1. Idill késő délután. A mosogatógépet pakolom, a két gyerek a szőnyegen molyol, az elmaradhatatlan kellékek (legók, ceruzák, radírok, papírok, legódarabkák, plüssmacskák) között. Marci valamit építget, Bori az írószeres dobozban matat. A délutáni sárga fény beömlik az ablakon. Lehajolok a tányérokért, a helyükre teszem, visszafordulva látom, hogy Bori szája élénkpiros. Úristen. A gyerek szájából ömlik a véééééér! Nem kétséges, véres az orrától az álláig! Nyilván elharapta a nyelvét! De akkor miért mosolyog? Odarongyolok, felkapom a derűs Borbálát, aki nem érti, mi ez a hajcihő. Tátsd ki a szád! - kiáltok rá. Mosolyog, széthúzza az ajkait és fogai közül a tenyerembe pottyant egy félig üres piros töltőtollpatront.
2. Szintén késő délután, kora este, úgy egy héttel később. Nemrég értünk haza a játszótérről, már túl vagyunk a kötelező cipőlevétel-kézmosás-vízivás körön. De Bori tejet szeretne. Nem, mondom neki, mert rád jön a hascsikarás, és a tejesdobozt elteszem a keze ügyéből az asztal közepére. Elfordulok, nyitom a hűtőt, és mire a következő percben megint odanézek, és nyúlnék a tejesdobozért, Bori a széken állva nyújtózik az asztal közepe felé. A szék megbillen, nagy csattanással feldől, Borit már nem tudom elérni, csak a karjánál fogva, valamicskét csillapítok az esésén. Sír szegény keservesen. Ölbe veszem, vigasztalom, hüppög, törölgeti a szemét, a száját, és látom, hogy a markában ott fehérlik valami. Atyaég. Kiverte a fogát! Amit nagy kínnal-keservvel kinövesztett, most kiverte valami az esés közben! Hova menjünk? Fogorvos? SZTK? Kórház? Kérem Borit, mutassa a kezét. Felém nyújtja. Ott van a két ujja között az az apró, szabálytalan alakú, fehér, opálos valami, fénylik, mint a gyöngy. Az is. Gyöngykavics. Apró emlék a játszótérről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése