....még tegnap délután, és a város kegyesen a szebbik arcát mutatta a 12 fokkal és a sárguló-barnuló levelekkel a fákon, amikor kuporogtunk a taxiban hazafelé. Jó volt kimenni a hűvösbe a sok meleg után, beleszippantani a kesernyés levegőbe.
Cs. valószínűleg még Dohában benyalt valami gyomorfertőzést, úgyhogy nemcsak álmos és kialvatlan volt a csaknem 48 órás utazástól, de gyenge is. Volt nagy öröm, Marci irtó boldog a legóval, és bámulatosan bonyolult SW járműveket rakosgat ki hangyafülnyi méretű darabokból, Borinak óóóóóóriási Hello Kitty-figurát hoztunk.
Mindenki kérdezi, hogy hát milyen volt? Erre nem lehet mást mondani, hogy jó, és az is volt persze, az iszonyúan lehúzós hozzáállás dacára, amivel kinn találkoztunk, de számomra hozott személyes tanulságokat is. Úgy is fogalmazhatnék, segített átlépni a határaimat. Sosem gondoltam volna, hogy ilyen erős áramlásban merek merülni, hogy megmászom azokat az istentelenül meredek hegyeket a nyomorult (és elő nem kerülő) paradicsommadarakért, és hogy úgy fogok süllyedni, mint a kő, a többiekkel együtt, akár 20 méter mélyre egy perc alatt, és nem és nem fog sajogni közben a fülem elviselhetetlenül.
Azt a tanácsot kaptam ugyanis, hogy az elején ne vegyek levegőt egyáltalán, csak egyenlítsek. És így is tettem, és működött. Korábban mindig azt hittem, a légzés fontos, és ha lehet, ne tekintsünk el tőle - most kiderült, hogy előítélet volt ez is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése