
- De jó! Anya, imádok a Borival csocsózni!

Nem tudok leállni

Életem első plumériáját valamelyik görög szigeten láttam, már nem emlékszem, melyiken. A tengerparton állt, egy téren, hatalmas volt, tele sárga közepű, fehér virággal, és tudtam, hogy ilyen kell nekem. Az idők során nyomoztam utána, kiderült, mi a neve, hol honos, és mit szeret, és lett nekem is plumériám több is: kaptam szülinapomra Cs-tól magyar kertészetből (de nem bírta a telet a fűtött lakásban), kaptam dugványt a Seychelle-szigetekről, ami meggyökeresedett, levelet hozott, aztán egyszer csak váratlanul csak elszáradt, és hoztam én is Baliról három és fél éve. A legnagyobb siker, amit elkönyvelhettem, a bimbó volt, virágozni nem virágzott egyik plumériám sem, és ahogy olvasgattam ezt-azt róla, lassan lemondtam róla magam is: Hawaiiról származik, magas páratartalmat igényel, a trópusi földet szereti, nem való a harmadik emeleti erkélyre, még ha naponta kétszer spriccelgetem is.
Aztán a resort kertjében megláttam egy fehér és egy vörös virágú példányt. Az utolsó előtti napon kértem dugványt valamelyikből. Nagyon kényes, mondták, ez kell neki, meg amaz, persze, bólogattam, hamar kiderült, több tapasztalatom van a plumériával, és végül minden vonakodás dacára kaptam egy dugványt a pirosból, amit majdnem sikerült ugyan ottfelejtenem, de csak majdnem. Az utolsó pillanatban sörösüvegbe dugták, a kezembe nyomták, hogy tartsam vízben, és vegyem ki a repülőutak között. Aha.
Cs. a felszállás előtt beleszuszakolta szegényt az egyik táska oldalzsebébe, feladtuk a poggyásszal együtt, és amikor hazaértünk, aznap délután nem is igen jutott szegény eszembe, később mentem csak le érte és hoztam fel a garázsból, ahová csak betoltuk a nyári ruhával és búvárcuccokkal tele táskákat. Egy levelét eldobta, a másik is kornyadtan állt, és kicsit lapos is volt a szára, de optimistán beleállítottam egy kis befőttesüvegbe.

Két napja áttettem egy világosabb helyre. Cérnaszálnyi gyökérkék állnak már ki a tömzsi szárból.  

Marci bealáz

- Mi volt a templomban a Szent Márton-napon, Marcikám?
- Nem tudom, anya. Nem nagyon értettem. Főleg angolul beszéltek.
- Angolul? De hát a német iskola tartott előadást. Inkább németül beszéltek, nem?
- Nem, anya. Angolul. Mert olyanokat mondtak, hogy no meg hogy nájn.
- Nájn? Az németül van. Azt jelenti: nem.
- Az angolul van, anya! Tényleg! Te mondtad! Azt jelenti, hogy hét!
- Ööö. Kilenc, Marcikám.

Vajon tényleg angolul beszéltek a német nemzetiségi iskola előadásán? Gyötör a kérdés, már csak az önbecsülésem miatt is.

Villanások utólag

Most, hogy egyre jobban belerázódom a rögös magyar valóságba, még néhány pillanatot visszaidézek, amelyeket jellegzetesnek gondolok erről a túráról.

****
Belépésre várunk, helyi idő szerint négy órára jár. Lassan halad a sor, ide-oda kanyarog. Próbálom kitalálni erről-arról az útlevele alapján, melyik nációhoz tartozik. Műszakváltás, megtorpanunk, a tisztviselők komótosan adják le, és veszik fel a szolgálatot. A frissen munkába állt bevándorlási tisztviselő int, mehetünk. A pulthoz lépünk, kezébe veszi az útlevelem, kinyitja az első oldalon, keresi a fényképet, az adatokat. Nem találja. Rosszallóan megcsóválja a fejét, nézi az útlevél borítóját, honnan is jöttünk. A Magyarország felirat nem mond neki semmit. Nézi, nézi, aztán elmormol valamit a bajsza alatt. Cs. közbelép, mondja neki indonézül, magyarok vagyunk, Magyarországról jöttünk. Miért nincs az ráírva az útlevélre? - kérdezi tőle a tisztviselő. Rá van az írva, csak hát csak magyarul - és azt sajnos rajtunk kívül nemigen érti senki - magyarázza neki Cs. Mindhárman érezzük, suta a magyarázat, még ha igaz is. A tisztviselő végre az utolsó oldalra lapoz, rápillant a fényképemre, aztán döbbent arccal rám, aztán megint, látszik, nehezen hiszi, hogy én én vagyok, de aztán feladja, úgy dönt, nem foglalkozik tovább velünk, a furcsa ország furcsa lakosaival. Legyint, beleragasztja a matricát az útlevélbe, és int, végeztünk.

****
Amikor hajóztunk a lantfarkú paradicsommadár után, még nem kelt fel a nap, és a szigetek körvonalát sem lehetett látni a sűrű párában, elöl kuporgott egy kistermetű, fiatal fiú, hátul Marco kezelte a motort és irányította a csónakot aszerint, merre intett a társa a csónak orrában. Amikor kicsit világosodni kezdett, és a pára is oszladozott, még akkor sem sem lehetett látni a földet a mangrovéktól, alig száz méter széles csatornákon haladtunk. Egyszer csak egy vágott folyosó látszott a zöld falban, a csónak pontosan besiklott, a motor lefulladt, és meghallottuk az őserdő hajnali hangjait. Marco és a fiú lábbal hajtották a csónakot előre, egészen addig, míg az orra ki nem futott a talajra. Kiugráltunk belőle, még vigyázva, nehogy átázzon a cipőnk. Húsz perc múlva már gond nélkül gázoltunk térdig a megduzzadt patakban.

****
Sorongban, elutazásunk napján a repülőtér várójában mintegy 35 fok volt és iszonyú pára, egy iskolai tornaterem komfortosabb, mint az, az emberek egymás hegyén-hátán zsúfolódnak. Az egyik nyitott papírzacskóban (kézipoggyász), szőrös bundacipő. Feltűnőek vagyunk, elidőzik rajtunk egy-egy fekete szempár. Elkapom egy piros pulóveres, szép arcú kamaszlány pillantását, súg valamit a vele lévő idősebb nőnek, ránk mosolyog, visszamosolygok. Talán akkor látott először ennyi fehér embert egy rakáson.

****
A bungalók nyugati tájolásúak voltak, cölöpökön álltak, padlódeszkáik között pár milliméteres rés, alattuk az óceán. Délutánonként, a rendkívül színpadias naplemente előtt a nap már besütött a ház alá, és a víz visszatükrözte fénysugarak a mennyezeten táncoltak.

****
A szorgos protestánsok rég megtérítették az ittenieket, így hát a férfiakat Fransnak, Beninek és Erwinnek hívták. Beni volt a kapitány, igazi pápua arccal, apró kis ember büszke orral, közel ülő szempárral, geltűnő foghiánnyal és mély ráncokkal az arcán. Állítólag annyi idős lehet, mint most én.

Kóválygós

Keresem a helyem még itthon, ide kapok, oda kapok, nem haladok. A mosnivalóknak csak egy részével végeztem, este irgalmatlanul elkap a fáradság, de 2 és 3 között kipattan a szemem, kelnék - szerencsére sikerül visszaaludni azért. Az itthoni kávékészletnek hamar a nyakára hágtam, szinte egyedül, mert Cs. szegény nemigen ihat effélét. Próbálok koncentrálni a decemberre, amikor lazázós lesz a meló megint - az addig előttünk lévő három hetet kell csak túlélni.

Megjöttünk

....még tegnap délután, és a város kegyesen a szebbik arcát mutatta a 12 fokkal és a sárguló-barnuló levelekkel a fákon, amikor kuporogtunk a taxiban hazafelé. Jó volt kimenni a  hűvösbe a sok meleg után, beleszippantani a kesernyés levegőbe.
Cs. valószínűleg még Dohában benyalt valami gyomorfertőzést, úgyhogy nemcsak álmos és kialvatlan volt a csaknem 48 órás utazástól, de gyenge is. Volt nagy öröm, Marci irtó boldog a legóval, és bámulatosan bonyolult SW járműveket rakosgat ki hangyafülnyi méretű darabokból, Borinak óóóóóóriási Hello Kitty-figurát hoztunk.

Mindenki kérdezi, hogy hát milyen volt? Erre nem lehet mást mondani, hogy jó, és az is volt persze, az iszonyúan lehúzós hozzáállás dacára, amivel kinn találkoztunk, de számomra hozott személyes tanulságokat is. Úgy is fogalmazhatnék, segített átlépni a határaimat. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erős áramlásban merek merülni, hogy megmászom azokat az istentelenül meredek hegyeket a nyomorult (és elő nem kerülő) paradicsommadarakért, és hogy úgy fogok süllyedni, mint a kő,  a többiekkel együtt, akár 20 méter mélyre egy perc alatt, és nem és nem fog sajogni közben a fülem elviselhetetlenül.
Azt a tanácsot kaptam ugyanis, hogy az elején ne vegyek levegőt egyáltalán, csak egyenlítsek. És így is tettem, és működött. Korábban mindig azt hittem, a légzés fontos, és ha lehet, ne tekintsünk el tőle - most kiderült, hogy előítélet volt ez is.

útközben

Ha lezskadok a többeiktől, azonnal godzillának érezhetem magam: a nők közül egyértelműen kimagaslok, de a legtöbb férfiné is erősebb és vállasabb vagyok. (reggel a hordár gratulált, miután kivette a kezemből a hátizsákot, és betette a taxi csomagtartójába.) egyébként csak mozizok: nézem az mindenünnen elősereglő embereket, a göndör és az egyenes hajúakat, a lapos és a nagy orrúakat, mindegyiknek más kicsit a szeme vágása, a bőre színe, a nők fedetlen fejjel vagy kendőben, a kendő tetején néha kacéron odatűzött lánc fityeg, a kendő hímzett, vagy gyönggyel, kagylóval van kivarrva. A férfiak kezén az egyik köröm hosszú, néha köves gyűrűt is viselnek, és szinte mindenki klaffog a cipőjében.

Több mint 18 órája úton vagyunk, még egy átszállás, és holnap délután meg is érkezünk.

Awesome

And the universe is unbelievable. I mean our galaxy, the Milky Way, a hundred billion stars - a hundred billion stars! We wouldn't count up to a hundred billion. We could count up to a hundred billion, but we would not. They have clusters of galaxies, and then there's big, big bits of nothing, so it's awesome, yeah?. The universe is awesome using the original version, the meaning of the word awesome, yeah? Not the new one which is sort of for socks and hot dogs: "Hey! Red and yellow - awesome! You got red and yellow socks, they're awesome!" You know. But if they were you'd be (gasps). I saw an advert for 'awesome hot dogs, only $2.99'. If they were awesome you'd be going, (gasping for breath) "I can not… breathe for the way the sausage is held by the bun. It is… it is speaking to me. It is saying 'we are lips and thighs… of a donkey. Please eat us… but do not think that we are lips when you eat us, otherwise you'll throw up'." Which is true! It's awesome!
America needs the old version of awesome, because you're the only ones going into space. You've got a bit of cash and you go up there, and you need 'awesome' because you're going to be going to the next sun to us. And your President's going to be going (American voice) "Can you tell me, astronaut, can you tell me what it's like?" "It's awesome, sir." "What, like a hot dog?" "Like a hundred billion hot dogs, sir. Sir, it's the dog's bollocks, that's what it is!" 

