Nem tudok leállni

Életem első plumériáját valamelyik görög szigeten láttam, már nem emlékszem, melyiken. A tengerparton állt, egy téren, hatalmas volt, tele sárga közepű, fehér virággal, és tudtam, hogy ilyen kell nekem. Az idők során nyomoztam utána, kiderült, mi a neve, hol honos, és mit szeret, és lett nekem is plumériám több is: kaptam szülinapomra Cs-tól magyar kertészetből (de nem bírta a telet a fűtött lakásban), kaptam dugványt a Seychelle-szigetekről, ami meggyökeresedett, levelet hozott, aztán egyszer csak váratlanul csak elszáradt, és hoztam én is Baliról három és fél éve. A legnagyobb siker, amit elkönyvelhettem, a bimbó volt, virágozni nem virágzott egyik plumériám sem, és ahogy olvasgattam ezt-azt róla, lassan lemondtam róla magam is: Hawaiiról származik, magas páratartalmat igényel, a trópusi földet szereti, nem való a harmadik emeleti erkélyre, még ha naponta kétszer spriccelgetem is.
Aztán a resort kertjében megláttam egy fehér és egy vörös virágú példányt. Az utolsó előtti napon kértem dugványt valamelyikből. Nagyon kényes, mondták, ez kell neki, meg amaz, persze, bólogattam, hamar kiderült, több tapasztalatom van a plumériával, és végül minden vonakodás dacára kaptam egy dugványt a pirosból, amit majdnem sikerült ugyan ottfelejtenem, de csak majdnem. Az utolsó pillanatban sörösüvegbe dugták, a kezembe nyomták, hogy tartsam vízben, és vegyem ki a repülőutak között. Aha.
Cs. a felszállás előtt beleszuszakolta szegényt az egyik táska oldalzsebébe, feladtuk a poggyásszal együtt, és amikor hazaértünk, aznap délután nem is igen jutott szegény eszembe, később mentem csak le érte és hoztam fel a garázsból, ahová csak betoltuk a nyári ruhával és búvárcuccokkal tele táskákat. Egy levelét eldobta, a másik is kornyadtan állt, és kicsit lapos is volt a szára, de optimistán beleállítottam egy kis befőttesüvegbe.

Két napja áttettem egy világosabb helyre. Cérnaszálnyi gyökérkék állnak már ki a tömzsi szárból.