bezzeg az én időmben

Amikor a gyerekkoromról mesélek, már most úgy érzem magam, mint valami matuzsálem. Marci tapintatos gyerek, nem mond semmit, de az arcára van írva a kétkedés, amikor azt hallja, az én gyerekkoromban nem volt mobiltelefon, internet, és csak két tévécsatornát lehetett fogni, azokat is csak hétfő kivételével.


De nem erről akartam írni, hanem a Nagy Elodázhatatlan Kérdésről, az iskolaválasztásról. Mert amikor én gyerek voltam, választás híján egyszerűbb volt ez is. Mivel ismeretlenül is rettegtem a tanító nénitől, nem voltam hajlandó elmenni személyesen beiratkozni, a papa elballagott az egysaroknyira lévő általános iskolába, és beiratott. Oda is jártam nyolc évig.

Marci ugyan nem retteg a tanító néniktől, de nekem eszem ágában sincs elkocogni az innen kétsaroknyira lévő általános iskolába és beiratni. Leginkább azért nem, mert ide mintha egyáltalán nem járnának gyerekek. Biztos járnak persze, de én csak kifestett, karika fülbevalós kiskamasz lányokat látok félretaposott sarkú csizmában, meg kapucnis tinédzsereket, akik ordítoznak egymással a szemközti közértben - szóval ez nem az a hely, amit megfelelőnek gondolok félszeg fiacskánknak.

Amit kinéztem már hónapokkal ezelőtt, az egy régi, szigorú vöröstéglás épület, a legelső általános iskola a városrészben, nem is esik messze tőlünk. Beiskolázási körzete nincs, az egész kerületből fogadnak gyerekeket, mert nemzetiségi oktatás folyik. Általában jóval többen jelentkeznek, mint ahány gyereket fogadni tudnak, ezért sorsolással döntik el, ki kerül be, de Marcinak két haverja is jó eséllyel pályázik, mert a nagytesók is oda járnak. Hurrá.

Kell tehát valami pótmegoldás is, megkérdeztem J. nénit az oviból, mit javasol. J. néni rövid tűnődés után elvetette azokat az iskolákat, ahol a művészeti nevelésre vagy a sportra helyezik a hangsúlyt, és azt tanácsolta, erős iskolát nézzek, mert Marci okos gyerek, de kell a húzó közeg, mert különben ül a babérjain. Az általa javasolt suli elég messze van, ki is esik (tömegközlekedéssel tőlünk rosszul megközelíthető, gyalog kb fél óra), és mint a weblapjáról kiderült, nagy hangsúlyt kap a testnevelés. De idegen nyelvet csak 5. osztálytól kezdenek, ez tetszik, és mellette szól az is, hogy Cs., Marci országos cimborája és igaz barátja is oda készül.

A másik iskola az ellenkező irányban van, nem ismerek senkit, aki oda készülne vagy oda járna, irányban kiesik az is, ám tömegközlekedéssel jól megközelíthető, még akár angol kétnyelvű osztálya is van (akarjuk-e ezt egyáltalán?), gyalog viszont rémes, arrafelé gyakorlatilag nincs járda.

Szóval nem tudok okos lenni, minden arra mutat, hogy az első (a vörös téglás) lenne a megfelelő, nincs messze, lennének haverok, és még Cs. is megbarátkozott (vagy legalábbis elfogadta) a gondolattal, hogy Marci németül fog tanulni. Holnap megyünk nyílt napra, remélem, nem csalatkozunk, mert ha élőben ez sem néz ki jónak, kardomba dőlök.

(Közben rémregényeket hallok egy jó hírű XIII. kerületi iskoláró. Ki gondolta volna, hogy a manó mint olyan gondolati elem, és hogy otthon a szülőknek korrepetálniuk kell a gyerekeket az iskolai magyaróra után, akkora a káosz a fejükben. Még jó, hogy nem mentem kazánkovácsnak, ha Marcira meg rám is ez vár...)