- ami végül is nem ráz meg igazán (bár, mint a születésnapján J. spiccesen a dekoltázsomba bandzsítva megjegyezte, nem látszom annyinak, amennyi vagyok, és mert nemcsak öreg vagyok, hanem hiú is, hiszek neki), de a minap rádöbbentem, hogy korszerűtlen, elavult a felfogásom is.
Van a kiadóban egy friss gyakornok leány, több mint tíz évvel fiatalabb, mint én, bölcsész, magyar-kommunikáció szakkal. És állítólag nagyon-nagyon-nagyon akar dolgozni, adjak neki feladatot, mert még pénzt is szeretne kapni érte. Oké.
A közös szerdai megbeszélésen nincs ott a kiadóban, beíratkozik éppen az egyetemen. Nem gond, email megy, keressen meg, össze kellene futnunk, addig is adok neki fordítanivalót, határidős munka, jóvá kell hagyatnom még a cikket.
Eltelik egy nap, kettő, semmi. Péntek este fél tízkor email érkezik, leányzó nincs gépközelben, a világvégén tartózkodik éppen, de jövő héten sokszor ráér, a héten háromszor, egy-két órás intervallumokat nevez meg. A fordítással vasárnap tud csak foglalkozni.
És azóta azon tűnődöm, hogy mennyi minden változott a több mint tíz év alatt, mióta csinálom, amit csinálok. Nekünk is naponta hatvanszor mondták el, hogy az állás kevés, örüljön, akinek jut (és akkor még nem küldték el százával az embereket a kiadók, meg nem szűntek meg lapok tucatszám), ráadásul, mint azóta megtudtam, egy mára kihalóban lévő szakmát adtak a kezünkbe - mert alig-alig foglalkoztatnak korrektort ma már. És messze nem végeztem még, negyedéves voltam, délelőtt órák, délután meló, közben csak letudtam a gyakorlótanításokat, a diplomamunkákat, sőt volt másfélet élesben tanítottam is, de 1999 nyara óta gyakorlatilag megállás nélkül gyűröm, húzom, vonom, szabom, varrom a szövegeket, előbb Schmuck Andorról, aztán a körömápolásról vagy a napkitörésekről és a maják titokzatos világáról.
Három napra nyom nélkül eltűnni szerintem megengedhetetlen, ha az ember munkát szeretne. Ötnapos határidőre kétoldalas szöveget fordításra elvállalni szintén. De mondom, én már öreg vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése