Már régóta akartam írni egy bejegyzést Jól vigyázz, mit kívánsz címmel, arról, hogy még nyáron találkoztam egy nagyon kedves régi kolléganőmmel. Nem voltunk igazán szoros kapcsolatban, de nagyon nagyra tartom, egyrészt mert mindig olyan kedves természetességgel beszélt a munkájáról, hogy azt a (nyilvánvalóan hamis) illúziót keltette, hogy ez csak ujjgyakorlat lenne másoknak (nagyon komoly pozíciókban dolgozott mindehhez), másrészt pedig soha senkiről nem hallottam rosszat mondani. (Mindkét dolgot rettenetesen szeretném elsajátítani.)
És mesélte, hogy úgy tavasszal fölmondott, és úgy volt, hogy külföldre megy dolgozni, kint is töltött pár hónapot, de aztán hazajött, mert nem jött össze a projekt, amire szerződött volna. A gyerekei közben a szüleinél voltak, ő nemrég érkezett haza, most még megnézi a Frida Kahlo-kiállítást, aztán megy le a szüleihez meg a gyerekeihez a Balatonra.
Pár szót beszélgettünk a gyerekekről is, M néhány hónappal idősebb csak, mit a kolléganő fia, és meséltem, hogy állunk a sportélettel. És bánkódott kicsit (mármint a kolléganő), hogy bár az ő fia milyen ügyes, jó mozgású gyerek, valahogy nem találja meg a sportágat, amit komolyan csinálna, és milyen remek, hogy M. ilyen elszánt, szorgalmas, ha az edzésekről van szó, és bárcsak az ő (kolléganő) gyereke is ilyen komolyan venne bármit is.
És megjegyeztem, hogy hát persze, ez nagyon jó, és M hozzáállása ès kitartása módfelett becsülendő, de ez számunkra nem egy rózsaszín történet azért, megvannak ám a maga nem mindig kellemes velejárói is, például, hogy a sportszövetség osztja be az iskolai szünetekben, mikor lehet menni nyaralni, mikor lesz edzőtábor, mely hétvégén hova mehet az ember. Mert nincsenek hirtelen elhatározások, spontán programok. Csak meccs van. Vagy edzés. Esetleg edzőtábor. Vagy válogató.
Snitt.
És ma, ezen a gyönyörű, meseszép őszi időben, hiába sütött hét ágra a nap, beültünk egy kőbányai iskola tornacsarnokába délelőtt, és egy kétórás szünettől eltekintve ott ültünk egészen sötétedéséig. Amikor bementünk az épületbe, fájt a szívem, ahogy néztem az aranyló lombú fákat, aztán már eszembe se jutott, milyen az idő, mert a padon kuporogva pecsenyére tapsoltam a tenyerem, és rekedtre kiabáltam a torkom, és beígértem M-nak egy tetszés szerinti süteményezést a tetszést szerinti cukrászdában, ha meglesz neki a meccset eldöntő pont (és meglett). És olyan büszkén ordítottam, hogy csak na. Végül pedig arra gondoltam, hogy nem is írom meg a Jól vigyázz, mit kívánsz című posztot, inkább megírom ezt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése