Villanások utólag

Most, hogy egyre jobban belerázódom a rögös magyar valóságba, még néhány pillanatot visszaidézek, amelyeket jellegzetesnek gondolok erről a túráról.

****
Belépésre várunk, helyi idő szerint négy órára jár. Lassan halad a sor, ide-oda kanyarog. Próbálom kitalálni erről-arról az útlevele alapján, melyik nációhoz tartozik. Műszakváltás, megtorpanunk, a tisztviselők komótosan adják le, és veszik fel a szolgálatot. A frissen munkába állt bevándorlási tisztviselő int, mehetünk. A pulthoz lépünk, kezébe veszi az útlevelem, kinyitja az első oldalon, keresi a fényképet, az adatokat. Nem találja. Rosszallóan megcsóválja a fejét, nézi az útlevél borítóját, honnan is jöttünk. A Magyarország felirat nem mond neki semmit. Nézi, nézi, aztán elmormol valamit a bajsza alatt. Cs. közbelép, mondja neki indonézül, magyarok vagyunk, Magyarországról jöttünk. Miért nincs az ráírva az útlevélre? - kérdezi tőle a tisztviselő. Rá van az írva, csak hát csak magyarul - és azt sajnos rajtunk kívül nemigen érti senki - magyarázza neki Cs. Mindhárman érezzük, suta a magyarázat, még ha igaz is. A tisztviselő végre az utolsó oldalra lapoz, rápillant a fényképemre, aztán döbbent arccal rám, aztán megint, látszik, nehezen hiszi, hogy én én vagyok, de aztán feladja, úgy dönt, nem foglalkozik tovább velünk, a furcsa ország furcsa lakosaival. Legyint, beleragasztja a matricát az útlevélbe, és int, végeztünk.

****
Amikor hajóztunk a lantfarkú paradicsommadár után, még nem kelt fel a nap, és a szigetek körvonalát sem lehetett látni a sűrű párában, elöl kuporgott egy kistermetű, fiatal fiú, hátul Marco kezelte a motort és irányította a csónakot aszerint, merre intett a társa a csónak orrában. Amikor kicsit világosodni kezdett, és a pára is oszladozott, még akkor sem sem lehetett látni a földet a mangrovéktól, alig száz méter széles csatornákon haladtunk. Egyszer csak egy vágott folyosó látszott a zöld falban, a csónak pontosan besiklott, a motor lefulladt, és meghallottuk az őserdő hajnali hangjait. Marco és a fiú lábbal hajtották a csónakot előre, egészen addig, míg az orra ki nem futott a talajra. Kiugráltunk belőle, még vigyázva, nehogy átázzon a cipőnk. Húsz perc múlva már gond nélkül gázoltunk térdig a megduzzadt patakban.

****
Sorongban, elutazásunk napján a repülőtér várójában mintegy 35 fok volt és iszonyú pára, egy iskolai tornaterem komfortosabb, mint az, az emberek egymás hegyén-hátán zsúfolódnak. Az egyik nyitott papírzacskóban (kézipoggyász), szőrös bundacipő. Feltűnőek vagyunk, elidőzik rajtunk egy-egy fekete szempár. Elkapom egy piros pulóveres, szép arcú kamaszlány pillantását, súg valamit a vele lévő idősebb nőnek, ránk mosolyog, visszamosolygok. Talán akkor látott először ennyi fehér embert egy rakáson.

****
A bungalók nyugati tájolásúak voltak, cölöpökön álltak, padlódeszkáik között pár milliméteres rés, alattuk az óceán. Délutánonként, a rendkívül színpadias naplemente előtt a nap már besütött a ház alá, és a víz visszatükrözte fénysugarak a mennyezeten táncoltak.

****
A szorgos protestánsok rég megtérítették az ittenieket, így hát a férfiakat Fransnak, Beninek és Erwinnek hívták. Beni volt a kapitány, igazi pápua arccal, apró kis ember büszke orral, közel ülő szempárral, geltűnő foghiánnyal és mély ráncokkal az arcán. Állítólag annyi idős lehet, mint most én.