Mindenféle küszöbön álló események miatt a közelmúltban kénytelen voltam ellátogatni a megfelelő hivatal családtámogatási alosztályához/ügyosztályához/akármijéhez. Ugyanis, bár a kérelmem "bármely kormányablaknál beadható", mégiscsak jobbnak ítéltem, ha házhoz viszem, még ha a fent említett alosztály/ügyosztály/kutyafüle egyetlenegy ügyfélszolgálati irodát tart is fent nagy Budapesten, ami, szerencsére, viszonylag könnyen megközelíthető kies hajlékunkból.
A váróban szép sorban elrendezett székek a várakozáshoz, legalább 80-90 darab, a helység sarkaiban egy-egy tő hervatag fikusz. A bejáratnál ősz bajszú úr osztja a számokat. Nyitás után pár perccel érkezünk, a 18-as sorszámot kapjuk. A háromosztású pult egyik stallumában áll egy idősebb nő, fél keze sínben, a nyakába kötve. Más nincs, aki fogadná az ügyfeleket.
Várunk.
Az ügyfelek jönnek.
Fiatal párok.
Nem annyira fiatalok.
Fiatalember.
Fiatal, sovány nő. Hátán hátizsák, hasán hordozóban egyévesnek tűnő kisgyerek, két nagyobbacskát kézen fogva vezet. Sorszámot kapnak, a nő leveszi a hátizsákját, előkerül belőle színező, ceruza, kulacs, kekszesdoboz. Kint hétágra süt a nap. A gyerekek színezni kezdenek, de az egyikük hamarosan elunja, és hangosan összefoglalja mindannyiunk óhaját: Haza akarok menni, anya! Haza akarok menni!
A nő fáradtan körülnéz.
A váróban nincs egy játszósarok. Vagy egy kisasztal, Vagy egy kisszék. Vagy egy színes ceruza. Építőkocka. Semmi, ami egy gyereknek érdekes lehet.
A családtámogatási ügyosztályon kizárólag gyermektelen felnőttekre számítottak. Igaz, belőlük úgy százra.
Történt és lejegyeztetett mindez i. sz. 2018-ban, a Családok évében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése