Régimódi vagyok, a vezetés sajnos nem az

A pozitivizmushoz fűződő, tehát erősen 19. századi a gondolat, hogy a tudományos fejlődés jobbá teszi az életet. A 20. századi történelem erre ugyebár rendesen rácáfolt, én azonban naiv vagyok, és hajlamos vagyok igenis hinni az előző tézisben - azzal kiegészítve, hogy a természet- és társadalomtudományok megfelelő elegye képes jobbá tenni a jövőt/mindennapokat. Szóval az életet. A 21. században is.



Erre jutottam a miért fogy a magyar?/baj-e, hogy fogy a magyar? / ne fogyjon a magyar kérdéskörön mélázva. Meg arra, hogy a frappáns válasszal az állatvilág iránt közepesen érdeklődő kiskamasz is elő tudna állni. Azaz: az állatkerti állatok csak akkor szaporodnak, ha jól érzik magukat. Jelen időben. Hiába ígérnek nekik csokot, boldog nyugdíjas éveket nagyobb kifutót, karámot, akármit. Ilyen egyszerű.

Meg aztán.

Amíg az anyaság a közvélekedés szerint arról szól, hogy legalább 18 évig az ember éjjel-nappal haptákban anya, szerintem nem nagy csoda, hogy nem mindenkinek vonzó ez a szerep. Ami végső soron áldozati, passzív szerep, hiszen az anya léte feloldódik a gyer(m)ekében: azért él, hogy kiszolgálja őt. Ki szeret áldozat lenni?
 Arról nem is beszélve, hogy családbarátság ide, családbarátság oda, a magyar társadalom piszkosul nem gyerekbarát. Hány aluljáró van, ahová könnyedén legurítható a babakocsi? Hány ilyen óvoda, iskola? Hány alacsony padlós jármű? Na ugye.
Mert a legnagyobb öröm a gyerek. Az, nyilván. De én annak is örülök, ha kialhatom magam.