(Eddie Izzard: Circle)

Még jó egy héttel az indulás előtt néztük újra ezt a show-t, és úgy látszik, nagyon megragadt az agyam egyik kis hátsó tekervényében, mert amikor valami valami kis csigát vagy gébet vagy egyéb tengeri jószágot vizsgálva egyszer csak elsötétült felettem az ég, és felpillantva egy óriási fehér hasat láttam, meg rombusz alakban széttárt szárnyakat, a manta pedig méltóságteljesen elsuhant felettem, volt legalább széltében három méter, de olyan kecsesen mozgott, mintha csak egy könnyű kendő libbbenne a szélben, nem jutott más eszembe, csak ez a szó: awesome.

(A legbizarrabb látvány mindazonáltal a negyvenes éveit taposó, mintegy száz kilós dán vendég neon rózsaszín fürdőnadrágja volt.)

vagy lemennek, vagy feljönnek

Óriási szerencse, hogy búvárkarrierem nyolc esztendeje során most először talákoztam olyan merülésvezetővel, aki a fent idézett szavakkal, egy vállrándítás kíséretében intézi el, vajon fognak-e boldogulni a két napja vizsgázott (OW) vendégei a nyílt vízi zátonyon, esetleges erős áramlásban. úgy, hogy még egy nyomorult bóját sem tudnak fellőni.

franc

Otthon szép sorjában mindenki kidőlt, a két gyerek benyalt valamit, aztán a mama is ágynak esett.

Ehhez képest az, hogy hiába másztunk hegyet kétszer, és hiába fizettünk a túrákért, nem láttunk egyetlen paradicsommadarat sem, se pirosat, se lantfarkút - eltörpül.

Pavlov

Lassan már be sem kell ugranom a vízbe, elég, ha felveszem a búvárruhám (néha csak derékig), és máris rám jön a pisilhetnék.

Az elvek és a gyakorlat

Igyekezem arra szoktatni a gyerekeket, hogy evés előtt kezet mosunk, nem ülünk piszkosan az asztalhoz stb.

Ehhez képest, ma reggel a Wilson-féle paradicsommadár reményében a zuhogó esőben, térdig gázolva a patakban, részemről szó szerint négykézláb felküzdöttük magunkat egy rettenetesen meredek hegy oldalába a síkos sárban, kapaszkodva kőbe, fatörzsbe, liánokba, gyökerekbe, és hárman két kurta kis deszkán gubbasztottunk mintegy másfél órát a buzgó szúnyogok társaságában. A madár ott tilinkózott a közelben, de nem mutatkozott, így aztán dolgunk végezetlen távoztunk. Már a csónaknál jártunk, amikor az egyik vezetőnk letört az egyik kakaófáról egy termést, a fatörzshöz csapkodva szétrepesztette a burkát, és az egészet a kezembe nyomta, bólógatva, hogy kóstoljam meg, ehető. Tényleg az volt, sőt finom, így aztán (mivel a fiúknak nem ízlett) a retkes, sáros, piszkos ujjaimmal egyenként feszegettem ki a magvakat, és szopogattam le róluk a gyümölcshúst, a magokat meg nagy gusztussal szétköpködtem. Még jó, hogy a gyerekek nem látták.

A négy király

A négy királyról elnevezett térségnek a Paradicsomról elnevezett szállodájának (igazából resort, de nem találtam magyar megfelelőt) hatos számú házikójában minden éjjel beázott a tető, és arra ébredtem, hogy víz permetez az arcomba éjjel fél háromkor. Mondjuk a reggeli látvány a teraszról az óceánra feledteti eme apró kellemetlenséget.

Szőke és másfél mázsa

Szükségem van igazolványképre. Hajat mosok, leteszem a szemüvegem, beügyeskedem a kontaktlencséimet. Felveszek egy csini felsőt. Rá egy normális pulcsit. Kicsit kifestem a szemem. A fotósnál a tükörbe nézve ellenőrzöm, normálisan nézek ki, sőt, még csinos is vagyok. A hajam is jól áll. Leülök a székbe, a nő kattint. Megmutatja. Rázom a fejem, próbáljuk még egyszer. Kattint. Megmutatja. Sóhajtok, látom, ez elkerülhetetlen. A nő kinyomtatja a fényképeket, elteszem, fizetek.

A birtokomban lévő igazolványképekről egy malac néz rám vissza, igaz, a saját vonásaimmal. A fénykép készülte előtt és után öt-öt másodperccel teljesen rendben lévőnek láttam magam a tükörben. Sovány vigasz, hogy a fotón egy fikarnyit sem emlékeztetek az egy az egy évvel ezelőtt készült útlevélképemre.

Zavaros, sötét

Reggel a kávé mellé Cs. azzal a hírrel fogadott, hogy hallottam-e, hogy átrendezik a Kossuth teret. Nem hallottam, igaz, hogy egy ideje már nem nézek híradót, mert mindig az a vége, hogy dühösen kezdek magyarázni valamit a gyerekeknek mindenfele elvont fogalomról, úgy mint közszolgálatiság, pártatlan tájékoztatás, a propaganda mibenléte és más efféle csacskaságok, ők meg csak ülnek, mint a nyulak.

Szóval elviszik onnan Károlyi szobrát, ezen végül is nem voltam meglepve, minimum hazaárulónak tartatik manapság, és egyébként sem illik a Parlament közelébe a magas, görnyedt hátú, tépelődésbe merült alak. És elszállítják a József Attila-szobrot az országház mellől. Tulajdonképp nem logikátlan ez sem, egyrészt mit keres a Kossuth téren egy olyan ember, akinek apja félig román vagy tán egészen az, másrészt meg nem úgy van az ma már, hogy csak ül valaki a rakodópart alsó kövén, és nézi, hogyan úszik el a dinnyehéj, nem -  az effélét nem nézik jó szemmel mostanában.

Teológia

M: - Mindenki volt gyerek, anya?
É: - Igen, Marcikám.
M: - Tényleg mindenki?
É: - Igen. Még én is. Fényképpel tudom igazolni.
M: - De anya, az isten is volt gyerek?
É: - Háááát, ez nehéz kérdés. Nem tudom, Marcikám. Te mit gondolsz?
M: - Nem is tudom, anya. De azt hiszem, ő nem volt gyerek soha.

Kicsit töményen hallott az Úrról, az ő Fiáról meg a Szentlélekről szegény.

Figyelmeztetés

Vasárnap dél körül  gipszkartontiplit kerestünk a szemközti barkácsáruházban. Találtunk is (nem bizonyult megfelelőnek később), a pénztárak előtt óriási sorok. Marci minden figyelmeztetésem ellenére elbóklászik mellőlem. Egyszer csak feltűnik egy villástargonca, mintegy háromszáz kiló antik hatású járólappal, útja épp Marci és köztem vezet. Jön. Szólok Marcinak, vigyázzon. Ezt jómagam úgy értelmezném az adott helyzetben, maradjon ott, ahol van, de Marci nem:  mértani pontossággal a targonca elé ugrik, aztán még egy ugrással mellém. Óriási mázli, hogy a targoncás ember lassított a kasszák előtti tömeget látva. Meg aztán nyilván én nem voltam elég adekvát, és nem azt mondtam, hogy maradjon, de még most is feláll a hátamon a szőr, ha eszembe jut.

Lemenőben

A tegnapi volt az utolsó naplementénk idén Balatonon, bezártuk télire a házat. Belapátoltuk a homokot, szétszedtük a homokozót, Cs. megragasztotta és helyére tette a hiányzó tagot a csatornából, én pedig összeszedtem a hátsó kertből a hullott diót, rengeteget találtam, és sok maradt még így is a fán, amit nem tudtam leverni. Szép volt a kert meg a ház az éles, hideg napsütésben, már sárgul és hullik a lomb a nagy szilről, az akácok ága is pucéran kaparássza az eget.
Kimondatott az ítélet a ferde nyírfára, L. kivágja hamarosan. Több mint húsz éve ültettük, akkora volt, mint én, most már belelóg a villanyvezetékbe, és erősen dől a szomszéd amúgy omladozó háza felé (akinek szent meggyőződése, hogy a legalább tíz éve lakatlan és elehanyagolt vályogháza a fa miatt reped). Amikor este, már a sötétben bezártuk a jéghideg házat (időközben 11 fokosra hűlt odabenn, igaz, ez a hőmérséklet fog fogadni tavasszal is), valószínűtlennek tűnt, hogy egy hét múlva útban leszek a világ másik fele felé.

Sikerült

- Jól sikerült minden, igaz? - kérdezte a mama, amint a temetés után már a misére mentünk, elöl-hátul szétszórtan ballagtak a rokonok, volt, akit csak órákig tartó töprengés után tudtam azonosítani, volt, akit akkor sem. Tudtam, a mama mire gondol, mert nem lehetett nem arra gondolni: nagyapám temetésére. 

Ha bárkinek megpróbáltam elmondani, mi történt azon a forró májusi napon, éreztem, hogy egy idő múlva gyanakvásba fordul a figyelme. Talán én sem hinném el, ha nekem mesélné ezt valaki. Pedig a szegényes fantáziám a bizonyíték, hogy igaz - sose lennék képes kitalálni ilyet, és a cseh újhullám képviselőin kívül nem is igen sikerült senkinek. Leírom hát én, nagyapám legkedvesebb unokája, mi is történt azon a napon, a korán jött májusi kánikulában.

Fodrász

Amint megéreztem a nyakamon az olló hűvösét, már tudtam, hogy tévedés volt az egész, meg azt is, hogy most már mindegy, nem lehet visszacsinálni. Mégis rossz volt látni a bokáig érő hajkupacot a padlón, de emelt fővel távoztam. Azóta sálat hordok (itthon is), pedig utálom, de máskülönben fázik a tarkóm.

Spájz

A kép olyan, amilyen, én csináltam, és ezt le sem tagadhatnám, pedig még kísérleteztem a világítással is - szájba szorított zseblámba rulez! -, a hátteret is berendeztem, hogy ne látszódjék az üvegek mögött a zsibvásár. No de nem is a látvány a lényeg, hanem a belbecs. Az íz. A gyümölcsíz.

Minden nyáron eszement nehezen szánom rá magam a befőzésre, miközben a bennem lakó paranoid mókus teljes hangerőn üvölti lelki füleimbe, hogy raktározz télire! Raktározz télire! És valóban, egész évben szorgosan gyűjtögetem az üres befőttesüvegeket, nem dobok ki egyetlen jópofa alakút sem, mert hátha kell (sőt már az evolúció azon grádicsára is eljutottam, hogy a fedőket is gyűjtöm hozzájuk). Viszont hely, az nincs, tehát minden alkalmasnak látszó helyre besúvasztok egy-két befőttesüveget, ezért a gyanútlan illetőnek, aki óvatlanul nyitja ki valamelyik konyhaszekrényt, könnyen hullhatnak a nyakába üres üvegek, ráadásul ugye a fedőül szolgáló fémlapkák. De amikor eljönne a tettek ideje, mert érik a gyümölcs, odakinn 30 fok van, a déli fekvésű tetőtéri lakás konyhájában minimum 35, és nehezen visz rá a lélek, nekiálljak lekvárt főzni, mert ugye még a tűzhelyet is be kell kapcsolnom plusz fűtésnek.

Na de idén még jó előre (mielőtt hatósági áras lett volna) vettünk vagy tíz kiló cukrot, és a meggyszezon kezdetén el is kezdtem a befőzést. A végeredmény sem mennyiségre, sem változatosságra nem valami bő, de én elégedett vagyok vele így is: a meggylekvárral valószínűleg elértem a tökélyt e műfajban, csak azt sajnálom, hogy nem csináltam belőle többet, a barack ugyan folyik, de ízre az is rendben van, Marci különösen szereti. A szilváról még nem tudom, milyen, de csak betettem a sütőbe, és kevergettem, aztán üvegbe raktam, és jóccakát, sok munka nem volt vele.

Már ott sorokoznak az üvegek felcimkézve a szekrényben, és csak rakosgatom őket, rendezgetem ide-oda. A paranoid mókus pedig dolga végeztével békésen szundikál odabenn.

Dizni

Megyünk ki tegnap a bölcsiből Borival, az ajtó mellett ez a frissen felcelluxozott plakát fogad.

- Vegyejek fej! Anya, vegyejek fej!
- Vegyelek fel? Szeretnéd megnézni, Bocika? 
- Igen. Szejetném megnézni. 
- Jól van, nézd csak. Így. Tetszik valamelyik szereplő? 
- Igen. 
- Melyik? Ez a fekete hajú, a törpével? 
- Nem. 
- Akkor a zöld ruhás, amelyik ott a lap alján táncol? 
- Nem. 
- Esetleg a szőke kontyos? Az tetszik neked? 
- Nem. 
- Nem? Az se? Akkor melyik figura tetszik? 
- A sájkány, anya. A sájkány tetszik nekem.

Valaha

...úgy gondoltam, legalább a gyerekintézmények a gyerekek dolgait, igényeit, ne adj isten, érdekeit tartják szem előtt. Ma sokkal inkább úgy vélem, ezek az intézmények is működnek valahogy (például a saját tehetetlenségük okán), és mindenki odavan az örömtől, ha esetleg a működési szabályzat és a gyerek(ek) igényei találkoznak.

(vö: hova tegyük egy rakás háromévest, ha nincs óvodai férőhely, ám a bölcsőde szabadulna tőlük kérdése.)

Kizökkent az idő, ó, kárhozat

Most kaptam a telefont, miszerint csak a nyomdában szúrták ki, hogy 2010-et írtam folyó dátumként (és utánam ketten megnézték, de nem akadt fenn rajta senki). Emlékszem is, hogy tűnődtem kicsit az évszámon, és a 2010 olyan barátságosnak és megszokottnak tűnt, hát leírtam. Nem mintha mást csináltam volna egy éve, mint most - ugyanazt a köröket futom, csak a tükröből néz vissza megviseltebb arc reggelente.

Iskola, érés

Tegnap becsattogtunk az ovi fejlesztőpedagógusához, aki ismertette elsőszülött gyermekünk eredményeit. Nem állítom, hogy arra készültem, hogy Marci iskolaéretlen, de benne volt a levegőben, hogy a kezesség, a rajz, a nagymozgások ügyében fennakad ezen-azon J. néni.
De nem.
A rajz - és elfogulatlanul mondom - teljesen jól sikerült, megvolt az öt ujj, rendes karok-lábak (nem pálcikaember), még szemöldöke is volt a figurának. Marci a vizsgálat során jól tájékozódott időben (ami az elvont gondolkodást jelzi), megmondta, milyen évszakban van a születésnapja, milyen évszak van most stb. Rendben van a memóriája, visszatapsol ritmust, és még a mozgásával sem volt probléma. A jobb kéz-bal kéz kérdése még kicsit necces, egyértelműen jobbkezes, ám ballábas, a diszlexia - amire a nevtanos Zs. néni direkt felhívta a figyelmet - ügyében még meghallgatom hétfőn a logopédus véleményét.

És innentől jön beiskolázás kérdése, aminek a puszta gondolatától is rám jön a sikongató lábrázás. (Ezt majd még bővebben kifejtem.)

Az egészségügyi dolgozók empátiájáról

- Miért is küldte ide magát M. dr? - kérdezte tegnap reggel negyed nyolckor C. főnővér a kórházban, miközben gyakorlott mozdulattal a karomba döfte a tűt.
Elmondtam.
- Aha. De azért tornáznia is kellene, azt tudja, ugye? - nézte a vénámból csordogáló vért. - Persze, hogy ekkora a hasa! Szült egy gyereket, nem? Mit gondolt, olyan lesz, mint előtte? Megnyúltak a szalagok. Hasizomgyakorlatokat szokott csinálni? Igen? Hát többet kellene. Na, készen is vagyunk, szorítsa a vattát a karjára! Az eredmény után a hét végén érdeklődhet. Viszontlátásra!

Két egetrengető megállapítás a közelmúltból

"Nem tudom, miért, a katolikus egyház olyan rugalmatlan!" - mama.

"Itt csupa idióta van" - én, miután öt percet láttam a ValóVilág beszavazóshow-jából.

Rendszertan kezdőknek

- Marcikám ne lábatlankodj itt nekem a forró víznél, menjél kicsit odébb!
- De anya, én nem lábatlankodok! Nem vagyok én kígyó!

Szegénysor

A hétvégén Balatonon hosszasan elbeszélgettem Sz. nagypapájával, a szembeszomszéd O. bácsival. Szó esett a dél-dunántúli vadállományról, fajgazdagságról, az ezt befolyásoló autópálya-építkezésről, a környék egykori földbirtokosairól, a hulladékkezelés gyakorlatáról, arról, hogy gyakorlatilag itt játszódik A koppányi aga testamentuma, de már az Árpád-korban lakott volt a terület, két földvár is állt nem messze, a dűlőnevek ma is utalnak rájuk, és jó lenne régészetileg feltárni azokat a részeket, de persze nincs rá pénz.

A szomorú diószemű, kapufabajszos O. bácsi nem tanár, nem orvos, de még csak nem is vízóra-leolvasó. Kukás a f-i szeméttelepen. A falu utolsó utcájának a végén lakik, a szegénysoron.

Tegnap reggel elment a nagymamám. Az egyetlen, akit ismerhettem - az apai rokonságból gyakorlatilag nincs rokonom, a nagyszüleim évtizedekkel ezelőtt meghaltak már.
Nem volt könnyű halála, ahogy nem volt könnyű élete sem. Azt hiszem, sosem élhetett úgy, ahogy igazán szeretett volna, gyerekkorában sugárzó tehetségű bátyja, később erős természetű nagyapám árnyékában maradt.

Tőle láttam először, hogy a főzés öröm is lehet, hobbi, anyu akkoriban, amikor először eszmélkedtem, egyetemre járt, háztartást vezetett, dolgozott és gyereket nevelt egyszerre - nem kedvtelésből főzött, hanem muszájból. Nagymama szívvel főzött, az örömszerzés vágyával, nyaranta, ebéd után, noha mindennap más volt ebédre, délutánonként gyorsan összeütött egy kis pitét, palacsintát, bundás almát, hadd örüljenek az unokák, cukrozott epret, válogatott málnát, később hetente készített túrógombócot nekem, amikor a gyermekágyas időszakot töltöttem. Nem ismerek mást, aki úgy főzött volna, mint ő, se a remek fantáziájú és innovatív kedvű anyukám, sem a konzervatívabb vonalat követő nagynéném nem ért a nyomába, a mesés borsólevesével, a húsleves tetején bárányfelhőként úszó grízgaluskával, a mesésen könnyű túrógombóccal, a habosan tökéletes krumplipürével.  A fánkkal, a házi hajtogatott töpörtyűs pogácsával (sütés közben szétnyílt a rétegek mentén), a hájas tésztából csak jeles alkalomra tartogatott szalonkiflivel már nem is próbálkozott senki - csak a  a nagymama ráncos-eres kezében volt benne, jobb gyűrűsujján az évtizedek alatt könnyűvé vékonyodó arany jegygyűrűvel.

Nem lett belőle óvónő, velünk, a két nagyobb unokájával játszott, énekelt, talált ki mesét, olvasta hatvanadszor a széteső könyvekből a Bárány Boldizsár és a makkos mókus kalandjait, tőle tanultunk snapszerozni az öcsémmel, és amikor második osztályban a Török és a teheneket kellett házi feladatként illusztrálnom, egyedül a nagymama tudott rendes tehenet rajzolni, és vele tudtam csak a családból keringőzni a szalagavatómon.

Már hónapokkal ezelőtt azért fohászkodott, vegye őt magához Máriácska. Sokat hagyta szenvedni a Szűzanya szegény leányát, mielőtt a kötényébe fogadta.

Már megint

...kipurcantam, mint az egyszeri liba, pedig még csak szeptember közepe van. Valaha (hahahaha) úgy képzeltem, a nyárból felfrissülve, energiáktól duzzadva csöppenünk bele az őszbe, és türelmes leszek, a gyerekek kipihenve, és persze beszalad majd a madzag egyszer-kétszer november táján, de addig megy többé-kevésbé flottul minden.

A valóság persze más.

Marci már rutinos óvodás (ráérő perceimben parázhatok azon, milyen lesz majd jövő ilyenkor), de Bori nem állhatja a bölcsit, nemakajokmenni böjcsibe kezdi mantrázni még itthon, ha meg én viszem, akkor átöleli a lábam, belefúrja a fejét, és nem akar elengedni. Ezt én nehezen viselem, így aztán mostanság inkább Cs. viszi. Mondjuk legalább délután boldog és kiegyensúlyozott benyomást kelt, amint szalad ki a csoportszobából (Bori) és szép hangosan elköszön a gondozónőktől, akik mindennap ugyanazokkal a szavakkal biztosítanak róla, hogy minden rendben volt.

A legnagyobb púp a hátamon viszont kétségtelenül az uszoda. Tisztán emlékszem, hogy tavaly szeptember elején mély meggyőződéssel átkoztam el azt az ábrándos pillanatot, amikor először felötlött, hogy Marcit úszni taníttassuk. Most sincs másként, egyre reménytelenebbnek látszik Borit lekötni egy órára a tök üres és sivár folyosón, úgyhogy a rendelkezésére álló időt fejhangú sikoltozással, függönyrángatással és tükörnyaldosással tölti.
Marci oktatót váltott, a halál ellenszenves A. nénit lecseréltük a jóval megnyerőbb E. nénire, és láss csodát, olyannak voltam szemtanúja egy hete, amire hiába vártunk az utóbbi tanév során: Marci háton úszott, összeállt a kar- és a lábtempó, a gyerek haladt, és végre nem süllyedt el.

