Immár büszkén jelenthetem, hetek óta rendszeresen tornázom, sőt két szigetkörön (úgy döntöttem, így kell írni, és nem Sziget-körnek) is túl vagyok, amit a legnagyobb ámulatomra sikerült oxigénsátor, sőt gyaklatilag izomláz nélkül, elfogadható időeredménnyel teljesítenem.
Tornázni este szoktam, ha sikeresen elaludtak a gyerekek odafenn, és mivel az összes híradás-technikai cucc össze van kötve egymással, mégpedig furmányosan, mert néhány szerkentyű már öregecske, és nem rendelkezik a kellő számú/típusú csatlakozóval, szóval ezért a tornához három dolgot is be kell kapcsolnom, a megfelelő csatornára állítanom, és ez este fél tízkor már nehezen megy, még ha meg is van hozzá rögtön mindhárom távirányító.
Valamelyik este történt, hogy miután sikeresen beröffentettem mindent, előkészítettem a súlyzókat, és vállszélességű terpeszállásba álltam, és naaaagy levegő, amikor Cs. hátrafordult a számítógépe elől. - Miért így csinálod? - kérdezte. - Nincs jól beállítva. És megfogta az éppen a helyén lévő tévétávirányítót, megnyomott rajta valamit, amitől a képernyőn nyújtózkodó nyakigláb, gótikus figura hirtelen összeugrott, mintha 90 fokon mosták volna 40 helyett, és hirtelen valós, hús-vér embert idéző arányai lettek, persze csupa izom, de akkor is. A cél elérhető távolságba került. És szegényebb lettem egy illúzióval.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése