In memoriam

- Valami baj van?
- Nincs.
- Akkor csináljunk?

Nem emlékszem, mennyi ideig ültünk egymással szemben. Egy év, talán fél, talán másfél. Nem volt való az a hely egyikünknek sem, én jobban bírtam, ő kevésbé. Nem volt neki való a sok szabály sem, önállóbb volt, szertelenebb, én kezdő voltam, ő meg már letett akkorra valamit az asztalra, érthető módon nehezen viselte, ha megszabták neki (mások? a struktúra?), merre meddig.
Aztán távoznia kellett, nem szépen, az okokra persze másképp emlékszik mindenki - az mindenesetre biztos, hogy nem illett ő oda. Aztán a facebookon láttam viszont, olvastam sokat, nagyon szerettem a dolgait, még ha nem is értettem sok mindennel egyet, még ha néha karcosabb is volt az ízlésemnél. Néha kicsit elfogult volt, gyakran nagyon - nem bánt vele kesztyűs kézzel az élet, ő sem bánt kesztyűs kézzel senkivel. Nagyon nyúzottnak tűnt mostanában, úgy egy évvel ezelőtt a nagy haccaccáré szemlátomást is megviselte, nem csak lelkileg.
És ma.
Tragikus hirtelenséggel.

Nem találkoztam ebben a műfajban nála tehetségesebb emberrel. Megosztó személyiség volt - így mondanánk. Én szerettem, azt a tizenöt évvel ezelőtti énjét, amikor utoljára találkoztunk, mindenképp. Megtiszteltetés volt szemben ülni vele, bár ezen nevetett (úgy mondaná: röhögött), és elhessegette a hülyén fellengzős mondatot. Emlékszem a kantáros nadrágjára, a medáljára, a keze alakjára, a körme formájára. Tudom, mit sportolt gyerekkorában, tudom, miért nevezte a gyerekeit el úgy, ahogy. Szerettem a humorát, a munkáit, élmény volt együtt dolgozni vele. A tehetsége egyszerűen lefegyverző volt - olyan minőség, ami előtt megsemmisültek az érvek.
Nem is tudom, mit írjak még.
Kérem, kapcsolja ki.