Öreg vagyok

- ami végül is nem ráz meg igazán (bár, mint a születésnapján J. spiccesen a dekoltázsomba bandzsítva megjegyezte, nem látszom annyinak, amennyi vagyok, és mert nemcsak öreg vagyok, hanem hiú is, hiszek neki), de a minap rádöbbentem, hogy korszerűtlen, elavult a felfogásom is.

Van a kiadóban egy friss gyakornok leány, több mint tíz évvel fiatalabb, mint én, bölcsész, magyar-kommunikáció szakkal. És állítólag nagyon-nagyon-nagyon akar dolgozni, adjak neki feladatot, mert még pénzt is szeretne kapni érte. Oké.

A közös szerdai megbeszélésen nincs ott a kiadóban, beíratkozik éppen az egyetemen. Nem gond, email megy, keressen meg, össze kellene futnunk, addig is adok neki fordítanivalót, határidős munka, jóvá kell hagyatnom még a cikket.

Eltelik egy nap, kettő, semmi. Péntek este fél tízkor email érkezik, leányzó nincs gépközelben, a világvégén tartózkodik éppen, de jövő héten sokszor ráér, a héten háromszor, egy-két órás intervallumokat nevez meg. A fordítással vasárnap tud csak foglalkozni.

És azóta azon tűnődöm, hogy mennyi minden változott a több mint tíz év alatt, mióta csinálom, amit csinálok. Nekünk is naponta hatvanszor mondták el, hogy az állás kevés, örüljön, akinek jut (és akkor még nem küldték el százával az embereket a kiadók, meg nem szűntek meg lapok tucatszám), ráadásul, mint azóta megtudtam, egy mára kihalóban lévő szakmát adtak a kezünkbe - mert alig-alig foglalkoztatnak korrektort ma már. És messze nem végeztem még, negyedéves voltam, délelőtt órák, délután meló, közben csak letudtam a gyakorlótanításokat, a diplomamunkákat, sőt volt másfélet élesben tanítottam is, de 1999 nyara óta gyakorlatilag megállás nélkül gyűröm, húzom, vonom, szabom, varrom a szövegeket, előbb Schmuck Andorról, aztán a körömápolásról vagy a napkitörésekről és a maják titokzatos világáról.

Három napra nyom nélkül eltűnni szerintem megengedhetetlen, ha az ember munkát szeretne. Ötnapos határidőre kétoldalas szöveget fordításra elvállalni szintén. De mondom, én már öreg vagyok.

dilemma

A tündéri háziorvos és a határozott modorú asszisztens kitüntető figyelmét - aztán mindenképp telefonáljon, mi lett az eredmény, naaaaagyon kíváncsi vagyok - vajon jóra vagy rosszra magyarázzam? Szeretnék egyértelműbb és érdektelenebb eset lenni.

Napi abszurd

Bori már megállás nélkül beszél, nagyon jól kifejezi magát, a szókincse is egyre gyarapodik. Sok kérdőszót ismer, és használja is őket kíméletlenül, tekintet nélkül a szövegösszefüggésre.

- Mit csinájsz, anya?
- Pisilek, Bocika.
- Hova? 
- A vécébe.
- Mit? 

[máskor]
- Hol a bátyád? Látod Marcit, Bori? 
- Igen.
- És hol van?
- Hát ejtűnt. Ejvitte a cica. A Gajfild macska. A pijos szobájába. 

[reggel]
- Itt a nadrágod, Borcsi, vegyük fel. Így. Ideje felöltözni!
- Hova?

Kulturált szórakozás

A legvadabb pesszimista gondolataim váltak valóra, amikor Bori szombat éjjelre belázasodott. Egész nap jól volt, délutánra még a láza is lement, de azért a szombatot a kinn sugárzó verőfény dacára rendes családként itthon töltöttük. Vasárnap viszont már nem voltunk ilyen konfliktuskerülők, mivel kedves ismerőseink ismét megnyitották búvárbázisukat a dorogi Palatinus-tónál, és bázisavatást-tótakarítást tartottak. Bori odafelé elaludt a kocsiban, ami óriási szerencsének bizonyult, mert utána gyakorlatilag nem lehetett kivakarni a tóból, úgyhogy a napot a térdig érő vízben, gólya üzemmódban töltöttem. Közben Marci ugrált a stégről, vízibiciklizett, rohangált ide-oda és csak azért nem játszott hosszabban a távirányítású autókkal, mert azok tíz perc után bemondták az unalmast.

Amikor nagy nehezen összeszedtük magunkat és hazagurultunk, a ház kertjében mintegy harminc mulatozó lakótársat találtunk, akik J. negyvenedik születésnapját ünnepelték, egyszersmind bizonyos pácolt húsok sütögetésével felavatták a nyár alatt készült kerti kemencét. A ház volt és jelenlegi lakóihoz, illetve azok közvetlen hozzátartozóihoz (akik mind képviseltették magukat odalenn) egy karaoke-s ember is csatlakozott, aminek következtében fél kilenckor a Csókkirálytól zengett a V. utca. Ezt a többi V. utcai lakó természetesen nem nézhette tétlenül, tehát némi alpári üvöltözés után megjelent egy kisbusznyi gumibotos rendőr, akikhez bejelentés érkezett, miszerint itt tömegverekedés készül. Ekkor én már a gyerekeket fürdettem idefenn, csak másodkézből tudom, hogy szegények elég csalódottan álldogáltak az együtt sütögető, söröző, karaoke-zó lakók láttán, aztán további jó szórakozást kívánva távoztak.

Pár mondat tegnapról

Maga még túl fiatal ehhez.
Nézze, senki sem lát bele, lehet, hogy jóindulatú.
Nem fogok hazudni, van, aki sosem hagyja abba.
Ezen még kicsit gondolkodnom kell.
Ne aggódjon, majd keresünk magának egy jó szakembert! 

Két jellemző párbeszéd

Úgy két héttel ezelőtt, Balaton. 
- Anya, megyek a titkos járatba! Jó? Mehetek?
- Mehetsz, kisfiam, de ha már az árokban rohangálsz, ne vedd le a pólódat.
- De anya, hadd vegyem le!
- Ne vedd le, összecsikarnak az ágak.
Tíz perc múlva. 
- Anya, levettem a pólóm... Nézd, mik ezek a piros hólyagok? Viszketnek meg fájnak is.
- Az, Marcikám, csaláncsípés.

*****
Ma, itthon.
- és ha bánt valaki, szólj az óvónéninek. Vagyd rúgd jól sípcsonton. Tudod, melyik a sípcsont? Igen, az. Ha megrúgják, nagyon tud fájni. Na. Szóval ne hagyd, hogy fenyegessenek, meg ilyenekkel, mint a halálfogás, rávegyen valaki olyanra, amit nem akarsz csinálni. Amikor kislány voltam, velem is megcsinálták a halálfogást, és most már tudom, hogy kellett volna szólnom, vagy nem kellett volna hagynom.
- Anya, amikor te kislány voltál, és megcsinálták veled a halálfogást, nem hagytad? Rúgtál? Sípcsontra?
- Ööö. Nem.

Miért jó Pesten (illetve Budán)?

Ma reggel hazajöttünk. És egy csomó felfedezéssel lettem gazdagabb.
Például, hogy kettőnk búvárcucca tökéletesen beteríti Marci ágyát (immár három hete), csak sajnos az ágy tulajdonosa nem tud bemászni a takaró alá.
Bármilyen, korábban szeretettel ápolgatott erkély sivataggá változik ugyanannyi idő alatt, az időjárás szeszélyeinek megfelelően (de tuti, hogy a meztelencsigák, azok maradtak).
Bori az első játszótéri viziten egy kocsmai verekedő rutinjával vágta egy rivális kislány arcába a homokot a vita tárgyát képező formából - felköthetik a gatyát a gondozónők.
Marci Balatonon Sz szókincséből magáévá tette a bakkert, mintegy kötőszóként használja már. Fel kell hívnom a figyelmét a disztingválás fontosságára, szerintem J. néni az óvodában nem pont erre gondolt, amikor a falusi vakációk nagyszerűségéről áradozott.

Kegyelemdöfés

Utálok tolatni. Nem is tudok. A sors kegyelmének tudom be, hogy elköltöztünk az Újlipótvárosból, ahol csak rettenetes kínok közt találtam olyan parkolóhelyet (ha egyáltalán), ahová be tudtam állni orral is.

Tegnap csak a kertből kellett kiállnom, de a kút és a másik autó nem könnyítette meg a dolgom. Cs. mutogat, erre tekerjem a kormányt, amarra, szedjem alá, most egyenesbe, a gyerekek ülnek hátul, mint a nyulak, én meg nem látom, merre kellene mennem, bosszankodom, aztán döntök. Két mozdulattal megfordulok, és kiállom simán. Orral.

Boldogan felsóhajtok, kigördölünk, megkönnyebbülten várom, hogy Cs. bezárja a kaput, és beszálljon, amikor egy hang megszólal a hátam mögül: Anya, csak azt nem értem, miért nem megy neked ez a kiállásos dolog?

Balatoni anzix

Minden jó, ha a vége jó

Valószínűleg a cím igaz lesz erre a nyárra is, ami vacakul indult, aztán erős lejtmenetbe váltott, hogy július utolsó harmadában minden addigit alulmúljon. Még az időjárás is kegyesnek mondható, hogy csak a két hőségriadós hét egyikét kellett a tetőtérben pácolódva töltenünk, most lehet fürdeni, pancsolni, méteres vályogfalak hűvösébe behúzódni, legfeljebb csak a legyeket csapkodjuk állandóan.

Sietősen

most csak annyit, hogy végül is csak lecuccoltunk Balatonra, ahol Bori választott magának egy hamisítatlan malacrózsaszín bilit, amibe hajlandó belepisilni, cipő két óránál tovább nem volt a lábán már lassan 10 napja, valamint minden adandó alkalommal lehajigálja magáról a ruhát, teletölti a felmosóvödröt jéghideg vízzel a kertcsapnál, és beleáll, arcán üdvözült mosoly "füjdöm", Marcinak esténként olyan piszkos a lába, hogy külön talpcsutakolást kell tartani, együtt rohangál a többi gyerekkel az utcából, műverekednek igazi hörgésekkel, és este összeveszik Borival azon, mit énekeljek el éppen altatónak, de egyébként alakulnak, például már motoroznak együtt, és Marci nem engedte például a múltkor kiszökni a húgát, amíg elmerültem az akciós bikinik szemrevételezésében (hiányzik az elvesztett fél, ugye). Reggel jön a pék, estefelé a fagylaltoskocsi, és ezzel kerete is van a napnak, plusz itt van velünk anyu, aki csak takarít, és takarít és takarít, ami csak a szeme elé kerül, azt könyörtelenül kitakarítja, és leporolja, lemossa, letörli, sterilizálja és csírátlanítja, hogy aztán öt percen belül összeszarják a legyek, de már legalább látom, milyen leszek húsz év múlva én is.

A bili-saga, I. rész

Kedden állatkertben voltunk L-ékkal, ahol döbbenten tapasztaltam, hogy A., aki nagyjából egyidős Borival, gyakorlatilag szobatiszta, azaz csak egyszer csurrantott nagy elragadtatásában a szurikáták elé. A döbbenetembe némi irigység is vegyült, és tegnap belecsaptunk a lecsóba, azaz a szobatisztaság elsajátításába Borbálával. Nem tartottam a dologtól, mert már voltak a tárgyban ígéretes kezdetek, és felkészültem a témára. Még régebben vettem egy hét darabból álló Hello Kitty bugyicsomagot, kibontottuk, megnézegettük, megbeszéltük, hogy szegény Kitty szomorú lesz, ha összepisilik, mert, mint Marci tárgyilagosan közbeszúrta, a macskák utálják a vizet.
A délelőttöt még egész jól átvészeltük négy bugyivesztéssel, délután pedig nem reszkíroztam egy (azaz több) Decathlon-összepisilést, és pelenkával oldottuk meg a problémát.

Ma a gyenge kezdet után erős visszaesés következett. Elővettük megint a bugyikat (megszáradtak az éjjel), nézegettük, megállapítottuk, hogy Kitty nem szeret vizes, illetve pisis lenni. Ez azonban kevésbé rögzült Borinál, mint az a gyakorlat, hogy ha a bugyi pisis lesz, kap másikat. És ő az összeset akarta. Minél hamarabb. Úgyhogy megivott egy pohér vizet, aztán tízpercenkét lazán összepisilte a bugyikat sorra, mindegyik után közölte, hogy ez nem jó, és kéjek tisztát, és boldogan választotta ki az egyre fogyó kupacból az újabb áldozatot. Egy jó óra alatt valamennyivel végzett, ráadtam a pelenkát.

Új stratégia után kell néznem.

Klasszikusok előnyben!

Mostanában sokat néznek a gyerekek mindenfélét, ami egyébként abszolút az elveim ellen van, de egyszerűen egyrészt nem tudok mit csinálni, ha dolgoznom kell, másrészt Marci már teljesen jól értelmezi a mesefilmeket, Bori szemét meg nyilván nem takarhatom le, ha a bátyja néz valamit. Az Egyszervolton sokat mászkálnak, Marci már ügyesen kezeli a touchpadet is, meg a nyilacskákkal is jól navigál, ha már ott vannak az oldalon, ide-oda mászkál. Nagy kedvence a Verdák 2 beharangozója, Borié meg az új Micimackó filmé. Már vagy hatvanadszor hallottam mindkettőt, amikor ingerküszöbömet elérte a Butus vén maci mondat, és további két percre volt szükségem, mire rájöttem, hogy erre cserélték a hagyománytisztelő fordítók a Csacsi öreg medvém! mondatot. Vajon miért? A Karinthy-fordítás már tuti nem jogdíjas, azt meg nem is merem feltételezni, hogy nem ismerik.

Nem tanulni jó,

...hanem tudni! - mondta meg a tutit az éltanárnő Szabó Éva az Álarcosbálban, és ezt a megdönthetetlen tételt most magamra is alkalmazhatnám: nem csinálni jó, hanem készen lenni. Mert a táskák még mindig itt terpeszkednek, a felszerelés még csak vár arra, hogy egy jót ázzon a fürdőkádban (a többi mosnivalóval legalább végeztem), bár a lakást szépen rendben hagytuk itt, most mintha Batu kán különösen szorgos hordái dúlták volna fel, és közben megjöttek az első adagok a szokásos szövegekből, amelyekhez jaj de nincs kedvem hozzálátni, aztán meg ősszel csak megyek Marci és L után a múzeumban, és nézem, ahogy szaladgálnak tablótól tablóig, és olvasom nekik a saját irományomat, és magamban kicsit büszke vagyok, hogy az örömükben meg a szórakozásukban nekem is részem van.

Az itthoni dolgokkal egyelőre csak próbálom felvenni a ritmust, Marci az eltelt egy hét alatt elképesztő fejlődésen ment keresztül, figyelmes, nem felesel, és szófogadó, az ő dr. Jekyll figurája mellett Bori tiszta Mr. Hyde, hajigál és toporzékol, és magasról tesz mindenre, most már a cukizással sem strapálja magát. Tegnap mintegy hat órán keresztül készültünk lemenni a közértbe kenyérért, de a döntő pillanatban nem volt hajlandó levenni a pecsétes macinacit, viszont bemászott az asztal alá, úgy kellett lábánál fogva kihúznom, és végre negyed hatkor elindulhattunk, de hosszas séta nem lett a dologból, mert öt méterre a kaputól Marci közölte, hogy neki bizony pisilnie kell, úgyhogy jöttünk is vissza mielőbb.

Az elmúlt egy hét alatt

- bár jóóóó korán kellett kelni, napota mindig megvolt a 8 óra + alvás
- annyira hozzászoktam a ringatózáshoz, hogy most folyamatosan szédelgek (bár ebbe az is belejátszhat, hogy reggel negyed 5 óta talpon vagyunk, és most mindjárt fél 12)
- megláttam életem első élő cápáit, kicsit és nagyot egyaránt, és nem, nem esznek előszeretettel embert
- meglepően sokat hallottam a tizenöt-húsz évvel korábbi bűnügyekről és bűnözőkről
- egyáltalán nem ettem sertéshúst, és nem is hiányzik, viszont ettem szinte mindennap káposztát (így jött ki a lépés)
- Marci törülközőjével sikerült szépen haladni, már a neve megvan (kontúrozni kell még)
- alkalmat teremtettem a fürdőruha-vásárlásra, mivel a fürdőruhaalsóm valahol a Vörös-tengerben úszkál egy rosszul sikerült csomó következményeképp
- a füleim gyakorlatilag szerencsésen megúszták, és csak a végére durrantak be
- megkóstoltam a mojitót, és a menta dacára ízlett is

és eközben

- a gyerekek (főleg Bori) teljesen leamortizálták szegény mamát.

Hazajöttünk.

Hát most az van,

hogy a festő úgy tett hozzá plusz egy hetet az elkészülési határidőhöz, hogy még szerszámot sem vett a kezébe Balatonon, úgyhogy még arra is látok esélyt, hogy ugrik a teljes balatoni nyaralásunk;

Cs. beszedte a szokásos nyári mandulagyulladását, 39 fokos lázzal abszolválja az estéket, éjszaka alig alszik, nap közben viszont gyenge, mint a nyárfalevél - igen, két nap múlva utazunk;

a tegnapelőtti búvárorvosi vizsgálaton a doktornő szinte mindent rendben talált, de csak szinte, és erőteljesen javasolta, hogy ősszel kezdjem meg a szükséges köröket, úgyis hónapok kérdése, mire szakorvos elé jutok;

a vonzó őszi időjárás következtében még az alkalmat is keresni kell, hogy kivihessem a gyerekeket egy órára a levegőre megfuttatni kicsit, így itthon tombolnak;

ha tavaly ilyenkor azt hittem, nem lehet kaotikusabb egy lapzárta, hát tévedtem. És az a kilátás sem csal mosolyt az arcomra, hogy ezentúl mindegyik ilyen lesz.

Este fél 9 után

A csipogó árnyakból fiókáit
  összegyüjti a szürkület.
Már ég a lámpa, de még nem világit -
  ami fehér volt, szürke lett.

Az ég szine, mint könnyü női ingben
  kék s rózsaszin selyempapir.

(József Attila)

Mindennapi cirkuszunkat add meg nekünk

- Bori, kérsz joghurtot?
- Neeeem!
- Kérsz vajas kenyeret?
- Neeeem!
- Kérsz még tejecskét?
- Neeeem! .... Pijítós van?
- Van. Kérsz pirítóst?
- Neeeeeem!

Arányok

Immár büszkén jelenthetem, hetek óta rendszeresen tornázom, sőt két szigetkörön (úgy döntöttem, így kell írni, és nem Sziget-körnek) is túl vagyok, amit a legnagyobb ámulatomra sikerült oxigénsátor, sőt gyaklatilag izomláz nélkül, elfogadható időeredménnyel teljesítenem.

Tornázni este szoktam, ha sikeresen elaludtak a gyerekek odafenn, és mivel az összes híradás-technikai cucc össze van kötve egymással, mégpedig furmányosan, mert néhány szerkentyű már öregecske, és nem rendelkezik a kellő számú/típusú csatlakozóval, szóval ezért a tornához három dolgot is be kell kapcsolnom, a megfelelő csatornára állítanom, és ez este fél tízkor már nehezen megy, még ha meg is van hozzá rögtön mindhárom távirányító.

Valamelyik este történt, hogy miután sikeresen beröffentettem mindent, előkészítettem a súlyzókat, és vállszélességű terpeszállásba álltam, és naaaagy levegő, amikor Cs. hátrafordult a számítógépe elől. - Miért így csinálod? - kérdezte. - Nincs jól beállítva. És megfogta az éppen a helyén lévő tévétávirányítót, megnyomott rajta valamit, amitől a képernyőn nyújtózkodó nyakigláb, gótikus figura hirtelen összeugrott, mintha 90 fokon mosták volna 40 helyett, és hirtelen valós, hús-vér embert idéző arányai lettek, persze csupa izom, de akkor is. A cél elérhető távolságba került. És szegényebb lettem egy illúzióval.

Kapós

Tegnapelőtt fodrásznál voltam reggel, délután meg a papával és a gyerekekkel elmentünk a közeli B. szabadidőparkba, ahol 120 cm mély gyerekmedencében négy gyerek lézengett. Marci rögtön összehaverkodott a vele egyívású kiscsávókkal, azonnal közkincs lett a két vízipuska, és őrült csatározások kezdődtek. Nem kíméltek sem engem, sem természetesen a vadiúj frizurámat, így leszámolva a bennem dúló előítéletekkel, ha lehetőségem adódott, magam is ordítva lőttem arcba két méterről az ismeretlen hatéveseket. Bori közben egyrészt folyamatosan azt hajtogatta, hogy nagypapával akajok úszni, és úgy is tett, de a legmeglepőbb az volt, amikor kiállt a medence szélére, és tájékoztatott, hogy bejeugjok vízbe. És tényleg. Még jó, hogy azért elkaptam, mielőtt elérte volna a medence alját.

Tegnap sikerült még délelőtt kirobbantanom itthonról a pockokat (ami utólag igen jó döntésnek bizonyult), és átcaplattunk vásárolni. Akartam venni Marcinak úszónadrágot, mert már 16 centi van az úszónadrág méretezése és a gyerek tényleges magassága között, így kicsit már feszül a fokhagymagirizdjein, gondoltam, biztos van leértékelve úszógatya is. Nos, a nyári leárazások már lecsengtek, fürdőgatyaszempontból legalábbis, csak néhány hervadt bikini árválkodott a fogasokon, viszont tele volt a bolt földszínű kardigánokkal meg pulóverekkel, immár az ősz jegyében. Bori mindennek dacára kiszúrt egy nyári ruhát, megragadt, és kapom új juhámat felkiáltásokkal el is hozta a pénztárig. Marci egy Villám McQueen-es pólót választott.

Itt már vérszemet kaptam, és betereltem a gyerekeket a szomszédos boltba, amelynek a kirakatában ott virított az a póló, amiből tavaly az L-es szűknek bizonyult, XL-es meg nem volt (és ne is beszéljünk arról a mélyütésről, amit az XL puszta emlegetése is bevitt az énképemnek).
Meghökkentő módon az eladólány felvetette, hogy ha már egyszer levetkőzök próbálni, nézzek meg mást is, majd vigyáz a gyerekekre. Pusztán a sokknak tudom be, hogy a póló mellé (L-es, hála mindennapi találkozóimnak Béres Alexandrával) vettem egy rózsaszín kockás nyári ruhát is (majd rendesen belefogyok).

A lista szerint tehát én kaptam egy ruhát és egy pólót, Bori egy nyári ruhát, Marci egy pólót, valamint egy vírusfertőzést, minek következtében késő délután elaludt, és azóta is 38 fokos láza van.

Üzenem, hogy ha valaki odafenn úgy gondolná, hogy unatkozom, elkapatott ez a nagy jólét, esetleg azt hiszem, hogy a bab is hús, és nem tudok mit csinálni magammal, és egy kis vírussal óhajt izgalmakat behozni a kis sivár életünkbe, téved. Több vírust nem kérünk, köszönjük.

Tudom, régen volt

Épp átvágunk az üzletház parkolóján, szigorúan a gyalogosátkelőnek fenntartott piros díszkövön. 

M: Anya, ugye, hogy kellene ide egy közlekedési lámpa? Ugye?
É: Ugyan, Marcikám, nincs itt olyan nagy forgalom. Például nekem csak egy úttesten kellett átmennem, amikor iskolába mentem, de ott sem volt. Most már van, de akkor nem volt.
M: Nem volt?
É: Nem.
M: Amikor te iskolás voltál, még nem találták fel a jelzőlámpát?

Marci és a hölgyek

Én: ...és szeretnék bemenni és körülnézni egy kicsit a cipőboltban. Rendben, Marcikám? Bori, téged pedig szeretnélek megkérni, hogy viselkedj rendesen. Mint egy hölgy.
M (felháborodva): Nem, nem mint egy hölgy! Hanem mint egy normális ember! 

Ennyi

A repülő vissza nem szombat este, hanem vasárnap délután indul, azaz egy szusszanásnyi idő nélkül vághatok neki hétfőtől a következő két hétnek: se ovi, se bölcsi, van viszont munka és lapzárta. Remélem, mindenki egészséges marad.

A festő jövő hétfőn (és nem holnapután) kezd neki, így nem csak ma és holnap aszalódhatunk itthon a hőségriadóban, hanem a jövő héten meg a hétvégén is. 

A késedelmes kezdés miatt: 

- valószínűleg buktam a Balaton-átúszást

- az egy hét alatt, amíg nem leszünk itthon, a gyerekek nem O-ban lesznek, hanem anyunál (azaz Marci ahelyett, hogy árkot ugrana és az utcán rohangálna a gyerekekkel, beköt a tévé elé - egy hétre)

- amint hazajövünk, vár a mintegy 100 négyzetméteres ház kitakarítása (az előzmények miatt ehhez ragaszkodom), szerencsére csak a gyerekekre kell felügyelnem, levinni őket a vízhez, kiszedni a kezükből a kapát, vasvillát és a döglött egeret, főznöm és a kiállításszövegeket megírnom - hiszen szabadságon leszek.

 

Mucókám, ilyen a felnőttlét!

- szokta a papám mondani, amikor panaszkodom neki valami piszlicsáré dologról, és azt hiszem, a gyereklétnek nem az a fő ismérve, hogy gondtalan, mert emlékeim szerint akkor is nyomott már ez-az, de egyszerre legalább csak egyvalami, felnőttként meg nyomaszt ez is, letör az is, rossz kedvem lesz amattól, a negyedik dologra meg rágondolni se akarok, mert jobb napjaimon csak a sikongató lábrázást hozza rám, rosszabb napjaimon viszont a sírhatnékot.

Előre szólok, ez nem lesz pc

Azóta járunk a máltai játszótérre, amióta megnyitott. Több mint három éve. Eleinte három lány váltotta egymást a kis szobácskában a vécé mellett: felügyelnek a rendre (de a kerítés mellől nem szedik össze a szemetet), elsöprik a kavicsot a viacolorról (vagy nagylelkűen odaadják egy lelkes kisgyereknek), megtiltják a labdázást a vérmes fiúcskáknak, és zálogért cserébe kiadnak egy-egy játékot. Ez a három lány volt a Sánta, a Nyúlszájú és egy apró, kese hajú, ragyás bőrű, manószerű teremtés, aki csak szimplán utálja a gyerekeket, ha azok nem ülnek a játszótéren csendben hátratett kézzel - ezért csak Pedagógusnak hívjuk.

Ahogy múlt az idő, szépen cserélődtek: a Sánta (akinek derékig érő szőke haja, és megkapóan szép szeme van amúgy) egyszer csak eltűnt, a Nyúlszájú, aki személyes kedvencem volt, tavasszal köszönt el, mert egy másik játszótérre hívták, ahol szükség volt felsőfokú végzettségű munkatársra (a játékkölcsönzéshez nyilván). A Pedagógus maradt.

Valamelyik nap hiány mutatkozott Borcsi cicahadseregében, és felhorgadt bennem a gyanú, hogy talán a játszótéren hagyhattuk a hiányzó macskát a múlt héten. Adandó alkalommal kézen fogtam Borbálát, engedelmesen bekopogtam az Iroda feliratú ajtón (ahol a kiszögelt papír szerint csak a játszótér munkatársa tartózkodhat, még kölcsönzés ideje alatt is!), és az előbukkanó Pedagógustól tudakoltam, találtak-e egy plüssmacskát nemrég. Megnézi, mondta, és valóban, a következő percben fel is bukkant a kezében a macskával, és a következő szavakkal fordult Borbálához:
"Aztán legközelebb jobban vigyázz rá! Tudod, nem mindenki olyan rendes, hogy leadja, amit talált!"

Igen: a név nem csal. Ilyen az igazi Pedagógus. Aki leveszi a szülő válláról a gyermeke nevelését, önzetlenül, akkor is, ha az ott áll mellette. Mert nyilván a két és fél éves gyerek képes arra, hogy akkurátusan rendben tartsa a holmiját, féltőn vigyázzon rá, és igény szerint leltárt készítsen róla. Azt ugyebár feltételezni sem feltételezem, hogy esetleg engem akart nevelni - aki szemmel láthatóan túlkóros vagyok már az effélékhez.


Akár így, akár úgy, kételyeimet nem osztottam meg vele. Mert még egy pár évig szeretnénk ide járni. És nincsenek afelől kétségeim, hogy még fogunk itthagyni egy-egy plüssmacskát.

A sűrűje

Bevallom, eléggé féltem ettől a héttől, de már több mint két nap eltelt azóta, hogy Cs. elutazott, és meglepően zökkenőmentesen alakulnak a dolgok.
Vasárnap például, amikor nem tudtuk az orrunkat se kidugni a lakásból, és ráadásul rém kialvatlan voltam, legóztunk, meg Marci pályát épített Borinak, aki mintha kezdene rákapni a vonatozásra, legalábbis nem játszik a vasutasokkal Godzillát, mint szegény szerencsétlen Lego-figurákkal, és nem tépi le a fejüket és hajigálja őket szanaszéjjel. Boldogan megették a sajtos-tejfölös tésztát (a gyerekek, nem a Lego-figurák), aztán Borit letettem aludni, Marcival vonatoztunk kicsit. Utána elért Cs. sms-e, hogy elfelejtette feltölteni a továbbjutós képeit egy fotópályázatra, úgyhogy telefonos irányítása alapján életemben először használhattam képkezelő programot, valamint exportálhattam és immár gyakorlott júzerként feltölthettem a több megás file-okat. Ez idő alatt a gyerekek (elveimmel teljesen ellentétesen) mesefilmet néztek, méghozzá hármat, amit igen élveztek egyébként.

A fotós feltöltős oldal sebessége amúgy arányban állt egy természetfotó elkészítésének ütemével - aki képes napokat gubbasztani egy lesben étlen-szomjan-vécétlen, az higgadtan áldozza rá a délutánját a feltöltésre is, míg egy temperamentumosabb személy ilyenkor már lerúgja a monitort.

Tegnap időben sikerült odaérni oviba-bölcsibe (Marci a megbeszélt időben felköltött), félórával hamarabb kiértem a munkahelyemre, ott töltöttem a délelőttöt, és ez teljesen leszedált agyilag. Este 11-kor már aludtam is.

Talán mégsem lesz olyan fejvesztős a következő két hét sem.

Miért van az,

hogy egyes letolásokra képtelen vagyok lelkileg felkészülni? És hogy csak utólag látom be, hogy megint én voltam a hülye, hogy optimistán úgy gondoltam, menni fog simán, és legalább idén nyáron nem lesz semmi cirkusz O körül? Átok a jó memória, jó lenne tisztán és tudatlanul nekiindulni mindennek.

Menetrend

Az elmúlt pár évben nem emlékszem olyanra, hogy időben megtartották volna a Balaton-átúszást. Ezért aztán tavaly (amikor egyáltalán nem tartották meg), úgy döntöttek, előrehozzák egy hónappal, azaz az eredetileg kitűzött dátum szerint holnap lett volna a napja. Nos, az utókor kedvéért jegyzem meg, hogy reggel 14 fokot mutatott a hőmérő, és a szélben több cserepem feldőlt, a szélforgó feje ki tudja, hova repült, a legnagyobb naprafogóm szára pedig derékben eltört. Balaton-átúszás tehát nincs, ami az én szempontomból nem is baj, mert ez Cs. utazása miatt amúgy is kimaradt volna.

De.

A következő alkalom július 24. Azaz, HA a festő meg a kőműves időben végez B-n, és HA anyu (a kérésem szerint)  Balatonon vigyáz a gyerekekre, amíg nem leszünk itthon, és HA akkor jó lesz idő,

AKKOR

július 23-án pénteken összerakom a gyerekek cuccát, lemegyünk Balatonra, másnap átúszok, aztán feljövünk, vasárnap nagyot alszunk, délután elutazunk, megnézzük a tengert alulról kicsit, aztán csatlakozom a balatonozós bagázshoz (és közben csak olyanokkal kell foglalkoznom, mint az őszi kiállítás szövegei meg az elkerülhetetlen előredolgozás).

Jó terv szerintem.

A következő kicsit több mint három hétben

El kellene jutnom fodrászhoz/kozmetikushoz
Össze kell raknom 48 oldalt takkra
Két hétig közben itt lesznek velem a gyerekek, mert nemsokára véget ér az ovi/bölcsi
Egy hétig egyedül leszek a gyerekekkel, a segítség reménye nélkül, mert anyu is akkor léböjtöl
Be kéne főznöm egy kis sárgabarackot vagy meggyet lekvárnak
Meg kell látogatnom a munkahelyem

És egy fikarcnyi erőm sincs az egészhez.

Törzsfejlődés

Sok áramszünet volt mostanában errefelé, ahogy I. fogalmazott valamelyik nap, úgy éjjel fél kettő tájban az erkélyen, kezében egy borospohárral, "jóval több, mint ahogy ez egy világvárosban megengedhető", és felidézte karácsony másnapját, amikor az ELMŰ jóvoltából valóban meghitt gyertyafénynél üldögélt a család, mert egész este nem volt áram (igazi kaland volt feljutni a harmadikra is a tök sötét lépcsőházban). Ezért aztán a közelmúltban kék kertésznadrágos emberek szállták meg a környéket, fölbontották a hepehupás járdákat, árkot ástak és mindenféle kábeleket fektettek. A munkaterületet pedánsan elkerítették, és A4-es papíron kilógatták a tanácsot: Gyalogos forgalom a túloldalon. Ez több helyen ésszerű tanács is volt, de a R. utcában nincs túloldal. Mert nincs járda egy jó szakaszon, csak gaz meg gödrök (a közterület-felügyelet szerint parkosított terület, ezért büntetik az itt parkoló autókat). Az úttestre kényszerült babakocsis anyuka, bottal járó öregasszony, kutyát sétáltató susi melegítős. Mindenki.
A kertésznadrágosok egy hét után elvonultak, az árok maradt. Még két hétig. Ha egy kicsit türelmesebb az önkormányzat vagy az Észak-budai Zrt., akkor talán beveti magát az evolúció, és az itteni lakosok fel-felröppentek volna a rájuk dudáló autók elől. De egy péntek délután, szigorúan kivárva a hét legvégét, egyszer csak megjelent egy munkagép, két óra körül bőgni kezdett az ablakok alatt, és a kertésznadrágosok mintegy másfél óra alatt leaszfaltozták az egész R. utcát.

Amikor pillanatok alatt éveket öregszem

1. Idill késő délután. A mosogatógépet pakolom, a két gyerek a szőnyegen molyol, az elmaradhatatlan kellékek (legók, ceruzák, radírok, papírok, legódarabkák, plüssmacskák) között. Marci valamit építget, Bori az írószeres dobozban matat. A délutáni sárga fény beömlik az ablakon. Lehajolok a tányérokért, a helyükre teszem, visszafordulva látom, hogy Bori szája élénkpiros. Úristen. A gyerek szájából ömlik a véééééér! Nem kétséges, véres az orrától az álláig! Nyilván elharapta a nyelvét! De akkor miért mosolyog? Odarongyolok, felkapom a derűs Borbálát, aki nem érti, mi ez a hajcihő. Tátsd ki a szád! - kiáltok rá. Mosolyog, széthúzza az ajkait és fogai közül a tenyerembe pottyant egy félig üres piros töltőtollpatront.  

2. Szintén késő délután, kora este, úgy egy héttel később. Nemrég értünk haza a játszótérről, már túl vagyunk a kötelező cipőlevétel-kézmosás-vízivás körön. De Bori tejet szeretne. Nem, mondom neki, mert rád jön a hascsikarás, és a tejesdobozt elteszem a keze ügyéből az asztal közepére. Elfordulok, nyitom a hűtőt, és mire a következő percben megint odanézek, és nyúlnék a tejesdobozért, Bori a széken állva nyújtózik az asztal közepe felé. A szék megbillen, nagy csattanással feldől, Borit már nem tudom elérni, csak a karjánál fogva, valamicskét csillapítok az esésén. Sír szegény keservesen. Ölbe veszem, vigasztalom, hüppög, törölgeti a szemét, a száját, és látom, hogy a markában ott fehérlik valami. Atyaég. Kiverte a fogát! Amit nagy kínnal-keservvel kinövesztett, most kiverte valami az esés közben! Hova menjünk? Fogorvos? SZTK? Kórház? Kérem Borit, mutassa a kezét. Felém nyújtja. Ott van a két ujja között az az apró, szabálytalan alakú, fehér, opálos valami, fénylik, mint a gyöngy. Az is. Gyöngykavics. Apró emlék a játszótérről.

Vége

kész, slussz-passz, lement tegnap az utolsó szülinap is, melynek keretében óvodás haverok tomboltak a kertben, és mindig rájövök, hogy igenis szólni kell mindenért, bármilyen kézenfekvő nekem, hogy a lépcsőn közlekedünk, és nem a közel 60 fokos lejtőn, mert egy hatéves velőtrázó visítással veti le magát a meredélyen, és gázolja le Babi néni rózsáját (szerencsére Babi néni pár éve már elköltöztött, mert különben szorulnék). A hangulatra nem lehetett panasz, valamint a hangerőre sem, illetve de, ám szerencsére azok a kedves lakótársak, akiknek errefelé néz az erkélyük, vagy erős halláskárosodást szenvedtek, vagy nem voltak itthon. Amikor felszaladtam a tortáért, három emelet távolságból, a másik irányba néző ablakoknál hallottam a gyerekzsivajt. Inzultusig csak egyszer fajultak az indulatok, amikor Marci leköpte az egyik vendéget, de szerencsére Cs. elkapta, és nem lett nagyobb grimbusz a dologból.
Még a tavalyról megmaradt pókemberes papírtányérokkal-poharakkal-szalvétákkal terítettem, és mivel nem akartam levakarni a többéves koszt, ami a az udvaron álldogáló műanyag asztalokat fedi, beruháztam egy pókemberes papírterítőbe, és nagyvonalúan letakartam vele az egészet. Marci totál padlót fogott, amikor meglátta, úgy rebegte, hogy köszönöm, anya, olyan mélyről jövő áhítattal, hogy Torma Gedeon szívét is meglágyította volna.

Az elmúlt hét mérlege:
3 torta
6 kis tepsi muffin
1,5 nagy tepsi minimuffin
2 tepsi pogácsa
10 adag pohárkrém

Jövőre újrakezdjük...

Maraton

Úgy alakult, hogy minden évben három szülinap dukál Marcinak: egy, amit csak idehaza tartunk, kevesen, és szigorúan 15-én, egy, amikor itt van a nagycsaládból aki csak el tud jönni (ezt a szülinapot követő hétvégén tartjuk), és egy az ovis haveroknak. Most a második és harmadik között járunk, a nagycsaládos megvolt, jól is sikerült, holnap lesz a gyerekeknek a ház kertjében (ma lakógyűlés). A meghívott gyerekek közül van, aki elutazott, remélem, azért lesznek páran - szegénynek rosszul jön ki, hogy épp a vakáció kezdetére esik a szülinapja.
A következő másfél napban még gyártanom kell egy versenyautós tortát, tombolaajándékokat csomagolnom, rendbe tennem az udvart a lakógyűlés után (ami általában kedélyes poharazásba torkollik, és a végén mindenki otthagy csapot-papot, és hazavánszorog), bevásárolnom, aprósütiket sütnöm, leadnom egy korrektúrafordulót és kitalálni valami játékot a meghívottaknak. Örülnék, ha már szerda lenne. 

A nemzet

"...és Csíkországban együtt ünnepel a nemzet" - szól a Duna tévéből az esti mese előtt a műsorajánló még a múlt héten (a búcsút természetesen élőben közvetítették).

Jóllehet Magyarországon születtem (18. századi ún. Hungarus-felfogás), anyanyelvem magyar (reformkori nemzetfelfogás), és mióta keresek, azért kapok fizetést, mert jól, sőt mi több, az átlagnál jobban használom az anyanyelvem, ezek szerint mégsem számítok a nemzet részének. Hiszen nem ünneplek Csíkországban sem pünkösdöt, sem mást. Lassan 38 évesen ideje volt megtudnom végül is.

Szülinap

Ha hátralépek magamtól két lépést, és kicsit összehúzott szemmel alaposan megvizsgálom az elém táruló képet, én is belátom, hogy soha, de soha, de soha nem lesz időm mindarra, amit szeretnék. Mert hiába van egy ülepem (nem is kicsi), mégis több lovat próbálok megülni egyszerre. Sokat markolok, és keveset fogok. (Lásd: Minel jobban szoritja össze az öklét, annal többen csúsznak ki az ujjai közül).

Itt volt például Marci szülinapja tegnap. Legalább háromszor lesz megünnepelve (szűk család, nagycsalád, ovis haverok), és természetesen mindegyikhez jár torta. Oké. Kitaláltam, hogy mit csinálok: a májusi NL Konyhában látott cseresznyés-csokihabosat fogom megcsinálni. Cseresznye van, a többi hozzávalóért elügetek, sőt veszek tortalapot is (a gyávák menedéke!). Hazajövök. A májusi NL Konyhát természetesen nem találom meg abban a fakkban, ahol ott sorakozik az összes NL Konyha a lap indulása óta. Telefon, segítségkérés, a recept fél óra múlva a postaládámban landol. Remek. Közben ráébredek, hogy egy összeállítással még lógok, túrni kezdem a netet júliusi gyerekprogramok után. Nincs. Túrom a netet bármilyen júliusi program után, amely nem pálinkafesztivál, borkostolás, dzsesszkoncert. Nagy nehezen összevadászok hatot. Túrni kezdem a netet fotók után, amelyek megfelelően illusztrálhatják a kínkeservvel összeszedett  programokat. Még két röpke word file, és semmi sem állhat a recept és énközém.

Mire ez a pillanat elérkezik, egy órám marad. A lakás csatatér. Dilemma: vagy tortát csinálok, vagy rendet. A torta mellett döntök. Nekiállok, még optimistán. Kimagazok fél kiló cseresznyét. Megmosom. A konyhaszekrényből a nagy molytalanítási akció keretén belül kidobáltunk mindent. Normál zselatin nincs, csak lapzselatin. Még sosem dolgoztam vele.
A lapzselatin nem csinál semmit, a lé fél óra múlva is folyós. Úgy döntök, hagyom az egészet a sunyiba, szakácskönyv előkap, Dagadt Marika csokis-meggyes tortája mellett döntök, meggy helyett cseresznyével. Cukor, kakaó, víz kimért. Kavarom. Kavarom. Kavarom. A kristálycukor csak nem akar elolvadni. Kavarom. Amikor már csak kicsit karistolnak a cukorkristályok, és épp ki kellene lépnem az ajtón, hogy induljak Boriért, úgy döntök, jó lesz ez, és lekapom a tűzhelyről. Kavarom. Kavarom. Tízperces késéssel úgy döntök, jó lesz ez, mehet bele a vaj. Kavarom. Kavarom. Kavarom. A vaj elolvadt, a krém csaknem homogénnek tűnik, késésem 15 perc. Megpróbálom szétszedni a tortalapot a vágások mentén három lapba. Szakad. Szétszedem, megkenem, cseresznyével megszórom, összeállítom, hűtőbe beteszem, elnyargalok Boriért.

A bölcsiben felkapom Borit, elszáguldok vele az oviba (közben integetek Marcinak, akit N. magával vitt a játszótérre, köszönöm!), a leendő kiscsoportosok szüleinek tartott szülőire épp beesünk (mintegy tízperces késéssel). Bori kb egy óráig bírja a szülőit, utána nyafog, elege van, ki akar menni, pedig Á. néni csak épp belelendült a drámapedagógia csodáinak ecsetelésébe. A stréber anyukák jegyzetelnek.
Cs. megjön, elviszi Borit, én végre minden figyelmemet Á. néninek szentelhetem. A főnéni nem rejti véka alá, hogy az évközis gyerekek semmi jóra ne számítsanak, helyük, az nincs.
A jelválasztásnál megdöbbenéssel veszem észre, hogy az alma alatt, amit Borinak háromszor megígért K. néni, egy másik kislány neve áll. Tarde venientibus ossa: három jel maradt a nagy roham után, amit az alma birtokosaként - óriási hiba - nyugodtan néztem végig: a kaktusz, a tölcsér és a palatábla. Háborgok. Hangosan.
A gazdaságis M. néni a kaktuszt ajánlja. Felvinnyogok a kétségbeeséstől. Végül új jelet alapíttatok Borinak: a cicát.  Á. néni kacagva megjegyzi: Mennyi bajom van nekem a T. családdal!  A kérdésre, hogy mégis, mennyi baja van, tovább kacarászik, majd firtatni kezdi, hogyan is áll Bori a szobatisztasággal. Ezt övön aluli ütésnek értékelem.

Ekkor ér Cs. sms-e: elindulnak hazafelé a játszótérről. Anyu felugrott, hogy felköszöntse az unokáját, és hozott egy helyes kis tortát is. 

Reggelre a lé enyhén kocsonyás lett. Azt hiszem, a többi lapzselatinhoz nem fűzök vérmes reményeket.

Akkor

Hat éve ilyenkor már nagyon féltem.

Akkor is keddre esett 14-e, de nem esett az eső, meleg volt, nagyon meleg, csak vonszolódtam ide-oda, néztem ki a nagy üvegtáblákon a Kútvölgyi útra, mindenki kinn van, és éli az életét, csak én pislogok itt, gondoltam, meg féltem nagyon a másnaptól, milyen lesz. Bizarr módon a katéterezéstől tartottam a leginkább, mert egy régi osztálytársnőm szerint az rosszabb volt, mint bármi más.

Egy nappal így is több időm lett, mint vártam, már 13-án, azaz hétfőn befektettek hivatalosan, de a jó doktor úr lebeszélt a másnapi időpontról, nem jó az, mondogatta, legyen inkább maga az első reggel 8-kor szerdán, mit szól hozzá? Jó? Akkor haza is mehet, kedd reggel várjuk. Az már csak később állt össze (mint annyi minden ebben a történetben), hogy a jó doktort hétfő hajnalban egészen Erdélyből rángatták Pestre vissza egy ikerszülés kedvéért, ami olyannyira megviselte, hogy a közeljövőre megszabadította magát minden teendőtől. Így aztán hétfőn hazafelé vettem két kiló cseresznyét a piacon, és ez volt Cs-val az utolsó esténk ketten.
Kedd reggel ismét kórház, pizsama fel, vizit, a gyerekorvos néz rám szúrós szemmel, amikor hallja, hogy programozott császárra várok. Aztán miért? - vakkantja. Mert harántfekvéses - mondja valaki. Gyerekorvos biccent kurtán, nem mond semmit, sarkon fordul, fehér köpenye csapkod utána. Dr. G. nincs benn. Ma nem is jön be, magának nem mondta? - kerekedik ki az ápolónő szeme. Nem mondta.

Ez a nap tehát a várakozásé meg a szorongásé, egyszer átsétálok az altatóorvoshoz, kedves fiatal nő, kikérdez, elmagyarázza, hogyan szúrnak majd hátba, rutin ez, kicsit oldódik a feszültség. Éjjel próbálok koncentrálni, történjen már valami, kicsit fájdogál a hasam nagy összpontosításra. (Ma már tudom, nem volt az bakfitty sem.) Szerdán reggel én leszek az első a futószalagon, ötkor keltenek, mosdás, beretválkozás, a katéter nem is vészes, várom dr. G-t, aki végre be is esik, és közli, hogy elindult egy spontán szülése, a műtő már nem várhat, majd bepasszintanak, amikor lehet. Így foglaljuk indokolatlanul a szülőszobát Cs-vel, és néha anyuval, aki rajtaütésszerűen megjelenik, kiküldeti Cs-t a nővérkével (csak egyvalaki lehet benn a szülőszobában), de ő meg visszajön, így egészen fél 12-ig felváltva vannak velem.

Görbítse a hátát, V! - mondja valaki a maszk mögül, igyekszem nagyon, jó kislány vagyok, csak ne bántsanak. Görbítek, pici szúrások a hátamon, egy, kettő, három, később kiderült, egy is elég lett volna, ha jó helyre megy, de a medika még csak gyakorolt, nem baj, mindenki elkezdte valahol. Kérdezik, jól vagyok-e, a kérdést komolyan veszem, és mondom, nem, mert szédülök és kellemetlen az egész, de rám szólnak, hogy éppen egy műtőben fekszem, és minden viszonylagos. Aztán érzem, hogy vágnak, meg húzzák szét az izmokat, és egyszer csak elkezdik kiemelni - mit kiemelni, kiráncigálni, kicincálni - Marcit. Két rettenetes másodperc után sír fel, és megmutatják, látom, megvan keze, feje, lába, és hogy óriási, 59 centi és 3750 gramm, körmeit Lugosi Béla megirigyelhetné. Az egyetlen szőke újszülött a kórházban.

Most odafenn alszik. A körmei tövig rágva. Szőke (nem egyedül az óvodában), úgy 130 centi, 32-es lába van. Lyukat beszél bárki hasába. Holnap lesz hatéves.

idill

A kicsik vizeznek.
A nagyok a cseresznyét eszik a fáról, a magokat gondosan szétköpködve.
A meggyes pite sül.
Valahol, a berekben Cs. párolódik a lessátorban, és várja a gyurgyalagokat.

Hobbi

Szín: Bori szalad a járdán hazafelé, Marci a nyomában. Utoléri, eléáll, nem engedi továbbmenni. Bori próbál jobbra-balra kitérni, hiába, erre bepöccen, toporzékolni  és visítani kezd. Ekkor érek oda én.

- Marcikám, hagyd békén, engedd, hadd menjen. 
- De anya...
- Marci, engedd el, ne sanyargasd már!
- De anya, úgy szeretem. Úgy szeretem sanyargatni.

ilyen itt

cica nesszel oson az alkony
a küszöbre csücsül dorombol
papsajt pusmog az árokparton
lekúszik a juhnyáj a dombról

szél matat a csipkebokorban
majd sziszegve kiront belőle
az elmúlt nap nap ki tudja hol van
hold ül a megvakult fenyőre

az eresz alatt elnémulnak
a fecskék hallgat a csőr csukva
a szárny a percek lopva múlnak
szunyókál a kertben a dudva

(Fecske Csaba: Estefelé)

Marci veszíteni tanul

Nem emlékszem már, hogy ment nekem ez a vesztek a játékban dolog, de azt máig emlegetik a szüleim, hogy az öcsém nagyon megküzdött vele, egyszerűen képtelen volt elfogadni, ha nem ő nyer, és kiabált, csalással vádolta a többieket, hát a szokásos. Marci leginkább megsértődik, de még a játék vége előtt, biztonságból, elég, ha két-három körön át számára kedvezőtlenül alakulnak a dolgok. Tegnap este félbe is szakadt a társasjátékozás emiatt, másodszor már nem akartam visszarendezni a táblán az aktuális állás szerint a figurákat. Lefekvés előtt beszélgettünk egy kicsit a dologról.

É: Meg kell tanulni veszteni, Marcikám.
M: De anya, én nem szeretek veszteni!
É: Senki sem szeret, kisfiam, de az, hogy ha nem nyersz, nem azt jelenti, hogy nem vagy okos, vagy ügyes... Az csak a szerencsén múlik. Azon, hogy mit dobsz. 
M: De én sosem dobok jól!
É: Van, amikor én dobok jól, van, amikor te, van, amikor apa. Ezért nyer hol ez, hol az. Ezért kell megtanulni veszteni. 
M: Anya, de akkor nem veszteni kell megtanulni... hanem nyerni!

Néni ex machina

Talán nincs még rendben Bori füle teljesen (dacára a csaknem egy hete szedett Augmentinnek), vagy valami más baja van, vagy csak le van ütve szegény ettől a maratoni antibiotikumkúrától, esetleg a vászoncipője nem volt telitalálat, mert kábé egy hete alig érinti a talpa az aszfaltot, folyton cipelteti magát. Jobbik esetben felültethetem a nyakamba, és akkor nagyjából egyenes vagyok, a rosszabbik az, ha csak azt tűri, hogy felveszem, olyan púpom lesz a végén, mint egy becsületes tevének. Ez különösen akkor jön rosszul, ha a boltból jövünk haza degeszre tömött szatyorral, plusz a táskám, plusz Marci váltócipője a nevtanból, már csak a viharlámpás hiányzik, és akkor Bori úgy dönt, hogy nem és nem és nem, nem fogja meg a kezem a járdaszigetnél, mert az egyetlen elfogadható megoldás, ha felveszem, és úgy kelünk át az úttesten (esetleg így is haladunk tovább).

Általában a hideg kilel azoktól az öreglányoktól (meg minden más nem és korosztály képviselőjétől), akik kéretlenül látnak el nevelési tanácsokkal, illetve szólnak be, illetve szólnak hozzám egyáltalán, de ma kifejezetten hálás voltam annak a vénasszonynak, aki látva a Bori dacolását a sarkon, hirtelen odalépett hozzá: Nem fogadsz szót? Elvigyelek magammal? Szegény Bori csak megrázta fejét, azonnal megfogta a kezem, és láss csodát, engedelmesen ballagott mellettem hazáig.

Jaj, ne!

- sóhajtott fel a fül-orr-gégész doktornő, amikor beléptünk Borival a rendelőbe. - Már megint maguk azok?
És ismét igaza lett dr. T-nek, amikor a fülészetre irányította Borbálát, mert mint mondta, ő semmi olyat nem lát, ami indokolna délben 38 fokos lázat, hátha a füle lesz az megint. Most éppenséggel a bal volt piros, antibiotikum, a harmadik egy hónapon belül, plusz a doktornő nyomatékos tanácsa, miszerint ne menjen ez a gyerek közössége legalább egy hónapig, szedje össze magát végre.

Balcsira azért lejöttünk, na ez történik, ha egy hétig nem látok időjárás-jelentést, mert elindultunk 30 fokban, és olyan viharon jöttünk keresztül, hogy csak pulykakakasok nem hullottak az égből, tegnap meg esett és még be is fűtöttünk, meleg ruhát pedig alig pakoltam, szerencsére találtam lenn egy hizzávetőleg huszonöt éves mackónadrágot, amit egy igényesebb homeless is visszautasítana, de legalább nem fáztam.

Ma már kisütött a nap, Marci a gyerekekkel bandázik az utcán, Bori végre alszik, ez itt nem kis mutatvány, tegnap este majdnem egy órába telt lenyomni, aztán, nehogy felébredjen esetleg arra, hogy fázik, még jól be is takargattam a töksötétben, az már csak később derült ki, hogy aztvsem láttam, hol a feje, és fordítva tettem rá a négyrét hajtott hálózsákot, csak a két kis rózsaszín csíkos alvózokni lógott ki, a fejét viszont tüchtigen bebugyoláltam, szerencsére nem hagyta magát, és lerúgta magáról az egész hóbelevancot.