...kipurcantam, mint az egyszeri liba, pedig még csak szeptember közepe van. Valaha (hahahaha) úgy képzeltem, a nyárból felfrissülve, energiáktól duzzadva csöppenünk bele az őszbe, és türelmes leszek, a gyerekek kipihenve, és persze beszalad majd a madzag egyszer-kétszer november táján, de addig megy többé-kevésbé flottul minden.
A valóság persze más.
Marci már rutinos óvodás (ráérő perceimben parázhatok azon, milyen lesz majd jövő ilyenkor), de Bori nem állhatja a bölcsit, nemakajokmenni böjcsibe kezdi mantrázni még itthon, ha meg én viszem, akkor átöleli a lábam, belefúrja a fejét, és nem akar elengedni. Ezt én nehezen viselem, így aztán mostanság inkább Cs. viszi. Mondjuk legalább délután boldog és kiegyensúlyozott benyomást kelt, amint szalad ki a csoportszobából (Bori) és szép hangosan elköszön a gondozónőktől, akik mindennap ugyanazokkal a szavakkal biztosítanak róla, hogy minden rendben volt.
A legnagyobb púp a hátamon viszont kétségtelenül az uszoda. Tisztán emlékszem, hogy tavaly szeptember elején mély meggyőződéssel átkoztam el azt az ábrándos pillanatot, amikor először felötlött, hogy Marcit úszni taníttassuk. Most sincs másként, egyre reménytelenebbnek látszik Borit lekötni egy órára a tök üres és sivár folyosón, úgyhogy a rendelkezésére álló időt fejhangú sikoltozással, függönyrángatással és tükörnyaldosással tölti.
Marci oktatót váltott, a halál ellenszenves A. nénit lecseréltük a jóval megnyerőbb E. nénire, és láss csodát, olyannak voltam szemtanúja egy hete, amire hiába vártunk az utóbbi tanév során: Marci háton úszott, összeállt a kar- és a lábtempó, a gyerek haladt, és végre nem süllyedt el.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése