Akkor

Hat éve ilyenkor már nagyon féltem.

Akkor is keddre esett 14-e, de nem esett az eső, meleg volt, nagyon meleg, csak vonszolódtam ide-oda, néztem ki a nagy üvegtáblákon a Kútvölgyi útra, mindenki kinn van, és éli az életét, csak én pislogok itt, gondoltam, meg féltem nagyon a másnaptól, milyen lesz. Bizarr módon a katéterezéstől tartottam a leginkább, mert egy régi osztálytársnőm szerint az rosszabb volt, mint bármi más.

Egy nappal így is több időm lett, mint vártam, már 13-án, azaz hétfőn befektettek hivatalosan, de a jó doktor úr lebeszélt a másnapi időpontról, nem jó az, mondogatta, legyen inkább maga az első reggel 8-kor szerdán, mit szól hozzá? Jó? Akkor haza is mehet, kedd reggel várjuk. Az már csak később állt össze (mint annyi minden ebben a történetben), hogy a jó doktort hétfő hajnalban egészen Erdélyből rángatták Pestre vissza egy ikerszülés kedvéért, ami olyannyira megviselte, hogy a közeljövőre megszabadította magát minden teendőtől. Így aztán hétfőn hazafelé vettem két kiló cseresznyét a piacon, és ez volt Cs-val az utolsó esténk ketten.
Kedd reggel ismét kórház, pizsama fel, vizit, a gyerekorvos néz rám szúrós szemmel, amikor hallja, hogy programozott császárra várok. Aztán miért? - vakkantja. Mert harántfekvéses - mondja valaki. Gyerekorvos biccent kurtán, nem mond semmit, sarkon fordul, fehér köpenye csapkod utána. Dr. G. nincs benn. Ma nem is jön be, magának nem mondta? - kerekedik ki az ápolónő szeme. Nem mondta.

Ez a nap tehát a várakozásé meg a szorongásé, egyszer átsétálok az altatóorvoshoz, kedves fiatal nő, kikérdez, elmagyarázza, hogyan szúrnak majd hátba, rutin ez, kicsit oldódik a feszültség. Éjjel próbálok koncentrálni, történjen már valami, kicsit fájdogál a hasam nagy összpontosításra. (Ma már tudom, nem volt az bakfitty sem.) Szerdán reggel én leszek az első a futószalagon, ötkor keltenek, mosdás, beretválkozás, a katéter nem is vészes, várom dr. G-t, aki végre be is esik, és közli, hogy elindult egy spontán szülése, a műtő már nem várhat, majd bepasszintanak, amikor lehet. Így foglaljuk indokolatlanul a szülőszobát Cs-vel, és néha anyuval, aki rajtaütésszerűen megjelenik, kiküldeti Cs-t a nővérkével (csak egyvalaki lehet benn a szülőszobában), de ő meg visszajön, így egészen fél 12-ig felváltva vannak velem.

Görbítse a hátát, V! - mondja valaki a maszk mögül, igyekszem nagyon, jó kislány vagyok, csak ne bántsanak. Görbítek, pici szúrások a hátamon, egy, kettő, három, később kiderült, egy is elég lett volna, ha jó helyre megy, de a medika még csak gyakorolt, nem baj, mindenki elkezdte valahol. Kérdezik, jól vagyok-e, a kérdést komolyan veszem, és mondom, nem, mert szédülök és kellemetlen az egész, de rám szólnak, hogy éppen egy műtőben fekszem, és minden viszonylagos. Aztán érzem, hogy vágnak, meg húzzák szét az izmokat, és egyszer csak elkezdik kiemelni - mit kiemelni, kiráncigálni, kicincálni - Marcit. Két rettenetes másodperc után sír fel, és megmutatják, látom, megvan keze, feje, lába, és hogy óriási, 59 centi és 3750 gramm, körmeit Lugosi Béla megirigyelhetné. Az egyetlen szőke újszülött a kórházban.

Most odafenn alszik. A körmei tövig rágva. Szőke (nem egyedül az óvodában), úgy 130 centi, 32-es lába van. Lyukat beszél bárki hasába. Holnap lesz hatéves.