A kis alultáplált

Nem, ebben a hosszú és régi történetben nem rólam lesz szó. Hanem a fiamról.

Szerintem a legtöbb szülőnek van valamilyen rémtörténete, olyan, amiről korábban meg volt győződve, hogy ilyen márpedig vele soha nem történhet meg, csakis a felelőtlen, mókusok elé vetni való... személyekkel. Másokkal.
Nekem is van ilyen történetem.
Onnan kezdem, hogy fiam, az elsőszülött, újszülöttnek sem volt kicsi. A kórházi adatok szerint 3750 grammal és 59 centivel jött a világra. Ő volt az egyetlen szőke gyerek az újszülöttosztályon - és a leghosszabb. És később is csak nyúlt és nyúlt. Viszont nem hízott. Vagy legalábbis keveset. Éppen hogy csak. Kicsikét. Ami elenyészőnek bizonyult a növekedéséhez mérten.
Ne aggódjak, nyugtatott meg a gyerekorvos, ez a gyerek ilyen típus. Szoptassam. Ha elaludt, ébresztgessem. Majd eszik. Majd behozza. Nem minden gyerek egyforma, M ezek szerint lustább evő. De ne hagyjam, ne válasszam a könnyebb utat, ne egészítsek ki tápszerrel, hogy aztán végleg arra álljunk rá, higgyem el, az anyatejnek nincs párja. És hozzam minden héten be a gyereket megmutatni a biztonság kedvéért, a rendelői mérlegen mázsáljam le.
És így is lett.
Hordtam M-t szorgalmasan, és mázsáltam, a védőnő és a doktor derűlátó volt és bátorító. Aztán egyszer csak a doktor szabadságra ment, és a helyettes doktornőhöz érkeztem meg a szokásos mázsálásra. Rögtön utána indultunk volna Balatonra, már be is volt pakolva az autó.
Mit képzelek, kérdezte a doktornő. Nézzek rá: ez a gyerek csont és bőr. Ez a gyerek alultáplált. Ebből a gyerekből nem lesz ép ember, ez a gyerek fogyatékos lesz, mert nem kéződik az idegpályák mellett az egészséges fejlődéshez szükséges zsírréteg. Nincs miből. Tessék, itt a beutaló. Nem utazunk sehová, szó sem lehet róla, másnap reggel a gyerekkórházban kezdünk, a diagnózis: alultápláltság.
Nem emlékszem, hogy vezettem haza.
Snitt.

Másnap reggel a gyerekkórházban be kellett mutatnom, hogy tudom szoptatni M-t, aki a szakkönyvekben előírt időtartam kétszerese alatt elfogyasztotta a minimálisan elfogadhatónak ítélt mennyiséget. A kórházban nagyon kedvesek voltak, utunkra bocsátottak azzal, hogy a gyerek nem alultáplált, és egyébként meg csak így tovább, hajrá, etessem. Igen, a gyerek eszik, kicsit lusta, de ne hagyjam annyiban. Ébresztgessem, ha bealszik. És mérjem, mérjem, hogy tényleg elfogyassza azt, amit kell.
És így is lett.
Lementünk Balatonra kettesben, és én hetekig nem csináltam mást, mint próbáltam hizlalni M-t. Emlékszem, a könyvtári Exodust pár nap alatt kiolvastam - mert etetés közben is olvastam persze. Nem volt más dolgom, mint etetni. A kedvenc noteszembe szigorú táblázatot szerkesztettem, az egyes etetések kezdő- és végpontját, a kezdő- és az elért súlyt és a kettő közti különbséget (ezt deltával jelöltem) is feljegyeztem. És mindenhová mérleggel jártam: valahogy besikerítettem a babakocsi alján lévő kis kosárba, és bárhová mentünk, a mérleg jött velünk, Pesten és Balatonon is. Hónapokig.
Aztán M. kigömbölyödött, kicsit magára szedett. Elkezdődött a hozzátáplálás, kaphatott darabosat, és a doktor felírt egy igen hatékony roborálószert. Egyéves korára már pufi kis pofácskája volt; nemcsak magas lett, jóval magasabb a kortársainál, hanem erős, sőt: masszív is.
Snitt.

M. most múlt tizenhárom éves. A kortársai közül szó szerint kimagaslik. Langaléta gyerek, égimeszelő. Ropi. Nyár elején lemázsálták, megmérték, és megállapították a zsír- és izomszövet arányát. A magassága nem átlagos, ez tiszta sor, elég ránézni. Legnagyobb meglepetésemre, az izomtömege, bár az alsó határértékhez közelít, benne van a normál tartományban. Az izomereje is megfelelő. Ámde a zsírrétegarány! - hívta föl Cs. a figyelmem az addig elsikkadó adatra. - Az nagyon alacsony! 'Az alultápláltság tartományba esik!'

Deja vu-m van.