Előre szólok, ez nem lesz pc

Azóta járunk a máltai játszótérre, amióta megnyitott. Több mint három éve. Eleinte három lány váltotta egymást a kis szobácskában a vécé mellett: felügyelnek a rendre (de a kerítés mellől nem szedik össze a szemetet), elsöprik a kavicsot a viacolorról (vagy nagylelkűen odaadják egy lelkes kisgyereknek), megtiltják a labdázást a vérmes fiúcskáknak, és zálogért cserébe kiadnak egy-egy játékot. Ez a három lány volt a Sánta, a Nyúlszájú és egy apró, kese hajú, ragyás bőrű, manószerű teremtés, aki csak szimplán utálja a gyerekeket, ha azok nem ülnek a játszótéren csendben hátratett kézzel - ezért csak Pedagógusnak hívjuk.

Ahogy múlt az idő, szépen cserélődtek: a Sánta (akinek derékig érő szőke haja, és megkapóan szép szeme van amúgy) egyszer csak eltűnt, a Nyúlszájú, aki személyes kedvencem volt, tavasszal köszönt el, mert egy másik játszótérre hívták, ahol szükség volt felsőfokú végzettségű munkatársra (a játékkölcsönzéshez nyilván). A Pedagógus maradt.

Valamelyik nap hiány mutatkozott Borcsi cicahadseregében, és felhorgadt bennem a gyanú, hogy talán a játszótéren hagyhattuk a hiányzó macskát a múlt héten. Adandó alkalommal kézen fogtam Borbálát, engedelmesen bekopogtam az Iroda feliratú ajtón (ahol a kiszögelt papír szerint csak a játszótér munkatársa tartózkodhat, még kölcsönzés ideje alatt is!), és az előbukkanó Pedagógustól tudakoltam, találtak-e egy plüssmacskát nemrég. Megnézi, mondta, és valóban, a következő percben fel is bukkant a kezében a macskával, és a következő szavakkal fordult Borbálához:
"Aztán legközelebb jobban vigyázz rá! Tudod, nem mindenki olyan rendes, hogy leadja, amit talált!"

Igen: a név nem csal. Ilyen az igazi Pedagógus. Aki leveszi a szülő válláról a gyermeke nevelését, önzetlenül, akkor is, ha az ott áll mellette. Mert nyilván a két és fél éves gyerek képes arra, hogy akkurátusan rendben tartsa a holmiját, féltőn vigyázzon rá, és igény szerint leltárt készítsen róla. Azt ugyebár feltételezni sem feltételezem, hogy esetleg engem akart nevelni - aki szemmel láthatóan túlkóros vagyok már az effélékhez.


Akár így, akár úgy, kételyeimet nem osztottam meg vele. Mert még egy pár évig szeretnénk ide járni. És nincsenek afelől kétségeim, hogy még fogunk itthagyni egy-egy plüssmacskát.