Minden nyáron eszement nehezen szánom rá magam a befőzésre, miközben a bennem lakó paranoid mókus teljes hangerőn üvölti lelki füleimbe, hogy raktározz télire! Raktározz télire! És valóban, egész évben szorgosan gyűjtögetem az üres befőttesüvegeket, nem dobok ki egyetlen jópofa alakút sem, mert hátha kell (sőt már az evolúció azon grádicsára is eljutottam, hogy a fedőket is gyűjtöm hozzájuk). Viszont hely, az nincs, tehát minden alkalmasnak látszó helyre besúvasztok egy-két befőttesüveget, ezért a gyanútlan illetőnek, aki óvatlanul nyitja ki valamelyik konyhaszekrényt, könnyen hullhatnak a nyakába üres üvegek, ráadásul ugye a fedőül szolgáló fémlapkák. De amikor eljönne a tettek ideje, mert érik a gyümölcs, odakinn 30 fok van, a déli fekvésű tetőtéri lakás konyhájában minimum 35, és nehezen visz rá a lélek, nekiálljak lekvárt főzni, mert ugye még a tűzhelyet is be kell kapcsolnom plusz fűtésnek.
Na de idén még jó előre (mielőtt hatósági áras lett volna) vettünk vagy tíz kiló cukrot, és a meggyszezon kezdetén el is kezdtem a befőzést. A végeredmény sem mennyiségre, sem változatosságra nem valami bő, de én elégedett vagyok vele így is: a meggylekvárral valószínűleg elértem a tökélyt e műfajban, csak azt sajnálom, hogy nem csináltam belőle többet, a barack ugyan folyik, de ízre az is rendben van, Marci különösen szereti. A szilváról még nem tudom, milyen, de csak betettem a sütőbe, és kevergettem, aztán üvegbe raktam, és jóccakát, sok munka nem volt vele.
Már ott sorokoznak az üvegek felcimkézve a szekrényben, és csak rakosgatom őket, rendezgetem ide-oda. A paranoid mókus pedig dolga végeztével békésen szundikál odabenn.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése