- Jól sikerült minden, igaz? - kérdezte a mama, amint a temetés után már a misére mentünk, elöl-hátul szétszórtan ballagtak a rokonok, volt, akit csak órákig tartó töprengés után tudtam azonosítani, volt, akit akkor sem. Tudtam, a mama mire gondol, mert nem lehetett nem arra gondolni: nagyapám temetésére.
Ha bárkinek megpróbáltam elmondani, mi történt azon a forró májusi napon, éreztem, hogy egy idő múlva gyanakvásba fordul a figyelme. Talán én sem hinném el, ha nekem mesélné ezt valaki. Pedig a szegényes fantáziám a bizonyíték, hogy igaz - sose lennék képes kitalálni ilyet, és a cseh újhullám képviselőin kívül nem is igen sikerült senkinek. Leírom hát én, nagyapám legkedvesebb unokája, mi is történt azon a napon, a korán jött májusi kánikulában.
Nagyapám öregkorára visszatalált a gyökereihez, bár évtizedek óta Pesten élt már, de egyre többet járt vissza a szülőfalujába. Már az is megütközést keltett nagyanyámban, hogy vett oda egy biciklit, de amikor a nagypapa előrukkolt a legnagyobb meglepetéssel, miszerint kiváltott egy sírhelyet a helyi temetőben, és sírkövet is csináltatott (párosat, nagyanyám számára is), kitört a botrány. Mindenesetre nem volt kétséges, hol szeretne nyugodni, így amikor meghalt, a pesti búcsúztatás után a faluba gyűlt össze a gyásznép, részben Pestről, részben a falu környékéről, de Ilonka néni, nagyapám egyik húga például az ország másik végéből jött. Ezért is tűzték ki a szertartás időpontját késő délelőttre - legyen ideje mindenkinek kényelmesen megérkezni.
Iszonyúan sütött a nap, csak arra emlékszem, ahogy ott zokogok a sírnál, siratom nagyapámat meg mindazt, ami elment vele, a fekete ruhám szívja be a meleget, és amit homályosan látok, szemüveg nélkül, az a sírgödör túloldalán épp nagyapám legkisebb öccse, J. bácsi, akivel még sosem találkoztam, de az alakja, a magassága, a járása, a tartása, a halántéka körül magányosan fehérlő két kis hajpamacs épp olyan, mint nagyapámé tíz évvel ezelőtt. Nézem J. bácsit, és bebeszélem magamnak, hogy valahol máshol vagyok, és igenis nagyapámat látom fiatalabb kiadásban, amikor felfigyelek, valami zavar érződik. A mama szorongatja a kezem, ropognak az ujjaim. Hallom a papot: Az Úr legyen tevéled! és a gyásznép ráfeleli: és a te lelkeddel! És újra. És újra. És újra. Mintha megakadt volna a tű a lemezen.
A sírások sziszegnek a foguk közül: Te, ez nem fog beférni! Próbálják máshogy. Más szögben. Nem megy. A diófa koporsó szegélye folyton beleakad a gödör szélébe. Eresztik előlről, hátulról, hiába. A koporsó több alkalommal veszélyesen megdől, a gyásznép felszisszen, de végül sikerül mindahányszor egyensúlyba hozni. A pap csak hajtogatja: Az Úr legyen tevéled! Döbbenettől dermedve figyelünk. Hátunk mögül Ilonka néni susogása hallik: Na, Pistukám! Neked még ez sem sikerül rendesen! Mama szorítja a kezem, száját keskeny vonallá húzza a düh, könyökével Ilonka néni irányába döf. Talán talált is, többet nem halljuk Ilonka nénit. Az Úr legyen tevéled! És a te lelkeddel! A sok manőverezéssel a gödröt sikerült észrevétlenül kiszélesíteni kicsit, mert végül - ha nem is vízszintesen - végre leeresztik a koporsót. Ekkor derül ki, hogy a kötél a koporsó alá szorult, nem lehet kihúzni a gödörből. Az egyik sírásó leugrik, rá a koporsóra, hogy megpróbálja kirángatni a kötelet. Hagyja ott! - sziszegi neki a papa. A sírásó kelletlenül kimászik. Az Úr legyen tevéled! - zengi a pap, immár utoljára, és végül, mint ha mi sem történt volna, folytatódik a szertartás.
- Igen - mondtam a mamának tegnapelőtt, pár lépésre a vadszőlővel befutott kis templomtól, hunyorogva a hideg októberi napsütésben. - Jól sikerült minden.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése