...hanem tudni! - mondta meg a tutit az éltanárnő Szabó Éva az Álarcosbálban, és ezt a megdönthetetlen tételt most magamra is alkalmazhatnám: nem csinálni jó, hanem készen lenni. Mert a táskák még mindig itt terpeszkednek, a felszerelés még csak vár arra, hogy egy jót ázzon a fürdőkádban (a többi mosnivalóval legalább végeztem), bár a lakást szépen rendben hagytuk itt, most mintha Batu kán különösen szorgos hordái dúlták volna fel, és közben megjöttek az első adagok a szokásos szövegekből, amelyekhez jaj de nincs kedvem hozzálátni, aztán meg ősszel csak megyek Marci és L után a múzeumban, és nézem, ahogy szaladgálnak tablótól tablóig, és olvasom nekik a saját irományomat, és magamban kicsit büszke vagyok, hogy az örömükben meg a szórakozásukban nekem is részem van.
Az itthoni dolgokkal egyelőre csak próbálom felvenni a ritmust, Marci az eltelt egy hét alatt elképesztő fejlődésen ment keresztül, figyelmes, nem felesel, és szófogadó, az ő dr. Jekyll figurája mellett Bori tiszta Mr. Hyde, hajigál és toporzékol, és magasról tesz mindenre, most már a cukizással sem strapálja magát. Tegnap mintegy hat órán keresztül készültünk lemenni a közértbe kenyérért, de a döntő pillanatban nem volt hajlandó levenni a pecsétes macinacit, viszont bemászott az asztal alá, úgy kellett lábánál fogva kihúznom, és végre negyed hatkor elindulhattunk, de hosszas séta nem lett a dologból, mert öt méterre a kaputól Marci közölte, hogy neki bizony pisilnie kell, úgyhogy jöttünk is vissza mielőbb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése