Nyúvadtan

Ez a harmadik lakás, amit berendezünk.
Az összes eddigi költözésnél volt külön erre dedikált idő, kivett szabadság.
Most lecsípett kétórákban, nem létező szabadidőben csináljuk, mintegy mellékesen, a karácsony mellett.
Az új már szinte teljesen otthonosnak tűnik, a régi pedig mintha még mindig tele lenne.
Bárcsak látnám a végét.

programváltás

Én tudtam, hogy nem B. karácsonyi ünnepélye lesz a fő program.
Nem vagyok oda a karácsonyi ünnepségekért (oké, értem, hogy karácsony, meg kisjézus és szeretet meg hitélet meg minden, de a műsor alatt mindig emlékeztetnem kell magam, hogy önkormányzati, szekuláris tanintézményben vagyok épp), szóval arra számítottam, hogy a nap legemlékeztesebb eseménye a Duna Aréna meglátogatása lesz.
Mert arra azért nem gondoltam, hogy kigyullad az alsó szomszéd konyhája.

persze várható volt, csak rosszkor jött

Tegnapelőtt, azaz vasárnap
több mint három hónap igazán megfeszített meló után
leadások, előrehozott leadások, külön leadások végeztével
egyszer csak úgy éreztem
elfáradtam
és ahelyett, hogy a kamrapolcokat a padlón térdepelve vonnám be viaszosvászonnal (ezer hála a youtube-ért, különben sose tudnám, hogy kell újratölteni a kapocsbelövő pisztolyt)
csak arra vágytam
hogy arccal előre eldőljek a pucér parkettán.

Amikor kihasad a buborék

Nyakunkba szakadt mostanában egy eléggé elhúzódó és meglehetősen csúnya, de tulajdonképpen tipikus konfliktus, aminek az elsimításába bizonyos hétvégi események után végül beleálltunk.
Először írásban jeleztük a problémát az érintetteknek, azon nyomban reagáltak levélben, aztán telefonon is beszéltünk hosszasan. És, hála a rendkívül segítő hozzáállásuknak, bizonyos voltam benne, hogy elsimul a dolog, de mégis-mégis, valami nem stimmelt.
Nem volt _nagyon_ zavaró, de mégse állt össze a kép.
És aztán, amikor összeállt végleg, az olyan volt, mint amikor egy szál kórót akar az ember kitépni, de a szálról kiderül, hogy nem kóró az, hanem egy döglött mamut farka.
Vagy amikor lenéznél egy kis gödörbe, de közelről látszik csak, hogy nem gödör az, hanem alagút mondjuk Kínába.
És amikor felocsúdtam a mamut-Kína sokkból, elmondhatatlanul hálás lettem az életnek, hogy saját létem/létünk buborékján kívül maradtak - képletesen szólva - mind a távol-keleti államok, mind az ősállatok.

A nagyszülők védelmében

Szóval tegnap, mi tagadás, elég nehezen viseltem a folyamatos szaladgálást, amit szerencsére megszakított egy jó óra nyugalom - B. ekkor az egyik kezére rókát, a másikra farkast rajzoltatott, aztán kidíszített három mézeskalács figurát és megfestett öt gipszdíszt.

És azt is láttam, hogy B. a maga majdnem tíz évével az idősebb gyerekek közé tartozott. Rengeteg volt a totyogós vagy ovis korú gyerek - az utánuk rohangáló szüleik pedig általában nem tűntek izé, számottevően fiatalabbnak nálam - mondjuk harmincvalahány évesnek. És rájuk nézve nagyon örültem, hogy nekem már a lányom is nagyobbacska - egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy bírnám a kisebb gyerekkel járó strapát.

Amikor én annyi idős voltam, mint a rohangáló óvodások, a nagymamám volt kb annyi idős, mint én: a negyvenes évei közepén járt. És senki nem várta el tőle, mint nagymamától, hogy lepkehálóval kergessen, hiszen nagymamaként státusánál fogva öregnek számított. Pedig mai mércével mérve virulens negyvenes volt, ugyebár - ahogy a mai szülőknek meg se kottyan egy kis játszóházi szaladgálás, hát neki sem kottyant volna meg. 

De engem már ez (és valószínűleg ő is így volt ezzel) iszonyúan fáraszt. És ahogy próbáltam követni az ide-oda cikázó lányomat, megesett a szívem a manapság az én hajdani nagyanyámnál általában jóval idősebb nagyszülőkön, akik roskatagabbul, de sokszor hősiesen próbálják legeltetni szertelen óvodás kis unokájukat a játszóházak idegborzolóan ingergazdag dzsungelében.

Jelentés a játszóházból

Egy rendkívül strapás, érzelmileg hektikus hétvége után, amikor nem vágynék másra, mint hogy bekuckozzam a rumli közepére a kanapéra, a céges Mikulás-játszóházban loholhatok a betépett pocokként cikázó B. után.
A 9d mozitól megfájdult a fejem.
A legkönnyebb szabadulószobából sem jutottunk ki.
B. mindkét karját telerajzoltatta (egyiken róka, másikon farkas).
És még van vagy másfél óránk (remélem, további vetítések nélkül).
Már el is felejtettem, milyen ez.
I’m too old for this shit.

végül is zöld

Gyorsan tanulok

Az összes, forgalomban levő, nekünk kellő fazonú kanapét ismerem (a legtöbbet név szerint). És bár nincs szemmertekem, tevedhetlenül megmondom, jó-e nekünk a mérete.

kis esti jelenet

Előadjuk: a két gyerek (140 és 193 cm) és én (a kettő között).

nem történt semmi. Szóra sem érdemes

Rendszeresen forgatom a bulvárlapokat, és ezt szó szerint kell érteni: általában egyenletes sebességgel átlapozom őket (és a legtöbbször arra a talán nyomasztó felismerésre jutok, hogy fogalmam sincs, kinek a magánéletét taglalják éppen). Kinyitom, elolvasom a címet, végigszkennelem a képeket, lapozok. 

Alapelvet sértek

Mindig meglepődöm, amikor megtudom, hogy valakinek/valaminek az életére, sorsára valamiképpen hatással voltam. Ilyen volt az, amikor B-n egy út mellé fákat ültettek, vagy egy általam személyesen nem ismert blogger bejegyzése, és most tavasszal Tunéziában, amikor egy kolléganő mesélt a most húszéves fia gyerekkoráról. De ezek mind így-úgy a munkához kapcsolódtak, és noha ésszel tudván tudom, hogy ez nem valószínűtlen, valahogy mégsem tudatosul, nem tudom megélni (nem ismerem a megfelelő szakszót hozzá sajnos).
Ugyanakkor van egy személyesnek tekintett misszióm, miszerint akinek lehet, megpróbálom felhívni a figyelmét a víz alatti dolgok meseszépségére, és figyelmébe ajánlani a búvárkodást mint minden lehető jó dolgok legjobbikát. És mélységesen meghatódtam (és bár alapelv, hogy ne a szerző legyen a szövegtől meghatva, hanem az olvasó), ez a meghatottságot érzem még most is, pedig már két napja, hogy Terinél olvastam, hogy hasonlóan elragadtatva írt a víz alatti világról, mint ahogy én éreztem akkor először 15 éve már, amikor először gondoltam, hogy nem fogok megfulladni én egy sznorkeltől, és uszonyt húztam, és először láttam korallszirtet ott az Egyenlítő környékén, és nem hittem a szememnek, annyi volt a szín, annyi volt a forma, az elképesztő, hihetetlen élőlény, amelyek nem húzódtak el, legfeljebb szétrebbentek és tartották a biztonságos távolságot, és akartam volna maradni velük még, de elfogyott a szusz, hát fel kellett mennem levegőért, hogy aztán lemerüljek megint, és persze letüdőztem egy csomó vizet, köpködtem-krákogtam, ahogy tapostam a vizet, de mentem vissza, amint tudtam a saját ritmusa szerint élő-lüktető világba, a lusta kékpettyes ráják, a merész bohóchalak, a mindenféle tiritarka zátonyhal, a magányos tűhalak közé.
Menjetek ti is a víz alá.
A világ legjobb dolga.

Jelentés a daralóból

Tudtam, hogy ilyen lesz. De azt nem, hogy ennyire.

Ugyanaz, ezredszer

I'd rather be

Egy hete, amikor nagyjából megterveztem a hetem, nem volt benne a kalapban, hogy mintegy fél munkanapom megy a levesbe a benti gépem rendszerfrissítése miatt (mert a rendszergazdi _elfelejtett_ installálni egy programot, így lett a félórás kiesésből háromórás), és az se, hogy napokig, illetve a rendelkezésre álló másfél napig fogok lakástakarék-pénztár ügyben szaladgálni.

Elfogott megint az az érzés, hogy a bennem lévő kis bv egészen kicsire összehúzza magát, leszegi a fejét, mint egy kos, ellöki magát, és elindul előre. Láttam ilyet, sőt, gyerekkoromban fel is öklelt egy kos, nagyot repültem hátra - sose néztem úgy még egyszer az addig teljesen ártalmatlannak tűnő birkára. 

Szeretném hinni, hogy ha forr a víz, tojás leszek, nem krumpli.

Pénteken kettős leadás. Utána habzsi-dőzsi, fodrász, kozmetikus, pakolás, ajtócsere, festés stb.

Vigyáztam

Már régóta akartam írni egy bejegyzést Jól vigyázz, mit kívánsz címmel, arról, hogy még nyáron találkoztam egy nagyon kedves régi kolléganőmmel. Nem voltunk igazán szoros kapcsolatban, de nagyon nagyra tartom, egyrészt mert mindig olyan kedves természetességgel beszélt a munkájáról, hogy azt a (nyilvánvalóan hamis) illúziót keltette, hogy ez csak ujjgyakorlat lenne másoknak (nagyon komoly pozíciókban dolgozott mindehhez), másrészt pedig soha senkiről nem hallottam rosszat mondani. (Mindkét dolgot rettenetesen szeretném elsajátítani.)

A realista színjátszásról

- Milyen volt a színház? Hogy tetszett a János vitéz?
- Hát nem is tudom, anya. Jobbat vártam.
- ?
- Például amikor arról volt szó, hogy Iluska mos a patakban, tudod hol volt? A háztetőn!

Itt kell lenned, hogy elhidd

Mindenféle küszöbön álló események miatt a közelmúltban kénytelen voltam ellátogatni a megfelelő hivatal családtámogatási alosztályához/ügyosztályához/akármijéhez. Ugyanis, bár a kérelmem "bármely kormányablaknál beadható", mégiscsak jobbnak ítéltem, ha házhoz viszem, még ha a fent említett alosztály/ügyosztály/kutyafüle egyetlenegy ügyfélszolgálati irodát tart is fent nagy Budapesten, ami, szerencsére, viszonylag könnyen megközelíthető kies hajlékunkból.

nem jó semmise

Fiatal (bah!) felnőtt koromban nagyon megviselt mindig, amikor jött az ősz. És most ugyanazt érzem, pedig már vagy tíz-tizenöt éve elég jól sikerült kibekkelnem: hogy csak állnék az ablak előtt, és sírnék, siratnám az eltűnt időt.

felmerülő kérdéseim

Most, hogy nagyon durva binge-readingben lenyomtam a Harry Potter-széria utolsó köteteit, a következő kérdéseim merültek fel:

Vajon milyen cipőt hordanak a Roxfortban a varázslónövendékek a talárhoz? (szent meggyőződésem, hogy a 'talár' megoldást a fordító is mélységesen megbánta.)

Miért nem tanultak nyelveket? (A varázsigék jelentős része latinul vagy majdnem latinul van.)

Mi volt a baja Hoffmann Rózsának a regénnyel, hogy mint a János vitéz ellentétét állította be?

És végül, de nem utolsósorban: Mit keresett tegnap reggel, a kukák között hirtelen megjelenő, 180+ centis, vattacukorszerűen, terebélyes, kócós fehér üstökű, ugyanakkor bokáig érő meggybíbor köntöst viselő illető a SM utcában, aki kacéran ugráltatta vastag éjfekete szemöldökét, amikor nem tudtam nem megbámulni? Már csak a süveg hiányzott a fejéről.

szárnyas szavak

Valóban azt mondtam egyszer M-nak, hogy nem számít, ha kétméteres lesz, negyvenhatos lábbal, nekem akkor is kisfiam marad - de be kell valljam, nem gondoltam, hogy ez már a 14. születésnapja előtt bekövetkezik.

áhh

Hát nem is tudom.

Mától már hivatalosan is ősz van, én egyébként szeretem az őszt, meg hogy van négy évszakunk, és lehet várni mindig valamit. Az őszben a szép színes leveleket (gyermeteg), a fanyar füstszagot, a tökfaragást (mióta vannak célszerszámaink), a diószedést (igen, azt is élvezem).
És néha már kiállok az erkélyre, és nézem a hegyet, amit nem sokáig fogok látni már, a lenyugvó alkonyattól piruló felhőket, nem fogunk átszólni egymással a szomszédasszonnyal egymásnak az erkélyen, és nem fogunk borozni ugyancsak velük, esténként.

Aztán: van ez a nagymunka a nyakamon, amiről tudtam, hogy lesz, tudtam, hogy jön, és mégis irtózatosan nem állok vele sehol. A hétvége is tovaillant, pénteken olyan fáradt voltam már, mire hazaértem (előtte a délelőtt megjártam a tomboló düh és a reménytelen fásultság fázisait is), hogy... hogy csak néztem ki a fejemből. Aztán most eltelt a hétvége, egyáltalán nem nyitottam ki a gépem, nem haladtam semmivel. És néha elmélázom, hol siklott ki ez ennyire, hogy nem is tudom már, mikor volt ilyen, hogy nem dolgozom hétvégén, és nem a háztartásra gondolok, hanem a hivatalos rendes szakmámra, pedig isten bizony, nem vagyok se frontsebész, se Batman.

Újabb releváns félelmem

...hogy nem pusztán pohos, sonkakarú öregasszony is leszek (v.ö. petyhüdt).

Csak valami gonosz kis varázslatra tudok gyanakodni

Reggel, amikor elindulok, megfelelően áll rajtam a ruha. A tükörben, mi több, csinosnak látom magam.

Néhány órával később, a munkahelyemen a mosdó fölötti tükörben látom ám, hogy a reggel kellemesen laposkás (persze nem igazán lapos) hasam helyen kis hájzsák fityeg.

És a két jelenet között legfeljebb egy kávét ittam.

Közjáték

Péntekre virradóra (nem túlzás, fél négykor lettem kész) befejeztem egy nagyobb maszek munkát, azóta próbálom behozni az alváshiányt. Nagyon klassz érzés kialudtan felébredni, több napon egymás után, nem is tudom, mikor volt ilyesmiben részem.
És azt sem tudom, mikor lesz, mert nyakamon egy másik nagy projekt, aminek igazából már régen mennie kellene, de el sem kezdődött, meg van folyamatban mindenféle egyéb is, te jó isten, mi lesz itt még.

Őrült sokat profitálok

Nem véletlenül nem vártam

Gáz

sok

csütörtökön (az ideálinál sokkal tovább tartó) zárás, aztán egy réges-régi ismerősömmel (a kelleténél hosszabb) találkozó, másnap reggel (a szükségesnél tovább tartó) vacakolás a bubival, szerencsétlenedés a nyeregben, jézusom, nem arra fordul, amerre a kosár áll, jóleső áttekerés, váratlanul időben megérkezés, elmondandók elmondása (nem volt panasz a megjelenésemre), életem eddig egyik legrosszabb ebédjének részleges elfogyasztása (az ún. gyümölcsleves leírására azóta sem találok szavakat), az utcára kilépve a magas sarkú cipőm sarka beszorul a sárlehúzó rácsba, szállok, mint a győzelmi zászló, de szerencsére nem esem el mégsem.
Végigcsattogok, immár kényelmes saruban, gyerekkorom helyszínén, a kánikula terpeszkedik a város fölött, és csak nézek, mindenhol ott ül egy-egy szerencsétlen hajléktalan, az utcák piszkosak, minden csupa csikk, az út szélén szemre hetek óta száradnak a lesorvadt levelek és mindenféle növényi hordalékok. A fák levele tiszta por.  Kiábrándító. Bemegyek egy bankfiókba felvilágosítást kérni, a festett szőke ügyintéző lány stílusa üdítően hibbant. Megköszönöm a tájékoztatást, és hogy jólesett ilyen formában hallani mindezt. Veszek mindenféle tortát, leülünk D-vel az utolsó órára, a süteményes csomagot magam mellé teszem. Kérdezem D-t, mit vár magától hétfőn, azt feleli, szeretné meglepni a tanárt. Elmosolyodik közben, a mosolyától megszépül a zárkózott kamaszarca, úgy legyen, mondom rá. A mintegy öt méter hosszú pad nem elég egy kislánynak, ráhuppan a torták szélére, szóvá teszem.
Megpróbálom megkeresni a Sz. cukrászdát a nosztalgia jegyében, már egy éve bezárt, mondja a fiatal fagyis lány kicsit előbb, oké. Visszaballagok a kisparkba, ezen az úton jártam óvodásként, és féltünk az alagsori ablakokból látszó emberektől. Olvasok egy kicsit, nézem a sok kivakarhatatlan csikket a macskakövek között, próbálom kitalálni, tetszene-e a város, ha turista lennék.
Megjön I. beülök a cuki kis autóba, csak ücsörgök hátul és lesek ki a fejemből, beszélgetünk J-vel hármasban, kocogunk ki, és iszonyú érdekes témákról esik szó (azaz J. mesél), kiérünk H-hez, rottyon vagyok már teljesen, de kapok kávét, a ház nagyon szép, a kert gyönyörű, és megvitatunk dolgokat, nagyon gondolatébresztő az egész (ha nem utálnám velejéig? velőmig? ezt a szót, azt mondanám: inspiráló), aztán megjön M. és E (lassan elfogynak a betűk, ezért a 18 éven aluliakat nem említem),  rengeteget eszünk, iszunk, és elképesztő sokat nevetünk, a sok nevetés átmos, átmos, és mikor az éjszaka közepén itthon kikászálódom I. kis meseautójából, üdébbnek érzem magam, mint amikor még előző nap reggel elindultam a bubi nyergében előadni.

Adekvát kérdés

Gyalogolunk be a Balatonba, körülöttünk kismillió ember. B. oldalról végigmér, majd csevegve, by the way felteszi a kérdést:

A kis alultáplált

Nem, ebben a hosszú és régi történetben nem rólam lesz szó. Hanem a fiamról.

az előzőhöz

- Jaj! Nem túl alacsony itt a víz? Nem ütötted meg magad, B, ahogy belefordítottalak a fánkról*?
- Nem, anya, nem fáj semmi! Csak nekicsapódtam az iszapnak. De semmi gond! Ugrálhatok a hátadról?

*kb. egy méter átmérőjű, felfújható fánk.

Valamint:
kipróbáltam és beleszerettem a SUP-ba, egy fölfújhatót volt szerencsém kipróbálni, és mindenki legnagyobb ámulatára felmásztam rá, majd felegyenesedtem, képes voltam megfogni az evezőt és evezni kezdtem, ahelyett, hogy nemes egyszerűséggel lefordultam volna róla a vízbe. És azóta SUP-olni vágyom reggel, délben és este - már amikor nem a világszép kajakomban hasítom a vizet éppen.

Próbáljátok ki. SUP-olni jó. 

a szokásos augusztusi vizes bejegyzés

Nem mondom, hogy a nevelési célkitűzéseimet sikerült maradéktalanul elérni, de feltett szándékom volt, hogy kis strandembereket nevelek magam körül, akik nem félnek a víztől, sőt visongva ugrálnak belefele, és lehet velük dobálózni, meg beborogatni őket mindenféle felfújható és nem felfűjható tárgyakról, meg birkózni velük, és felhozzák a medence aljáról a beleszórt aprópénzt.

És úgy tűnik, fáradozásaim, miszerint M-t babaúszásra hordtam, B. félévesen rendszeres látogatója volt a strandnak, és elszántan próbált kievickélni a karikából, és elindulni a túlpart felé, a rengeteg zsipp-zsuppolás a vízben, a folyamatos dobálások meghozták az eredményt. És igen, én vagyok az az infantilis anyuka, aki ha elmegy vizes gyermeke mellett, szó és kérdés nélkül belöki a medencébe (ráadásul ez kölcsönösen működik - tavaly egy apuka konkrétan lefagyott a látványtól remélem, nem a fürdőruhás alakom okozta a sokkot), egyrészt mert ezt rendkívül szórakoztatónak találom, másrészt meg az úszás tudás szerintem nem ott kezdődik, hogy jól nevelten, fejünket kidugva tempózunk a hibátlanul csempézett medencében, hanem nem szabad félni a víztől, a váratlan vízbe eséstől, és tudni kell kezelni a helyzetet.

Szóval két zsenge korú strandemberrel és szintén strandemberré avanzsált apjukkal járunk strandra, és lehet birkózni meg labdázni meg egymás beborogatni a vízbe, és nevetve-prüszkölve jönnek ki a víz alól, a sok kis strandember. 

különböző embereknek elvont fogalmak

- És a táborban mindenki ilyen komolyan vette ezt a dolgot?
- Persze, anya.
- Tényleg? Mindenki játékos akar lenni?
- Az. De most látszik, hogy kiből lesz, és kiből nem.
- Nahát! Már most látni? Miből?
- Hát van, aki állandóan nyafog, és nem akkor is azt mondja, hogy ez fáj, az fáj, amikor látszik, semmi baja nincs. Más meg nem csinálja, amit kéne. Hiányzik belőle... a munkamorál.

***************
- Ezt mondta! Hogy munkamorál! Nem is tudtam rá mondani semmit. Szerinted egyszer a munkamorál a mosogatásban, meg a cuccai elpakolásában is megnyilvánul majd?
- Szerintem ne álmodozz.

I hate those Mondays

Jó lenne kitalálni, mi lehet a módszer arra, hogy minden _másnap_, amikor visszajövünk Balatonról, ne legyen úrrá rajtam a totális letargia, az ingerült szomorúság és a keserűség önmagam számára is nehezen elviselhető elegye, némi fizikai fáradsággal tetézve.

My humdrum life

Egy nagy fazékban paprikáskrumpli rotyog, közben két serpenyőben palacsintát sütök. Csöng a telefon, felveszem, és a vonalban lévő, munkaügyben kereső hölgyet biztosítom, hogy nem zavar, tudunk beszélni.

M történelemtanára like-olná

Történik: egy drogériában

és ma

a szokásos záráskori lamentálás során egyszer csak kifakadtam a telefonba, hogy

Ilyen lesz?

Azt írtam egy kolléganőmnek, hogy m. halálával mintha eltűnt volna egy árnyalat a spektrumról.

Amit talán nem is veszünk észre. Nem tudatosul, hogy ott van. Kedveljük, de nem rajongunk érte. Természetesnek vesszük, hogy van, mondjuk a lila és a nagyon sötétzöld között.

És egyszer csak hipp-hopp, nincs, eltűnik, kifakul.

Vajon ahogy az évek múlnak, egyre több árnyalat tűnik majd el a spektrumról, és végül ott maradunk egy szürke és ennélfogva érdektelenebb világban?  Ez lenne, ez lesz majd az öregség?

Szombati

- Anya! Anya! Majdnem kakis lett a fenekem, teljesen össze van kenve a deszka! - hangzott el a révfülöpi toi-toi sor előtt az egyik fülkéből kilépő gyereklány szájából, és a mondat elnyerte a nap leghatásosabb közlése címet, mert még a küszöb előtt sikerült elegánsan irányt változtatnom.

Hülye-e vagyok? - egy történet vége

In memoriam

- Valami baj van?
- Nincs.
- Akkor csináljunk?

Hülye-e vagyok? - folyt.

Jeges rémület, mardosó kétely

Jött a múltkor egy felkérés egy konferenciára, és mivel számunkra elég kellemetlen az időzítése, voltak arra utaló jelek, hogy a főnököm inkább engem küld maga helyett.
Így is történt.
Megbeszéltük, hogy elmegyek, és előadok.
Végignéztem a többi előadót, elolvastam a témákat.
Egyeztettem a saját javaslatomat a szervezővel, meg volt vele elégedve.
Fejben elkezdtem felépíteni az előadás vázát, természetesen este, zuhanyozás közben.
És, kezemben  a zuhanyrózsával, egyszerre belém csapott a jeges rémület, háttérbe szorítva valamennyi gondolatot:
Mit fogok felvenni?
Mit?
Mit?

Téma a Kurta lábú nők balladája című korszakos alkotáshoz

Léteznek nyári nadrágok.
Ezeket például a száruk hossza szerint is kategorizálják.
Vannak például háromnegyedes, illetve újabban hétnyolcados modellek.
Utóbbiak a próbababáknak lábszárközépig érnek.
Nekem meg pont jók hosszban.

Hülye-e vagyok?

Elméleti

A múltkor voltam bent M. iskolájában, és elvileg a szakmámról beszéltem. De mivel az elméleti aspektusokról már tanultak, csak iszonyú szárazon, egy kicsit bele-belekaptam a hétköznap megnyilvánuló, tapasztalható gyakorlati oldalba is.
Azt is összeszedtük, mi minden állhat egy közlés mögött, és hogy bár előfordul, hogy egy közlés célja maga a tájékoztatás, ilyen steril, vegytiszta helyzet szinte soha nincs. Másrészről pedig léteznek úgynevezett - ha jól emlékszem a pontos kifejezésre - fatikus gesztusok, amikor kizárólag verbális eszközökkel valósítunk meg. Például köszönni, gratulálni vagy boldog születésnapot kívánni általában szóban szokás, ezt csak kivételes esetekben helyettesíti ezt valamely egyéb, tevőleges gesztus.
A leggyakoribb azonban a két eset ilyen-olyan arányú vegyüléke. Például a Hogy vagy? kérdés alapesetben a másik iránti udvarias érdeklődést jelez, nem feltétlenül vár részletes, a hörgőtágulattól a tyúkszemig kiterjedő, kimerítő választ, hacsak nem a háziorvos a kérdező. A Láttam a csajodat egy másik hapsival a villamoson közlést a rosszindulat, a féltékenység, az intrika vagy a tapintatlanság is a szájába adhatja valakinek. Ha egy új kollégát elhívja a régi munkavállaló ebédelni, általában nem pusztán a közös táplálkozás a célja. Ha az összeszokott társaság nem hívja el a frissen érkezettet, az sem azért van, mert éhen veszejtenék. Ha az új barátunkkal beülünk a kedvenc helyünkre, az jelent valamit. Az is, ha inkább sietősen elköszönünk tőle a bejárat előtt.
A saját szándékainkkal általában tisztában vagyunk, a másikét megtanulni olvasni, értelmezni hosszú és nehéz folyamat - olyasmi, mint a műelemzés, csak éppen nem a mire gondolt a költő? kérdést tesszük föl, hanem azt: mire gondolsz te? Ez egyébként egyáltalán nem könnyű: a szerepek sokszor rögzítettek, és nehéz, megterhelő lehet ezekből kilépni. Meg aztán amúgy is nagyon sokszor hiába beszélünk egymással, nem figyelünk egymásra; és persze az is előfordul, hogy egyik/másik/mindkét fél nem engedi meg magának? a másiknak? az őszinteséget. (Aminek egyébként megrázó vagy éppen vicces irodalmi alkotásokat köszönhetünk.)
Ugyanígy: az óriásplakátokon megjelenő közléseknek is megvan a maguk célja - ami ritkán a tájékoztatás. Más célból foglalkozhat a híres színész vadászbalesetével a pletykalap, a vadászati portál és a helyi hírlap, esetleg a Mentősök Lapja (ha van olyan). És így tovább. Ha alaposan megvizsgáljuk, szinte minden közlésben észlelhető a beszélő szándéka.

A gyerekek értelmesek voltak, jelentkeztek, jókat mondtak. Hátha ez a korosztály már tudatosabb lesz ebben is.

Menetfelszereles

- Anya, két plüsst viszek a bevásárláshoz. A táskakutyát és a zsebrókát.

Elvesztek

Slusszkulcsot

Értékes perceket

Illúziókat 

Megtakarítást

Reményt, hogy valaha jobb lesz

Bestiarium

Ha egy magányos délelőtt sátáni hangokat hallunk a konyhaszekrényből, ne gondoljunk rosszra.

Kellett neked tanulni, édes lányom!

Az általános iskolában, ahová jártam, főleg polgári (a szó eredeti értelmében, de a nyolcvanas években persze nem így hívták) családból származó gyerekek jártak. Volt pár orvosgyerek, volt, akinek az apja külkereskedő (és később miniszter) volt, voltak a szülők között mérnökök, tanárok, jogászok, nyomdászok, emlékszem egy mesterszakácsra, egy óvónőre. És ennek megfelelően az osztálytársaim jelentős része gimnáziumba ment (ha gyengébbek voltak a jegyek, inkább egy gyengébb gimnáziumba, mint egy erősebb szakközépbe, utóbbira egy-két példára ha emlékszem), és csak néhányan tanultak tovább szakmunkásképzőben. Nekik voltak a legrosszabb jegyeik, még ha nem is voltak különösebben buták.
Két ilyen osztálytársamra emlékszem, az egyikkel később találkoztam, ő rendőr lett. (Ő speciel nem volt buta, neki, most már úgy vélem, az a bizonyos polgári háttér hiányzott.)
A másik pedig vízvezeték-szerelő.

A tanév utolsó napján következzék egy idei történet a ma 13 évesről

Én: Na, milyen volt a szülői? Mit mondott Zs. néni?
Cs: Hát hogy elharapódzott az osztályban az a hülye szokás, hogy a fiúk bezárják egymást a vécébe, és nem engedik ki, és ezen röhögnek... És kérte a szülőket, beszélgessenek erről a gyerekekkel...
É: És M. érintett? Én nem tudok róla.
Cs: Én sem, de szerintem tök jó ötlet, és nagyon jól szórakoztunk ezen R. apukájával, csak aztán Zs. néni ránk is szólt, hogy igen, az a két gyerek a főkolompos, akinek az apukája ezen rötyög...
É: Nem szabad ilyet csinálni, kisfiam! Hogy bezártok valakit a vécébe, az a szerencsétlen meg eszköztelenül próbál kijönni...
M: Egyáltalán nem szerencsétlen, anya! És egyáltalán nem eszköztelen! Mert beletunkolja a vécékefét a vécébe, aztán megforgatja a feje fölött, mint egy buzogányt, azzal spricceli le az ajtó másik felén állókat! Nagyon hatékony tud lenni, bizony! Tapasztalatból beszélek, anya!

Nem volt több hozzáfűznivalóm (mert nem kaptam levegőt a röhögéstől).

Sok pici izé

A hétvégén M volt taknyos, vagy elkaptuk mindketten Cs-val, vagy önállóan szereztünk be egy náthát - mindenesetre tegnap egész este jártányi erőm sem volt, addig, míg B be nem jelentette, hogy nem találja a könyvtári olvasókönyvét - ettől felingerelve félórát szaladgáltam ide-oda, és kiselőadást tartottam neki a kötelességtudat jelentőségéről. Ma már kicsit jobb. Például kapok levegőt, és volt gusztusom kávét inni - ennek hiánya ékesen jelezte a helyzet súlyosságát.

