Tisztán emlékszem a tavaly december 7-re. Cs. a világ másik felén leste a kolibriket, kedd reggel volt, és 9-re kellett odaérnünk a nevelési tanácsadóba a szokásos heti mozgásfejlesztő foglalkozásra Marcival.
Ehhez képest háromnegyed kilenckor talpig télikabátban még az etetőszékében vöröslő fejjel őrjöngő Borbálával folytattam teljesen eredménytelen tárgyalásokat, egyen-e még egy csokimikulást reggelire, illetve reggeli helyett. (Marci közben kérésemmel ellentétben nem csukta be az ajtót, hanem egykedvűen piszkálta a külső zárat, úgyhogy az előadásunkat az összes lakó élvezhette, köszönhetően a lépcsőház kedvező akusztikai tulajdonságainak.) Amíg kivakartam a kézzel-lábbal a csokoládémegvonás ellen tiltakozó gyereket, érezve a hátamon csordogáló kis verejtékpatak hűvösét, arra gondoltam: nagyszerű, hogy éppen a nevelési tanácsadóba megyünk, mert másra sincs most szükségem, mint nevelési tanácsra, egyébként megbolondulok.
Ezek után nem üdvözöltem kitörő örömmel a jó egy hónappal ezelőtt a közért polcain megjelenő piros sztaniolos csokifigurákat. Mikujás! Ott a Mikujás! - vidult fel viszont Borbála, és kis virágos csizmájában döngő léptekkel megindult az állvány felé. Még időben elkaptam a kezét, és nagyjából negyedórás hegyibeszéd keretében kifejtettem, hogy csak nézzük a Mikulásokat, esetleg óvatosan megfogunk egy rokonszenves darabot, aztán visszatesszük, nem nyomorgatjuk, nem morzsolgatjuk, és főleg nem harapjuk le a fejét sztaniolostul. Szavaim termékeny talajra hullottak, a közért csokoládémikulás-készletében kár nem esett.
Ám amint hétfőtől megindult a Mikulás-lavina, nem volt megállás. Jött a Mikulás az oviba még a múlt héten, Marci lovagiasan megosztotta húgával a csomag tartalmát. Aztán jött a Mikulás a bölcsibe, haza, az uszodába, a nagymamákhoz, és nincs kételyem, hogy jár még a többi rokonnál is, és mindenkinél csokoládét hagy a gyerekeknek. Úgyhogy hétfő óta csokin élnek. Meg szaloncukron, nápolyin, édes ostyán, gumicukron, mártott szeleten, és levezetésként ropogtatnak egy kis zizit. Természetesen óriási felháborodással fogadják, hogy a boltban nem veszek egyet (Oké, kapsz egyet! De csak egyet!), és minden normális táplálékra vonatkozó javaslatomra a Mikulás-zacskó celofáncsörgése tesz pontot.
Mióta szülő vagyok, nem várom a Mikulást.
Pedig jó oldala is van ennek. Amikor eljő a Mikulás, onnantól kezdve nem kell főzni...
VálaszTörlésNem lesz abból semmi baj, ha a gyerek csak csokit eszik. Egyszer úgyis megunja. :D
Ha van türelmed kivárni, egyszercsak olyan lelkesen fogják kérni rántott húst savanyú uborkával, hogy magad is elcsodálkozol majd.