Mindig meglepődöm, amikor megtudom, hogy valakinek/valaminek az életére, sorsára valamiképpen hatással voltam. Ilyen volt az, amikor B-n egy út mellé fákat ültettek, vagy egy általam személyesen nem ismert blogger bejegyzése, és most tavasszal Tunéziában, amikor egy kolléganő mesélt a most húszéves fia gyerekkoráról. De ezek mind így-úgy a munkához kapcsolódtak, és noha ésszel tudván tudom, hogy ez nem valószínűtlen, valahogy mégsem tudatosul, nem tudom megélni (nem ismerem a megfelelő szakszót hozzá sajnos).
Ugyanakkor van egy személyesnek tekintett misszióm, miszerint akinek lehet, megpróbálom felhívni a figyelmét a víz alatti dolgok meseszépségére, és figyelmébe ajánlani a búvárkodást mint minden lehető jó dolgok legjobbikát. És mélységesen meghatódtam (és bár alapelv, hogy ne a szerző legyen a szövegtől meghatva, hanem az olvasó), ez a meghatottságot érzem még most is, pedig már két napja, hogy Terinél olvastam, hogy hasonlóan elragadtatva írt a víz alatti világról, mint ahogy én éreztem akkor először 15 éve már, amikor először gondoltam, hogy nem fogok megfulladni én egy sznorkeltől, és uszonyt húztam, és először láttam korallszirtet ott az Egyenlítő környékén, és nem hittem a szememnek, annyi volt a szín, annyi volt a forma, az elképesztő, hihetetlen élőlény, amelyek nem húzódtak el, legfeljebb szétrebbentek és tartották a biztonságos távolságot, és akartam volna maradni velük még, de elfogyott a szusz, hát fel kellett mennem levegőért, hogy aztán lemerüljek megint, és persze letüdőztem egy csomó vizet, köpködtem-krákogtam, ahogy tapostam a vizet, de mentem vissza, amint tudtam a saját ritmusa szerint élő-lüktető világba, a lusta kékpettyes ráják, a merész bohóchalak, a mindenféle tiritarka zátonyhal, a magányos tűhalak közé.
Menjetek ti is a víz alá.
A világ legjobb dolga.
Ezer hála a missziós tevékenységért! :)
VálaszTörlés