Átlagos szerda délutánnak indult

- Igen? Itt ülünk anyával és B-val XX cukiban. Fagyizunk. Idejössz?
- ......
- Hol? A villamoson?
- .....
- És vérzik?
- .......
- Már úton van a mentő? Értem. Indulok.

én igenis léphetek kétszer ugyanabba a folyóba

Nem, természetesen most sem tudom megoldani, ahogy tavaly, hogy minden zökkenőmentesen menjen, hogy az edzőtáborok ne üssék a kifizetett, lezsírozott nyaralást, mert idén minden másképp és máskor van, mint tavaly, csak az ugyanaz, hogy mindenről a legutolsó pillanatban kapok értesítést.
És nem, nem akarok a 13 éves nélkül elutazni, elég lesz majd később, de most tengerezzen, vihogjon, ugráljon a hullámokban, tanuljon uszonyozni, idétlenkedjen, menjen az idegeimre (fog). Épp elég nagy szakítószilárdságot kíván egy tehetséges és szorgalmas gyerek útját egyengetni, olyan jó lenne, ha legalább az illetékesek a szakszövetségben nem nehezítenék meg a dolgot.

mit is mondhatnék

Pénteken leeveztem 10 km-t. Részben folyásnak fölfelé, részben nádban, részben valami békalencsés trutymóban (meseszép volt amúgy, és el sem áztunk).
Szombaton grillezett kecskesajtot ebédeltem.
Vasárnap ettem egy levest (meg egy Rigó Jancsit, khm), gyalogoltam több, mint hat kilométert.

További coaching (önköldöknézés)

Régimódi vagyok, a vezetés sajnos nem az

A pozitivizmushoz fűződő, tehát erősen 19. századi a gondolat, hogy a tudományos fejlődés jobbá teszi az életet. A 20. századi történelem erre ugyebár rendesen rácáfolt, én azonban naiv vagyok, és hajlamos vagyok igenis hinni az előző tézisben - azzal kiegészítve, hogy a természet- és társadalomtudományok megfelelő elegye képes jobbá tenni a jövőt/mindennapokat. Szóval az életet. A 21. században is.

Ha már lélekbúvárlás, legyen kövér

Nem szép dolog, de gyakran előfordul, hogy a szakmai céljaim érdekében az ismerőseim/barátaim segítségét-tanácsát kérem. A témák rendkívül szerteágazóak, a hidegháborús hírszerzési adó-vevő készülékek működ(tet)ési elvétől kezdve a gyors hátbaszúrás kivitelezési módján át Jézus messianisztikus hitével bezárólag elég széles a skála (valamennyi megtörtént eset). A múltkorjában épp B. barátnőjének kérdezgettem az apukáját a hobbijáról, akiről tudtam, hogy coach. A lányok játszottak, én gazoltam az ágyásom (kicsit az apuka is besegített, de látszott, hogy nem terepe az agrárium), és megosztottam vele a kételyeiemet a coachinggal mint fogalommal kapcsolatban némi tyúkhúr és pitypanggyökér között. Az apuka pedig, miközben elültettem többsornyi borsót, nagyon érzékletesen elmagyarázta, mi mindennel fordulnak hozzá a kedves ügyfelei. (És a retket is elvetettem).
És azóta ott motoszkál a gondolataim között, hogy ez nem is elvetendő dolog (a retekkel ellentétben).
Hogy lehet, hogy nekem is jól jönne néha ilyesmi.
Ha a világot aki szerintem rászorul nem tudom lélekbúvárhoz utalni, nekem lehetnének fogásaim rá, hogy bizonyos helyzeteket kezeljek.
Hogy más perspektívából lássam a helyzetem. Vagy csak elég lenne egy kis idő, hogy összeszedjem a gondolataimat, rendszerezzem a dolgokat?
Hm.
Még szokom a gondolatot.

Feketeöves mester vagyok

Fogalmam sincs, mikor kezdődött, szépen lassan alakult ki. Vagy néha sikerült elhagynom. De most egy ideje megint küzdök vele.

Nehézkes

Most valahogy minden, nincs sikerélmény (illetve de: a főnököm gratulált az egyik nagyobb projekthez, amitől annyira meglepődtem, hogy alig tudtam megköszönni), mindennel elcsúszom, mindent elfelejtek, kapkodok össze-vissza.

Ma este legalább a retkeimben vigaszt találtam.

Az előző részek tartalmából

Amikor megkapom a kerdest, mennyit utazunk, az igazsághoz híven azt szoktam válaszolni, hogy nem eleget. Az utóbbi időre ez nem igaz: két hét alatt három, egymástól nagyon különböző országban jártam, volt, hogy csak aludni (és csak négy órára) értem haza. Meg tudnám szokni, mit mondjak.

A jövő itt hever előttünk

Nem én: - ...és persze úgy volt, hogy a négynapos ünnepen nem lesz edzés, de tegnap jött a telefon, hogy készüljünk, mert 11-kor kezdenek.

Én: - Úuhh...

Nem én: - Május végén lesz az országos döntő, addig ez megy.

Én: - Aha... és akkor esetleg pünkösd hétvégéje, ha jó lenne... lemehetnénk Balatonra, levinnenk B-t, a fiúk olyan jól érzik magukat együtt...

Nem én: - Ha nem lesz edzés, nagyon jó lenne... köszönjük.

Edző: - Pünkösd? A rá következő hétvégén lesz a döntő? Akkor lesz edzés a pünkösdi hétvégén B-nek. Az előtte lévő hétre kikérjük a gyerekeket az iskolából. Napi két edzés lesz azon a héten. Igen... hát jövőre ez lesz a menetrend M csapatának, ha eljutnak. 

Én: Jééézusom....

M: Jesssssz!

és mi a tanulság?

Jó lenne megfogadnom, hogy nem csinálok ilyet. Nem vállalok be teljesíthetetlen időtartamban nagy feladatokat. Észszerűbben elosztom. Nem kell hazahoznom a munkahelyemről a gépem, hogy az ébren töltött 18 órámból 16-ban dolgozzam. Fogadhatunk, fog-e sikerülni.

New skill

eddig csak olvasás közben szoktam elaludni. Tegnap írás közben sikerült.

Ezen ventillálok még egy kicsit

a fiam hamarabb fogja kinőni az autómat...

Közéleti

A költészet napjára: nyelvtörő

Zöldszemes
ostoros,
Shop-Stop,
Stop Soros!

A döbbenet két köre

...és még egy mára.

És így is lett.

Rekord

15 éve lakunk itt, utána kellene számolnom, hányszor voltam szavazni - igen, én mindig elmegyek. És mindig be is tudtam menni azonnal, megmutatom az irataimat, ikszelek, elköszönök, kész. De ma nem. Ma a folyosón kígyózott a sor, negyedórát vártunk legalább.

(Azt tudtátok, hogy az ‘idióta’ szó eredeti jelentése az, ‘aki csak a saját - idiosz - dolgaival foglalkozik, kozigyekkel - politika - nem?)

Kipróbáltam (hogy másnak ne kelljen)

1. Tegyük fel, hogy szeretitek a karfiollevest. Annyira, hogy a hétvégi maradékot egy befottesuvegben magatokkal viszitek a munkahelyetekre. A táska azonban odacsattan valamihez, és eltörik (szerencsére nem szilánkosan) az üveg. A gyönyörű, fekete-zöld bagolymintás bringástáska úszik a karfiollevesben.

Távolítsuk el a karfiol- és az üvegsarabokat. Pakoljuk ki a táskát. Tegyük félre ‘majd kimondom!’ felkiáltással. Ne legyen rá időnk. Pár hét múlva vegyük kézbe a táskát gyanakodva. Csontszáraz. Szagoljunk bele. Nincs szaga. Nézzünk bele. Folt egy szál se. Megnyugodva vegyük használatba ismét.

2. Szálljunk föl a villamosra. Facsarjuk orrunkat bűz. Detektáljuk azonnal, hogy a bűz egy toprongyos ablakból árad. Húzódjunk egy ablak közelébe. Néhány megálló múlva egy fiatal lány huppanjon rá egy székre, döbbenten rá, hogy valamely ismeretlen eredetű, büdös lében ázik az ülés plüsse. Egyre több az utas, mind erôsebb a bűz. Egy nagy közlekedési csomóponthoz érve a villsmosvezető udvariasan, de határozottan letessékeli a toprongyost, mert ápolatlansagaval zavarja az utasokat. A toprongyos árkokat szórva engedelmeskedik, leszáll.

Vegyük észre, hogy léptek nyomában kis barna szabálytalan gombócok gurulnak szanaszét. Szóljunk a már a fülkéjebe igyekvő villamosvezetők után. Nézzük végig, míg azonosítja a gombócokat. Döbbenjünk meg, amikor meghalljuk, hogy mindenkit leszállít, mert egyenesen a remízbe kell vinnie a villamost takaríttatni. Szálljunk le, várjuk a megállóban a következő villamost a többi utas vasvillatekintetének kereszttüzében, faarccal.

3. Meglepő, de akár egy hétig is magasan funkcionálhatunk 3-3-6-3-3-6 stb. mintázattal. A számok az alvással töltött órák számát jelziik.

költői kérdés

Miért kell _minden_ női nadrágot skinny fazonban varrni? A tervezők nem méláztak el rajta sose, hogyan festhet a szűk fazon a nagyobb méretű nők (akiknek csak elenyésző része kosaras/röplabdás/gátfutó égimeszelő) sonkáin? Illetve miért lehet a gyerekeknél sem más fazont kapni (legalábbis az akciórádiuszunkban található mindkét nagy fast fashion láncnál), mint skinnyt? (Mondjuk B-nak jól áll, ő csak simán utálja, ha valami szűk.)

bright side

- Jézusmária...
- Mi van?
- Nézd meg! Nézd meg, hogy össze van köpködve a tükör fogkrémmel! Hogy néz ki! Pedig mikor is pucoltad meg?
- Hétvégén.
- Na, még egy hete se! És tiszta fogkrém!
- Legalább látszik, hogy a gyerekek rendesen mosnak fogat.

Neverending story

Voltam ezen a hasi tornán a hétvégén, hogy a hasam helyén éktelenkedő gigantikus lottyadt körtétől megszabaduljak. Először is, azt már az iszonyú szűk, a konyhából átalakított öltőzőben megállapítottam, hogy jó eséllyel én vagyok a legidősebb. Pontosan ez nem derült ki, az viszont igen, hogy a többiek mind frissen szült kismamák. A kérdésre, a mennyi idős a legkisebb gyerek? a 8 hónap, 10 hét, 20 hónap volt általában a válasz, de volt egy császáros (!) anyuka, aki 6 hete szült csak. Mit mondjak, eléggé kilógtam a 9 éves kisebbik gyerekemmel, és arra a kérdésre sem tudtam válaszolni, alul helyezkedett-e el. A végén már szerintem mindenhol.

napom

Fikarcnyit sem vagyok az impulzusvásárlás híve, de amikor egy előadásról a buszmegálló felé loholtam, és megláttam egy könyvesbolt kirakatában, csak az tartott vissza tőle, hogy bemenjek és megvegyem, hogy már éppen zártak a boltok mindenütt.

Ezt szeretném, aranyhal

Amikor valaki megkérdezi, mit szeretnék, mióta megvannak a gyerekek, a legszívesebben azt felelném: időt. Nem érzem, hogy kifolyna a kezemből, azt érzem, hogy sosincs elég. A hétvégéken vasárnap délután legalább ugyanannyi feladat marad, mint amennyit sikerül letudni - de néha több. Olyan nincs, hogy rendben van a lakás, főztem, jó programokat csináltunk (kirándulás mondjuk), és átvettük a tanultakat a matekdolgozat előtt, és haladtam a munkáimmal, esetleg scrabble-ztem vagy egyéb társasági életet éltem.
Nem terem futva, akármit is mondott az a bajszos, aki a csöppet sem mediterrán.

Én, a banki ügyintéző és a hiányzó tapintat

Bü: - Akkor ezzel meg is volnánk. Segíthetek még valamiben?
É: - Igen. Át tudnánk nézni a folyószámlához tartozó költségeket? Egy-egy hónap végén elég sok ilyen díjat levonnak, hátha lenne valami gazdaságosabb megoldás.
Bü: - Nos, lássuk... igen... XYZ folyószámlája van... ennél díja van az átutalásnak... igen... ha lenne WWW millió megtakarítása, vagy havonta XXXszázezer forint érkezne a folyószámjára, akkor lehetne persze olcsóbb... mert akkor áttérhetne a ZZZ számlacsomagra... vagy a QQQ-ra. Mindkettőnél ingyenes az utalás is... Az lenne jó....
É: Valóban jó lenne, ha XXXszázezer forint érkezne havonta, higgye el, én is sokkal elégedettebb lennék, és nem csak a számlacsomag miatt. De mivel _nem_ érkezik ennyi, megnézné, van-e valamilyen megoldás a jelenlegi körülmények között?

My humdrum life

Szóval:

tapintat

- Szóval... keresem... megvan: azt írják, vidd magaddal a felvételire a tavalyi meg az idei matek-, magyar- és németfüzetedet.
- A tavalyit? De hát azokat kidobtuk, anya!
- Akkor vidd el azokat, amik megvannak.
- Jó. Mondjuk el a német például el van szakadva.
- Hát majd megragasztjuk. Add csak ide!
- Nem, anya, nem! Majd megragasztom én! Jobb, ha nem látod! A saját lelki békéd érdekében mondom. 

Dear basketball

A fiam

ragaszkodik hozzá, hogy az apjával mindketten ott legyünk minden meccsén, de a szóbeli felvételijére, azt mondja, nem érdemes elkísérnem;

lógó orral jön le a nyertes meccs után a pályáról, miután két negyedben 35 pontot dobott;

érti a címben jelzett Oscar-díjas rövidfilm angol szövegét, noha soha nem tanult angolul;

amikor megtudta, hogy az új edzője így jellemezte a teljesítményét: "jó. olyan, mint vártam", felhorkan: "igen? Az nem jó! Nem olyannak kell lenni, mint amit A. bácsi előzőleg várt! Hanem jobbnak!"

felvilágosít, hogy a délnyugati (kaliforniai) dialektust simán meg lehet érteni, jobban, mint az általam preferált északkeletit

és még az Egri csillagokat is olvassa.

 

Igen!

Mióta megjött a havazás, megjöttek a mínuszok, úgy érzem, eljött az én időm, igen. Vaskos kis altestemre alánadrágot, illetve sínadrágot cincálok, és amikor csak lehet, megyünk ki a szabadba, a hóba, a hegyoldalba, az erdőbe. Gyönyörű.

Ilyen a kilátás Dobogókőről.


Ez a kép a munkahelyemtől negyedórára készült:

Ez is.


Óriási idegsejtek jégbe fagyva.

Ezt a kettőt pedig útban hazafelé lőttem, csak úgy.
 
.

Szép próbálkozás volt mindkettő

- Anya! Anyaanyaanya!
- Igen, kisfiam?
- Írjál nekem lécci kikérőt a suliból! Tudod, ma korán kezdődik a meccs, és jó lenne, ha elkérnél az utolsó óráról, akkor tuti nem késnék el.
- Mindjárt megírom.
- És anya! Lécci írjál egy felmentést is! Nagyon fáj a térdem, amire tegnap ráestem foci közben, írnál egy felmentést tornából?

****
- ....és most mondom, hogy nem fogsz tudni kedden egyéni képzésre menni.
- Miért?
- Mert szóbeli felvételid lesz, kisfiam. Az egyetlen helyen, ahova behívtak.
- Jaj, ne már... Biztos nem tudok elmenni edzésre? Mikor lesz?
- Háromtól fél négyig vagy kiírva.
- Meh...  De akkor suliba se megyek!
- ???
- Senki sem megy! A felvételi napján nem megy suliba senki!
- Tényleg? És mit csinálnak egész nap?
- Készülnek. Készülnek a felvételire.

Gyarlóság, bv a neved!

Mi mindenre képtelen vagyok!

Mióta vártam erre!

Hó! Hideg! Minuszok! Mióta várok erre! És az előrejelzések szerint meg egy hétig ilyen marad az idő! (Tavi korcsolyázás felkészül!)

Csapatjátékos vagyok, ha nem lett volna nyilvánvaló (but also can work independently)

- Jó veled honfoglalózni, anya. Akkor mindig nyerek. Izé... nyerünk. Csapatmunka! Te mondod, én írom.

Elmesélem, miből van elegem

Hrrrrrr

Nem is rémlik, mikor volt B. ilyen beteg; két napig nagyobbrészt lázasan (39+) félig öntudatlanul feküdt kanapén, ágyon, nem evett, inni is csak pár korty vizet ivott, és ha ébren volt, sírdogált.
Emlékszem, 5-6 éve milyen iszonyú volt ez a télvégi időszak; a gyerekek rendszerint felváltva robbantak le (bár ha egyszerre, abban se volt köszönet), itthonról dolgoztam, betegszabi, helyettesítés szóba sem jöhetett, volt, hogy napokig alig tudtam elhagyni a lakást.

Ahhoz képest pénteken elvoltam még korán, reggel 7-től tornázni, ma meg koriztunk Z(s)-vel. Olyan jó látni, hogy a fiúk hogy felveszik a fonalat, M pedig nyilatkozott a Nemzeti Sportnak a téli olimpiáról. Tudta, hol rendezik, fel tudott sorolni öt versenyszámot, azt is tudta, kik az éremesélyesek. Mondtam is neki később, szokja meg, hogy a NS-nak nyilatkozik.

Aztán itthon, sütisütés közben, véletlenül kitéptem a sütő ajtaját. Amit csak azzal tudok magyarázni, hogy a) a mamitorna hatékonyabb a vártnál; b) Hulk ereje költözött belém; c) érdemes lenne szednem magnéziumot, mielőtt lebontom magam körül a háztartást a bennem munkáló feszültségtől.

ez mennyire nem hiányzott (ventillálok)

B-t beírattam programozni, nagyon lelkes. Az órákat egy közeli irodaházban tartják, ahol szerencsés módon, a szülőknek lehetőségük van kulturált körülmények között várakozni (a kosáredzés alatt hétfőnként konkrétan egy iskolában ülök egy lépcsőn). Itt van pár jóáras Ikea asztal meg szék, polc tele régi magazinokkal, és még a wifi kódot is sikerült megtudnom.
Elvittem a laptopomat, mert volt még némi munkám egy-két maszek projektemmel, gondoltam, szépen megcsinálom mindkettőt. Kinyitottam a laptopot és elkezdtem.

Kábé ekkor ültek a hátam mögé.
Két anyuka.
Régi ismerősök, még az oviból talán.
Beszélgetni kezdtek. És rögtön rájöttem, miért nem bírtam én hosszú távon a játszóterezéseket.

Most már tudom, hogy az egyikük építkezik, csúszik a kivitelező, de májusig _mindenképpen_ költözni szeretnének ("megbeszéltük I-val"- akivel a hallottak alapján teljes a gondolati és eszmei szinkron), közben a hölgy édesanyjánál laknak, de ez aláásta a kapcsolatukat (meglepő), egyebek között mert a kedves mama nem engedte a kisfiúnak, hogy a társasházi lakásában labdát pattogtasson, hiszen az zavarná az alattuk lakó - egyébként ötgyerekes - családot. A kedves mama egyébként nyugdíjas, és bár rendkívül jó szakember, nehezen tudott elhelyezkedni, mert a email és az önéletrajz nem barátja, de enélkül csak igen méltatlan munkához jutott.

Tudom továbbá, hogy a másik az előzővel ellentétben vélhetőleg nem dolgozik, viszont síel, illetve síelne, leginkább Ausztriában ("nem olcsó, de megéri, magyarok az oktatók"), viszont a férj nemigen áll kötélnek, mert nem hagyhatja ott a munkáját, erre kizárólag a sportszenvedélye miatt hajlandó (ami nem a síelés, legalábbis a családi síelés iránti fékezhetetlen vonzalom), és egyáltalán, a férje minden családi elköteleződés alól kivonja magát, még korán sem hajlandó kelni, hogy otthon maradjon a kisebbik gyerekkel (aki a várakozás másfél órája alatt egy tabletet nyomkorászott némán), míg a hölgy a nagyobbik gyerekkel közös vérvételre menne, és képtelen elmondani, mikor tud kivenni szabadságot, tehét a hölgy nem tudja lefoglalni a tavaszi utazáshoz sem a szállást, pedig Erdélybe készülnének.

És csak duruzsoltak csendesen, és a hangjuk, mint egy állhatatos légy, csak keringett körülöttem, bekúszott a fülembe, végigszánkázott az agytekervényeimen, és nem tudtam tőle szabadulni, pedig nem érdekelt, isten bizony, nem érdekelt, közben éreztem, amint távozik belőlem az életerő és csökken az íq-m.
Jövő héten inkább kimegyek korizni a közeli pályára.
Köszönöm, hogy elmondhattam. 

Van az,

amikor az ember szombat délután, mosogatás közben megvilágosodik: a jelen helyzetben nincs tovább. Zsákutca. Dead end. Vagy toporgunk még egy helyben egy darabig, vagy kifarolunk, és 

újat kezdünk. 

Levegő beszív, elrugaszkodás előtti terepfelmérés indul. Mekkorát tudok ugorni? Merre van az első zsombék? Vagy ússzak-e inkább?

Amúgy meg

sosem volt kedvenc időszakom ez a télvége, és idén is nyűgös nagyon. Fáradékony vagyok, rendszeresen elalszom 9-kor a kanapén a laptop fölött, még mindig érzékeny és merev a bal vállam a december elején (!) kapott influenzaoltástól, az átigazolás miatti egy hónapos hercehurca (még nincs vége, de már írtam már az ombudsmannak is), a felvételi meg a gyerekek egyéb nyűgjei (lásd békegalamb szerepkör) is iszonyatosan fáraszt. Szerettem a tavalyi telet, szeretnék most is egy kis mínusz tíz fokot, száraz, csontig hatoló hideget, befagyott tavakat, tiszta, világos, éles kontúrokat a szemerkélő eső és a nyirkos köd helyett.

Én mint békegalamb

Nem reprezentatív kutatásaim/tapasztalataim alapján minden legalább kétgyerekes szülő közös tapasztalata, hogy mert az elsőszülöttje nem produkál valamilyen fejlődéslélektanilag jellegzetes szülőizzasztó magatartásformát (mondjuk nem hisztizik), a szülő, pedagógiai képességeibe vetett teljes hittel áll neki másodszülött gyermeke nevelésének - aki viszont _igenis_ produkálja az említett, fejlődéslélektanilag jellegzetes, szülőizzasztó magatartásformát.

Én sem voltam kivétel.

A másik orca

Mikor?

Hibakeresés indul

Gondoljátok meg, proletárok,

zsenge gyermeketeket milyen sportra és melyik sportegyesületbe íratjátok. Örüljetek, ha tehetségesnek bizonyul: hiszen tehetséges. Örüljetek, ha nem bizonyul tehetségesnek: nem kell minden második hétvégét, iskolai szünetet, két ünnep közötti potya napokat sportpálya szélén, kivörösödött fejjel a gyereknek szurkolva tölteni. Mielőtt zsenge gyermeketeket beíratnátok, tanulmányozzátok vizsla szemmel a szakszövetség oldalát, alapszabályát, annak legutóbbi módosítását, a módosítás 34. mellékletének 96b pontjáig bezárólag. Ezt tegyétek meg rendszeresen - ki tudja, éppen mikor van ülés, és mi folyik ott, ugye!

És bizakodjatok, hogy ha a gyerek valamiért átigazolna, az addig az ifjúságvédelem, a közösségépítés és sportszerűség szavakat sugárzó homlokkal mantrázó egyesület nem veté-e le angyali álcáját, és dörzsölt képviselője nem kezd-e fenyegetőzni fegyelmi tárgyalással (ezt nehezen állom meg azért röhögés nélkül), és nem kezd dobálózni  nevelési díj címén elkérendő vaskos összegekkel (itt viszont nincs nagy kedvem röhögni). Mert igen, a szövetség alapszabályának 34. mellékletében 96b pontja erre lehetőséget ad. A rohadékoknak.

Nehéz lesz tanulnunk tőled a példát

Már az előtt hosszú szoknyás bölcsész voltam, hogy bölcsészkarra jártam volna (igen, volt tarisznyám is), de Cseh Tamást nem a középiskolában és nem is bölcsészkaron ismertem meg. Az ismeretségi körömben nem hallgatta senki, gyanúsnak tűnt, nyekergősnek, élvezhetetlennek. Már az egyetem alatt, meglepő módon egy minden szempontból tipikus műegyetemistánál hallottam először Cseh Tamás-dalokat, és az Új Dalokról először, aztán már hallgattam én is, a Fehér babákat, a Levél Nővemnek egyet-kettőt, az Antoine és Desirét - fel sem tudom sorolni, mi mindent.

És voltam a Katonában, hallgattam a Levél Nővéremneket, meg voltam a Bárkában is, ahol nem volt semmi díszlet, csak a már őszes hajú és húsos arcú Cseh Tamás, aki félszeg mosollyal, kicsit sután kiment a színpadra, végigpengette a húrokat, hunyorgott, aztán énekelni kezdett, és pár perc múlva nem a fénytől, hanem csak a fényben hunyorgott, ott állt, de valahol nagyon messze volt mégis, eszköztelenül, egy szál gitárral, de egy pillanat alatt lett Dosztojevszkij, vagy ördög, vagy magyar paraszt, ifjú dolgozó, siratta Horváth Annát, az útra vált jobbik részét, énekelt Áts Mariról, az öreg komcsi apósról, a nagy sárga gongról, halaknak álmáról, Fáskertinéről, a metróról, és persze Budapestről. 

Az emlékkoncerten volt díszlet, voltak kellékek, mindenféle színű reflektorok, és az előadó színészek elmutogatták, eltáncolták, dramatizálták a dalokat. Csak ültünk J-vel, néha végigsöpört rajtunk a fény, és néztük, ahogy előadódnak a dalok, olykor kifacsarva, duettben, megbolondítva, megborsozva, felrázva, nem keverve. Pedig elég lett volna, az elődók egyszerűen kiállnak, és eléneklik.

Meghasonolva

Még a tanév elején egyhangúlag megállapodtunk, hogy menjen M. felvételizni, próbálja meg, lásson ilyet is, persze csak a próba kedvéért, mert úgysem szeretne elmenni az iskolájából.
Így indultunk.
Aztán valahol félrecsúszott. Nem tudom, pontosan hol, de valószínűleg rajtam.
Mert dacára annak, hogy nemérdekesezmég, meg úgysemmúlikrajtasemmi, M-t beírattam két  előkészítőbe, voltunk két iskolában is tájékoztatón, az egyiknek a nyílt napjára is volt szerencsém ellátogatni. És november közepétől elkezdtünk teszteket írni, persze először a könnyebb ellenállás irányába haladva, a magyarokat, aztán a matekteszteket, aztán, mivel kifogytunk a magyarfelvételikből, elkezdtem feladatlapokat gyártani. Egy hete egész kis tanulócsoport gyűlt össze. A legmegdöbbentőbb tanulság egyébként 1) a fogalmazások minősége volt; hogy az - alapjáraton - senkinek sem jutott eszébe, hogy ez egy végtelenül kreatív, szabad műfaj. És az is megdöbbentő volt - ezt már M-n láttam -, hogy milyen hamar képesek érdekesen fogalmazni, ha kicsit foglalkoznak a dologgal.
A másik megdöbbentő dologra a fiam hívta fel a figyelmem az egyik elmúlt évben adott központi felvételi fölött görnyedve - állandóan görnyed - a szövegértéses feladatnál.
- Anya, ezt a szöveget te írtad.
- Dehogy én írtam, kisfiam, ez a központi írásbeli, látod.
- De, akkor is te írtad! Nézd, XY [kiadványnév] ZZZ cím. Te írtad!
- Bakker, tényleg.

Szóval gyűrjük-gyötörjük-nyúzzuk, úgy, hogy mindenki tudja, akit kicsit is érint, milyen állapotban is van a közoktatás. Hogy az iskolai sikeresség nemigen korrelál aztán semmivel a nagybetűsben.

Mégis: rugózik rajta a szülő, izgul a gyerek. Persze már aki. M. épp nem; mivel összeszedett valami takonykórt, nem ment ma felvételit írni, csak csütörtökön megy a pótfelvételire. De csak iskola után, mert a technikaóráról nem akar lemaradni. Főzni fognak ugyanis.

határidők markában (képzavar)

Leadás volt, leadásom van (már magamhoz képes is csúsztam) és lesz még egy a hétvégén. Vittem B-t edzésre, tanulok M-val, megbeszélésekre járunk. Közben igyekszem jó dolgokat is csinálni: voltam a héten kiállításmegnyitón, színházban, holnap megyek koncertre. Voltam korcsolyázni, tornázni.
Mintha talpig felöltözve, átázott, nehéz kabátban állnék egy medencében, az idő vize meg az orromnál csapdos.

A történet több vitatható eseményt emlit

- Anya! Anyaanyaanyaanya!
- Igen, kisfiam?
- Van egy rossz hírem.
- Igen?
- Írtunk énekből dolgozatot. Nemigen tudtam semmit. De legalább másoltam a szomszédomról. Aki viszont puskázott!

Egy szelet irodalom

 

Még decemberben egy nagyon klassz napot töltöttünk Martine-nal a PIM-ben, az Abigél-maratonon. A programban volt Horn Mici-féle tombola is (meg uzsonna, remek kuglóffal), ahol összejött egy ambóm (legkisebb találat), és nyertem egy szelet csokit, olyan kis Boci csoki szerűt; régen vagy az ábécé valamelyik viccesen megrajzolt betűje vagy valamilyen hazai vár volt az ugyanilyen csoki csomagolásán. Ezen viszont Szabó Magda van.

A csoki egész eddig kibírta, de egy este rám tört az édességvágy, és felfaltam. A sztaniolt kidobtam, de a papír csomagolásával azóta is gondban vagyok. Gyűrjem össze Szabó Magdát? Tépjem fecnikre? Hajítsam a kukába? Ne már.

Úgyhogy betettem a táskám zsebébe, és azóta magammal hordom. Minden konstruktív ötletet szívesen fogadok.

Mert nálunk így megy ez

Hogyan szólítják egymást a tündék?

Homonímia

- Süssünk valami sütit, nem?

- De igen, anya, süssünk! Olyat, mint Balatonon! Olyan bocisütit!

- Milyen az? Nem emlékszem!

- Tudod, olyan bocis! Olyan izé... Tehén... tehénlepény!

Gender studies

B. gazdálkodj okosant játszik. Két berendezési tárgya van: hűtő és mosógép.

Tempora mutantur

2008
- Anya, gyere, segíts, nem érem fel polcot!
- Jövök, segítek, kisfiam.

2018
- Gyere, kisfiam, segíts!
- Igen, anya?
- Vedd le nekem azt a tálat légy szíves. A felső polcon van, nem érem fel.