Nehéz lesz tanulnunk tőled a példát

Már az előtt hosszú szoknyás bölcsész voltam, hogy bölcsészkarra jártam volna (igen, volt tarisznyám is), de Cseh Tamást nem a középiskolában és nem is bölcsészkaron ismertem meg. Az ismeretségi körömben nem hallgatta senki, gyanúsnak tűnt, nyekergősnek, élvezhetetlennek. Már az egyetem alatt, meglepő módon egy minden szempontból tipikus műegyetemistánál hallottam először Cseh Tamás-dalokat, és az Új Dalokról először, aztán már hallgattam én is, a Fehér babákat, a Levél Nővemnek egyet-kettőt, az Antoine és Desirét - fel sem tudom sorolni, mi mindent.

És voltam a Katonában, hallgattam a Levél Nővéremneket, meg voltam a Bárkában is, ahol nem volt semmi díszlet, csak a már őszes hajú és húsos arcú Cseh Tamás, aki félszeg mosollyal, kicsit sután kiment a színpadra, végigpengette a húrokat, hunyorgott, aztán énekelni kezdett, és pár perc múlva nem a fénytől, hanem csak a fényben hunyorgott, ott állt, de valahol nagyon messze volt mégis, eszköztelenül, egy szál gitárral, de egy pillanat alatt lett Dosztojevszkij, vagy ördög, vagy magyar paraszt, ifjú dolgozó, siratta Horváth Annát, az útra vált jobbik részét, énekelt Áts Mariról, az öreg komcsi apósról, a nagy sárga gongról, halaknak álmáról, Fáskertinéről, a metróról, és persze Budapestről. 

Az emlékkoncerten volt díszlet, voltak kellékek, mindenféle színű reflektorok, és az előadó színészek elmutogatták, eltáncolták, dramatizálták a dalokat. Csak ültünk J-vel, néha végigsöpört rajtunk a fény, és néztük, ahogy előadódnak a dalok, olykor kifacsarva, duettben, megbolondítva, megborsozva, felrázva, nem keverve. Pedig elég lett volna, az elődók egyszerűen kiállnak, és eléneklik.