My humdrum life

Szóval:



Megvolt a szóbeli. M. magabiztosan úgy nyilatkozott közvetlenül utána, hogy szerinte minden remekül ment, kiválóan teljesített, ellentétben az előtte szóbeliző gyerekkel, aki őszerinte három nyelven beszélt egyszerre. A hírt kétkedve fogadtam, ugyanakkor a kevélység csábításának engedve némiképp saját sikeremnek is betudtam, ugyanis amikor a vizsgaszituációt modellezendő, évtizedek homályából elővakart némettudásom maradékával érdeklődtem, miért akar ebben az iskolában tanulni, reflexből (és helyes szórenddel) tájékoztatott, miszerint én nem akarok, de anyukám azt mondta, el kell jönnöm és meg kell próbálnom. Mikor rámutattam, hogy talán érdemesebb lenne valami diplomatikusabbal kísérletezni, az ez az iskola van a legközelebb és nem találnék el messzebb, mint két villamosmegálló megoldásig jutott, így tovább dolgoztunk a válaszon.
Szerencsére ezek a faramuci kérdések a felvételin aztán nem kerültek elő. Mindenesetre M-nak a saját szóbelijét illető rendkívül pozitív állításait már csak azért is szkeptikusan fogadtam, mert a rendkívül szertartásos, külsőségekre igen erősen adó iskolába(n):

- nem vette fel az előzőleg megbeszélt gálapulóverét
- viszont szerintem kilógott a gatyájából a pólója (igaz, ezt tagadta)
- a kézfeje össze volt firkálva tollal
- érdeklődtek, festeti-e a haját (nem, viszont szőkítő samponnal mossa, oldalt felnyíratja, az összhatás egy kakadut idéz)
- észrevételezték, hogy a (megragasztott) füzete hátába is volt írva (M. ezt a padszomszédjára kente, igaztalanul).

Nos, azóta kijöttek a pontszámok, és M. valóban a legmagasabb kapható pontszámot kapta. Az előző évek statisztikai adatai alapján esélyes, hogy fel is veszik (végső döntés április végén várható). Örülünk, kár, hogy ebbe az iskolába semmiképp sem szeretne menni - nem egészen két év múlva, nyolcadikban kezdhetjük az egészet elölről.

Aztán.
Kellemetlen apróság, hogy elhagytam a sapkámat. Most döbbentem rá, hogy átlag minden szezonban beszerzek egy sapka-sál kombót, majd elhagyom a sapkám. Térdig járok tehát a sálakban.

Aztán.
Ismételten kénytelen voltam rádöbbenteni, hogy nem érdemes az önkormányzatokra hagyatkozni korcsolyaügyben. A f-i kikötőnél tömegek (!) ballagtak a jégen, közben mindenhonnan dőlt az emberre a figyelmeztetés, hogy mennyire életveszélyes meg tilos a Balaton jegén tartózkodni. Ha lett volna nálam egy kisseprű, félóra alatt koripályát seprek a hóban az egyébként félméteres vízmélység fölött. (Nem volt.)

Aztán.
Hirtelen felindulásból (miszerint nem lehetek magammal ilyen sóher) jelentkeztem egy hasfal-regeneráló tréningre. M. születése után majdhogynem kockás volt a hasam, B. után maradt roggyant körte. Hát kíváncsi vagyok, főleg, hogy a honlap galériájában bemutatott alappózokra sem érzem magam képesnek.

Aztán.
Dolgozom egy sajátprojekten a munkahelyen (szigorúan a napi meló mellett, persze), a főnököm tele van jobbnál jobb ötletekkel, mit lehetne/lenne jó beletenni. Más munkájával kapcsolatban nekem is oly szabadon szárnyal a fantáziám, ha a megvalósítás rögvalóját kacagva hagyhatom másra.

Aztán.
Iszonyú hosszú kihagyás után lett egy magántanítványom. Igazából egyáltalán nem vágytam tanítványra, de egy szombat este félóra alatt lett mégis, aztán izgultam, hogyan fog menni stb. Szegény fiú valószínűleg szinten legalább ennyire izgult. Nagyon nehéz nem ekéznem a tanárát, egyben osztályfőnökét, de így szerintem egyáltalán nem lehet megtanítani senki erre a nyelvre. Egyelőre a cél az, hogy ne bukjon meg év végén. Legszebb éveimben ilyen helyzetből fél év alatt négyes-ötösre hoztam fel három diákot, akik aztán ebből is érettségiztek - de az még egy másik évezred volt.