Az élet csupa meglepetés

...legalábbis a Sparban szemmel láthatóan mindenkit váratlanul ér, hogy itt a karácsony, amikor esznek-isznak az emberek, és emiatt a szokottnál többet is vásárolnak. De a Sparban ez nyilván meghökkentő fejlemény, különben nem fordulhatna elő, hogy tejszínből a zacskós mind elfogyott, valamint a dobozosokból is az összes akciós, a lisztes és a cukros sorok kifosztva, és szemmel láthatóan fel sem lesz töltve még az idén.

... a munkahelyi feljebbvalómat ugyancsak meglepetésként érte, hogy itt a karácsony, és az emberek kiveszik a szabadságukat (már csak azért is, mert a HR kért-könyörgött-fenyegetett e tárgyban), mert ilyenkor az ember otthon akar lenni a családjával bejglit enni meg fenyőillatot szagolni. Így érhette meglepetésként, hogy mindenki kivette a maradék szabadságát, beleértve az egyik kisgyerekes kollégát is, és ezen úgy felbőszült, hogy nyílt levélben tájékoztatta, nem óhajt vele tovább együtt dolgozni - bizarr ezt olvasni a sok merry christmas meg happy holidays között.

...és persze jómagam kis családommal is álomvilágban élek, azt gondolván, hogy a fogyasztói társadalomban nem olyan nagy dolog egy zuhanykabin megvásárlása, mert bizony az, és aranyvasárnap megáll a szerelvényboltokban az élet, és csak január negyedikén indul csikorogva újra, addig nix kabin, nix zuhany - de szerencsére a folt sem terjeszkedik tovább (mert a kádat használjuk).

Probléma pipa

Épp azon gondolkodtam, hogy az összeomlás vagy a szétesés írja-e le találó van az állapotomat, amikor kiderült, hogy beázott a szomszéd. Tőlünk.

Annyit is ér

aki nem tudja még a gimnáziumi irodalom-tananyagot sem, de idézni persze bátor, ráadásul József Attilát, nem Balassit meg Berzsenyit, Tinódi Lantost vagy a Siralmas énnékömöt, József Attilát, akiről a tízéves is tudja, hogy öngyilkos lett szerencsétlen, és ez nem puszta frázis, mert tényleg szerencsétlen volt és nyomorult, és azt se feledjük, hogy ez a brigád mennyiben bír közösséget vállalni a József Attila-félékkel, a hidegben a szenet felszedegetőkkel, az árvákkal, kitaszítottakkal, megnyomorítottakkal és megalázottakkal, a nem mellesleg kérlelhetetlen szigorúakkal, és persze József Attila akkor is az egyik legnagyobb - ráadásul 20. századi és könnyen befogadható költő - marad, de hát már harminckét évesen megírta, az egész népet fogja taní-tani - de ilyen ostobákra valószínűleg nem számított még ő sem.

Vagy túl türelmetlen vagyok, vagy túl korlátozó

Elmentünk Borival csúszdázni (csak ő csúszdázott) egybekötve a boltlátogatással. A csúszdázni egy három év körüli kislány uralta. Direkt lassan mászott fel, aztán percekig üldögélt tétlenül a csúszda tetején. Bori a második kör utàn megunta a dolgot, és mivel gyorsabb volt a kicsinél, elébe vágott (biztattam), hiába visított a másik, mert beszélni még nemigen tudott. Ott volt apja-anyja, végig próbáltàk nógatni, csússzon már, oldalra húzták, hogy Bori elférjen mellette, és persze kismilliószor elmondták, hogy az utolsó csúszás, aztán mennek. A harmadik után nemhogy a gyerek, már én sem hitt nekik. Amikor végül elindultak, pár másodperc után a kiscsaj visszaszaladt (!), és újra bekötött a csúszda tetejére. Akkor már rámordultam, mozduljon, ne szórakoztatásson már tovább.

A szülei végül elcincálták, de hazafelé azon gondolkodtam, ha az én gyerekem lett volna, mikor kaptam volna le a csúszda tetejéről. És nem tudtam nem arra jutni, hogy öt percen belül.

A negyven az új mennyi?

Voltunk ma a gyerekekkel vállalati Mikulás-ünnepségen - és igen, a hatéves és a tízéves a felsőbb korosztályba tartozik már. Néztem a sok két-három-négyévest, sokak anyját-apját ismerem is. A legtöbb korombéli. Csak hüledeztek, mekkorák már a gyerekek, még Bori is - és én olyan boldog voltam, hogy már ekkorák, és nem kapnak hisztériás rohamot a Mikulás láttán, nem döntik magukra a narancslevet, nem kell a sarkukban ólálkodnom, mikor rántják magukra az asztalterítőt rajta fél kiló sajtos pogácsával és vegyes édes aprósüteménnyel. Nem hiszem, hogy bírnám energiával, ha most lennének kicsik és oktondik.

Emlékek az abszurd világából

Amikor az egyik nagyszínház színpadán az előadás előtt ott állt a cégtulajdonos, az egy estére kibérelt színház nézőtere meg tele volt a kedves dolgozókkal, barátaikkal, rokonaikkal, és a színpadon álló ember megköszönte mindenkinek az egész éves munkáját, és megköszönte a családtagoknak is, hogy segítik a kedves dolgozó munkáját és biztos hátteret nyújtanak és elviselik az egész éves nyűgöket, 

akkor, ott, a páholyban ülve, a gyerekek és Cs. között

eszembe jutott a három évvel ez előtti karácsonyi ünnepség a Duna partján álló cifra palotában, amelynek az ablakai alatt éppen a tüntető diákok masíroztak, és az egyik főasszony emlékeztetett minden összegyűlt dolgozót, hogy hálásak lehetnek a sorsnak, hogy éppen ott dolgoznak, ahol, és minden munkanap mindenkinek igyekeznie kell, hogy megfeleljen a nagy múltú intézmény magas szellemiségének és eszmei követelményeinek. Aztán egy jobb sorsra érdemes gyerekkórus énekelt. 

Volt kollégám, aki a nehéz bársonyfüggönybe burkolódzott kínjában, a főnököm, akinek hetek voltak hátra gyakorlatilag a munkaviszonyából (igaz, a felmondás előtt hónapokig volt táppénzen), pléhpofával falta az aprósüteményeket, aztán amikor a gyerekkórus elhallgatott, perceken belül visszaszivárogtunk az irodába, annyira kínos volt a kötelező jópofizás. 

Ennyit az emberarcú közigazgatásról és a rút nagyvállalatokról.

Természetfilm

Csodálatra méltó az a kényelmes, kizökkenthetetlen elegancia, az a kibillenthetetlenül kényelmes, belső békéről tanúskodó lustaság, a macskafélékre jellemző független időbeosztás, amely a gyerekeket jellemzik hétköznaponként reggel hét óra és 3/4 nyolc között.

Mert annyira ráérek

A múltkor összeakadtam egy anyukával, és elmeséltem, hogy szombat reggel minyontanfolyamon voltam (még tavaly kaptam a kupont születésnapomra). Az anyukat m erre felvonta a fél szemöldökét, és megjegyezte, hogy nem érti, másnak hogy van ennyi ideje. Hát mint más, majd felröhögtem, sajnos igazán nem érzem időmilliomosnak magam, a 6 órásra fizetett, valójában a többiek nyolcórásával azonos időt lehúzva, másodállásos kiadói megbízásokkal, harmadállásos szövegírásokkal, este fél tíztől éjjel egyig tartó második (harmadik?) műszakkal. (Nem panasz, kifejtettem máshol, máskor, hogy szeretem a munkám,)

Szóval mivel időm mint a tenger, gyorsan bevállaltam még két dolgot. Egyrészt a közelben közösségi kert létesül, és nagy lelkesen csatlakoztam az elsők között. Balatonon úgyis mindig a földet túrtam feszt, meg itthon az erkélyen sem ismerek mértéket, legalább lesz egy 6 négyzetméternyi földem egysaroknyira. Lesz komoly kertszerződés, tegnap meg oktatás az ankéton kertgyűlésen, mert a közösségépítés is nagyon fontos állítólag, sajnos engem ez nemigen érdekel, csak hogy túrhassam a földet. Néhány kertkartárs meg kifejezetten ellenszenves is, a múltkor a kert nevéről kellett megegyezni, hát amikor a Reménykeltő áldáskert meg hasonló javaslatok elhangzottak, majd lefordultam a székről. De hálistennek a többség józansága diadalmaskodott, és még megy a vita névről. Hirtelen előléptem nyelvész szakértővé, mert latin nevet akarnak, utalva a kerület római múltjára.

A másikról még nemigen tudok semmit, de a kolléganőmmel indultunk egy belső céges pályázaton, ahol ugyan nem nyertünk, de az ötlet jónak találtatott, és úgy tűnik, jövőre kettőnk közreműködésével megvalósítja a vállalat. És most be vagyok tojva, nemigen látom, hogyan lesz ez, mert már így sem bírok egyenesbe kerülni semmivel, és akkor még hol van a projekt és hol van a kert.

A minyonjaim viszont itt vannak.

Derekas

Kedden a korcsolyaedzésen azt a feladatot kaptuk, hogy egy-egy bóját a belső lábat előre tartva kerüljünk meg (testsúly is azon van), és közben érintsük meg a bóját. Nagyon ügyetlen voltam, meg a többieknek sem ment - úgy mozogtunk, mint megannyi aggastyán, darabosan, mereven, az edzőnk, A. bácsi meg, aki legalább hetvenéves ősz üstökű úr, ide-oda cikázott köztünk egy balerina könnyedségével.
A derekam viszont megfázott vagy meghúzódott vagy mindkettő, mert három napja én mozgok úgy, mint egy Isonzót megjárt veterán. Ennyit az életkorokról. Sose fogok megtanulni koszorúzni. 

Az előző listát kiegészíteném

A kis herceg filmváltozatával. Illetve dehogy. A filmet nem is láttam. Már a trailert megkönnyeztem.

Észrevétlenül elnagymamásodtam a negyedik X után

Min sírtam el magam az utóbbi hónapokban?

Az évnyitón.
A hihetetlen családon.
Az Óz, a csodák csodáján.
A kosárlabdát népszerűsítő társadalmi célú hirdetésen.

Lassan a Lolka és Bolkát sem nézhetem meg rizikó nélkül.

Dignity. Always dignity.

Én igazán nehezen engedem el a dolgokat, de múlt héten annyira fölhúztam magam az Akadémián, hogy azonnal sutba dobtam az Akadémia székházát bemutató cikktervet. Mondjuk nem tudom, ugyan miből gondoltam, hogy tíz hónap alatt bármi változott, és hirtelen normálisan kezdtek folyni a dolgok. Mert én, a naiv, tényleg azt gondoltam, hogy örülnek neki, ha megjelenik ebben a szép magazinban egy cikk a székházról, végül is a lap fennállása óta nem sikerült bekerülniük. Ami röpke 12 év.
De valamiért mindenképpen az egyébként kukoricanemesítéssel foglalkozó egyik fontosember akart megszólalni, márpedig én  művészettörténész/építész megszólalót akartam. Mint kiderült, az általam kiválasztott építész/művészettörténésznek nem áll jól a szénája, mert bemutatott egy felvételt, amely az augusztus végi nagy vihar idején készült. A videón egy pár férfiláb látható (az egyik rendész készítette telefonnal a filmet), amint megy le az alagsorba. A padlón áll a víz, ahogy a suvickolt cipők haladnak lefelé, a víz egyre magasabb lesz, aztán a cipők eljutnak egy vécécsészéig, amelyből gerjzírszerűen, mintegy másfél méter magasan zubog fel a víz. Nos, mint megtudtam, ez a felvétel - amellyel az említett személy bizonyos részek felújításának szükségességét kívánta illusztrálni - nem illik az Akadémia méltóságához, így ő is nemkívánatos személy lett, aki nem szólalhat meg csak úgy a sajtónak. Viszont én mégis ott dolgoztam két évig, és én nem javaslatot kértem, ki szólaljon meg, hanem tudtam kit keressek. Aki ért is a témához.
Amikor a fontosember viszont szakmai szempontból gyengének minősítette a koncepciót, csak valamiféle rosszul értelmezett kollegialitásból maradtam, és nem fordultam azonnal sarkon. Mert mégiscsak ott állt velem egy régi munkatársam, akit nem akartam pácban hagyni.
A döntésem estére megbántam, mert illusztrációs anyagot sem kaptam, egyáltalán, semmiféle támogatást, csak kioktató hangú leveleket különböző emberektől.
Amikor viszont megírtam, hogy itt a vége, és innentől fogva nem érdekel engem a dolog, mert mindenféle határidőn túl vagyok, onnantól fogva már érdekes lett volna a cikk, meg ígértek fűt-fát. De a kocka már el volt vetve, nem akartam már az egészet. És a legérdekesebb történetet, miszerint sikerült bezárni egy komplett japán delegációt a képtárba, amúgy sem írhattam volna meg. Nem illett volna az Akadémia méltóságához.

Az érem másik oldala

Ma Marci megkérdezte, miért lóg fekete zászló az iskolán, és elmondtam neki, hogy ma megint volt terrortámadás Franciaországban. Mire el kellett magyaráznom neki, miért pont Franciaországban, Párizsban történt a támadás pénteken, és miért nem mondjuk Angliában, miért nem valószínű ugyanez Magyarországon (érintve a hírérték fogalmát), vázoltam a volt gyarmattartó államok problémáit az első és másodgenerációs bevándorlókkal, a szegregációval, a jövedelmi egyenlőtlenségekkel. Körüljártuk az iszlám fundamentalizmus témáját (Marci levezette, hogy Ázsia nagy része muszlim, Afrika meg szinte teljes egészében az).
Szóval egyrészt persze meglepő egy tízéves szájából hallani, hogy a csiga az ízeltlábúak közé tartozik, másrészről meg ezek a témák sem tízévesnek valók.

A nap híre

- Mirôl tanultuk most környezetbôl, kisfiam?
- Az éti csigáról.
- És milyen állat a csiga?
- Ìzeltlábú.

Hiúságok vására

Ma a kedves kolléganőm az asztalomra tette a legnagyobb női lap receptmagazinjának karácsonyi kiadását, amely kizárólag a csokoládés desszertekről szól idén, és az első részleg idén a bonbonokkal foglalkozik. És nem azért mondom, de nekem szebbek a bonbonjaim (vagy legalábbis soha, de soha nem adnék oda légbuborékosat fotózásra, mert mindig van olyan, ami jobban sikerül), fényesebb a burok és a receptek is, mert már vannak saját receptjeim is, igen, sokkal fantáziadúsabbak.

Legalábbis úgy emlékszem, mert idén talán év elején ha bonbonoztam.

Időeltolódás

Ha Kanadában 2015-öt írnak, akkor itthon hányat? 1986-ot? (Kádár-korszak, vastagon, gmk-zós zöldségesmerdzsóssal, protekcióval pozícióba juttatott hülyegyerekekkel, ifjúsági holdudvarból toborzott diploma nélküli csúcsvezetőkkel, nyelvtudás nélkül sorolhatnám.)

Betűterelés

Szóval a cégnél, ahol a dolgozom, most másodszor meghirdet egy dolgozói pályázatot, és elhatároztam egy munkatársammal, hogy pályázunk. Úgyhogy hétvégén ppt-t fogok csinálni.
Írnék egy cikket az MTA Székház fennállásának 150. évfordulójára.
Nálam van egy trilógia második része.
De ami a legmeglepőbb, hogy megint megkerestek Hollandiából, gyerekeknek szóló ismeretterjesztő tartalmat kell előállítanom. Ez már a harmadik alkalom, hogy dolgozom ennek a cégnek, és hát ennek a korosztálynak írni, az úgy látszik, mindig a szívem csücske marad.

Apró hangya vagyok, előttem óriási kásahegy tornyosul betűkből

címmel próbáltam bejegyzést írni, de kénytelen vagyok félbehagyni, mert éppen olvasnom kell.

Tegnap még panaszkodtam volna

Majdnem két hónap után jutottunk le újra Balatonra, mert vagy kosármeccs volt, vagy születésnap, vagy egyéb bokros teendô, vagy ha nem, az esô szakadt. És mit ad isten, lementünk, és hamarosan a nap is kisütött, még zöldelltek a fák, Marci kispajtása is megjelent, meg persze az összes macska a  szomszédból, és piacolni is voltunk, vettünk mindenféle kolbászt a szokott helyrôl, meg gesztenyét hatszázér', meg fôzni való kukoricát, és ott volt, akiért F-ra tulajdonképpen mentünk, a méhész bàcsi is, úgyhogy vettünk fahéjas repcemézet meg bodzás akàcot meg gesztenyemézet is, és már hazafelé pedzegetni kezdtem volna, hogy a legszívesebben maradnék, és ha tudom, higy a Pestre szakadt kispajtás is lejön, akkor bizony máshogy szervezem ezt az ôszi szünetet, különösen a múlt hét után, amikor komolyan megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy mégse errôl a munkahelyrôl fogok én nyugdíjba menni, mert nem éri meg nekem ám a hascsikarást még tízhavonta egyszer sem még ez a munka sem, pedig egyébként igazán nem lehet rá panaszom, de borzasztó látni magából kivetkôzni meglett középkorú férfiakat, amint kicsinyes módszerekkel, nyilvánvaló ürügyekkel esnek egymásnak, megvívni az alfahím státusért, és simán megtoldják 3-kor még három órával a munkaidôm, hogy szervezhessem át valamelyik hadra fogható rokon délutánját, ugyan ugorjon egy óra múlva a Boriért, Marcit meg hozza el hat után a kosárcsarnokból. És tegnap délután az aranyló napsütésben éreztem, ahogy lassan kiszáll a zsigereimbôl ez az egész elátkozott múlt heti lapzárta, és már nem zavar az otthon hagyott rumli meg az öt kiló feldarabolt, de megpenészedett, hát soha be nem fôzött paradicsom meg az összes tervezett, de soha be nem teljesített konyhai elképzelés, poros szekrénypolc, elöl lévô nyári ruhák és rövidnadrágok, az egy hónapja nyeszergô bal biciklipedálom, a rengeteg fél pár zokni és a konyhában kiirthatatlannak bizonyuló muslicák, a garázsban immár eposzi méreteket öltô rendetlenség. Úgyhogy teljesen kiegyensúlyozottan gereblyéztem, míg Borcsi sarazott, aztán nekivetkôztem,  hogy kipucoljam az ereszcsatornát, és ki is pucoltam, csak sajnos az elsô öt percben hónaljig összesaraztam magam, hát nem akartam felhúzni hosszúujjút, nehogy összesarazzam azt is, úgyhogy még tegnap este 6-kor borongtam azon, hogy haza kell jönnöm, 8-ra úgy megtaknyosodtam, hogy éjjel még aludni is alig tudtam, reggelre meg mintha kötôtûkkel tömlödtek volna vattát a homlok- meg az arcüregembe az orrlyukaimon át, és azóta nem is kívánok mást, mint ágyban, párnák közt olvasni tovább az aktuális szerkesztésemet, úgyhogy könnyedén intettem búcsút a balatoni hálózsákoknak, és most is csak azt várom, hogy lejárjon a mosógép benne Marci aláruhájával, amiben holnap edzésre megy, és kiteregetek, hogy reggelre a ruha megszáradjon, és utána végre engem is várnak a párnák, a paplan meg a korrektúra.

Péntek

Mióta itt a szeptember óta nem volt olyan péntek, amikor ne lettem volna ronggyá facsarva, és mire hazaesünk a gyerekekkel, már csak az elsődleges életfunkciók ellátására futja, és másra sem bírok gondolni, mint hogy szombaton legalább nem kell felkelni fél hétkor. És persze az eső is zuhog, Balatonon meg ott rohad a dió összeszedetlenül, és amit nem szoktam, rengeteg munkát hoztam haza hétvégére is, a nyakamon a lapzárta, a legszívesebben bebújnék egy sarokba átaludni a jövő hetet.

Amikor már csak vinnyogásra futja

- Nagyon teleszaladt a kávéscsésze, anya...
- Akkor tegyél alá egy csészealjat, úgy hozd ide légyszi.... ne a bögrét vidd a csészealjhoz, mert ki fogod lötyög... mondtam, hogy kilötyögteted... töröld fel... igen, az asztalról, meg a padlóról is... De ne a konyharuhával! Jó, ha már a konyharuhával, akkor tedd a szennyesbe... De ne a mosogatóba dobd, kedves kisfiam! Szerinted ott tartjuk a szennyest?
- Azt hittem, a konyharuhákat a mosogatóban szoktad kimosni.

A f-i egészségház erős riválist kapott

Tegnap nem időztünk öt órát, mint a f-i egészségházban, amivel azóta riogatjuk egymást, de nem is tört el Marci lába, bár egy ideig üldögéltünk diagnózis: külső bokatörés feliratú papírossal a folyosón. És ha rajtam múlt volna, hát még most is ott üldögélünk, mert én, a naiv, mivel az asszisztensnő direkt felhívta a figyelmem, hogy a röntgenről számítógépen küldik át a felvételt a sebészetre, azt hittem, hogy a beutalót is számítógépen küldi át a sebészet a röntgenre, de nem a 21. században élünk, nem lehet mindent egyszerre, ugye.
Úgyhogy még szerencse, hogy Marci, akinek gratulált a sebész a dagadt és véraláfutásos lábfeje láttán, elsántikált a röntgenpulthoz és talpraesetten rögtön be is adta az ott üldögélő fehér köpenyes asszonynak a beutalót, mert utána valóban szólítottak röntgenre, és valóban meg is röntgenezték, és akkor visszamentünk a sebészetre, kiadták az ambuláns lapot, rajta a fractura nem látható megállapítással, és már szedelőzködött az sztk teljes személyzete, úgyhogy sprinteltünk mi is, és végül is 2 óra 20 perc alatt végeztünk, de hiába sprinteltünk, mert a szomszédos patikába már nem engedtek be bokarögzítőért. 

Nem irigylem Borbála osztályfőnökét

- Nézd, anya, nézd!
- Nézem.
- A J. meg a N. mellé lerajzoltam a L.-t is! Őket szeretem nagyon az osztályban. Csak L. nem sikerült élethűen.
- Miért nem?
- Mert itt nem néz olyan rettenetesen bambán, mint ahogy órák alatt szokott!

****
Bori: És már iskolás vagyok!
Most megismert kislány: Én is!
B: Elsős!
M.m.k: Én is!
B: És nálatok is úgy viselkednek a fiúk az osztályban, mint a barbárok?

Hiába könyörögtek, csak az esô meg a közelgô határidô miatt irgalmaztam nekik

mert rimánkodtak némán, éreztem a belôlük áradó néma szemrehányást, sôt idônként fájdalmat is, de nem dacoskodtak, tették a dolgukat, nem sztrájkoltak, nem tettek keresztbe, csinálták, amit kértem tôlük vagy amire utasítottam ôket, szintén némán, mert odáig nem jutottunk el, hogy hangosan kelljen szólnom, ismételték ugyanazokat a mozdulatokat, az utóbbi kèt hétben hatszor nyomták a pedált tíz és taposták a vizet egy kilométeren át, kétszer letekertek nekem húsz kilométert, és siklottam rajtuk kétszer fel-alá a jégen egy-egy órát, tegnapelôtt például felváltva az egyik, aztán a másikra terhelve teljes testsúlyom, és kanyarodtak így, engedelmesen, és persze hajtották a bringát tíz kilométereen át akkor is, mert nem volt választásuk. És tegnap reggel már úgy éreztem, a közelgô leadásomra való tekintettel talán elhagyhatom a reggeli úszást, és elôrehozhatom egyébként estére tervezett teendôimet, ma meg ugye szakadt az esô, és nem mentünk úszni meg korcsolyázni se, és éreztem, amint néma hála száll fel egyszerre a jobb lábamból meg persze a balból.

Mit kíván a kosáregylet?

feltétlen támogatást, azaz:
edzés mindenekfelett (heti minimum négy)
meccs még az edzésnél is fontosabb (minden hétvégén)
meccsről nincs késés
hiányzás meg egyáltalán
még akkor se, ha a nagymama születésnapja van
augusztusban nincs nyaralás
mert augusztusban végig edzőtábor van

szerencsére a véremre és a fél vesémre nem tartottak igényt. még.

a múlt csütörtök főnévi igenevekben

reggel fél hétkor megkapni a kérdést, mikor fogad a gyerekszemész.
válaszolni félálomban, hogy október 24-én.
értesülni arról, hogy az edző éjjel küldött levelében érdeklődik, hogyan intézzük el a sportorvost, mert az egyesülethez hétvégén megy utoljára, és negatív szemészeti lelet nélkül nem ad igazolást.
még kásás hangon közölni, hogy az sztk-s sportorvoshoz bejutni még tovább tart, mint a gyerekszemészhez.
délelőtt végigtúrni az internetet kerületi magán szemészeti rendelők után.
végigtelefonálni őket.
nem kapni egyikhez sem időpontot a következő két napra, vagy akihez igen, ahhoz azonnal kellene indulni - Marci szabadidős iskolai programon, az osztályfőnök szerint kb 4-re érnek vissza.
végigtelefonálni az optikai szalonokat, van-e időpont a következő két napra.
nincs.
felhívni az edzőt, elfogad-e optometristától igazolást a sportorvos.
nem.
felhívni az sztk-t.
felhívni a kerületi, lakótelepi sztk-t.
miután a munkaidő jelentős részében telefonáltam, arcomon könnyed mosollyal lelépni korábban és elrongyolni haza.
letéve a bringát konstatálni, hogy legalább 10 perc kiszabadítani az autót a garázsból.
elrongyolni az iskolába gyalog.
várni Marci osztályára negyedórát.
gyűjtőjegyet venni.
elbumlizni a lakótelepi sztk-hoz.
teljes megrökönyödésemre azonnal szólíttatni.
tízperces vizsgálat után a negatív lelettel a kézben boldogan távozni.
hazabumlizni.

péntek reggel értesülni arról, hogy a sportorvoshoz nincs hétvégére időpont, a következőre majd, talán, ha szerencsénk lesz...

tapintat

Bori: Nézzétek! Lerajzoltam apát és anyát!
én: Nagyon szépek vagyunk!
Bori: Mert itt még fiatalok vagytok.

----

Marci: Szeretnék olyan kockás hasat, mint amilyen B-nek van.
én: Én is szeretnék olyat, kisfiam.
Marci: Nem akarlak megsérteni, anya, de nekem kicsit nagyobb rá az esélyem, mint neked

reggeli kérdések

- hol a nadrágom?
- hol a táskád?
- kiszínezted a zöld ceruzát?
- nem találod a kosárgatyád?
- megnézted a szárítón is?
- mitől ilyen büdös az uzsonnás dobozod?
- miért nem dobtad ki a maradékot?
- mi ez a kiszóródott kakaó?
- tettél el kanalat?
- ugye hazahoztad a korábban bevitt kanalakat?
- benn hagytad a farmerdzsekid?
- honnan kéne tudnom, hova tetted?
- láttad a Marci tornazsákját?
- nem azt mondtad tegnap, hogy nem esett be a Dunába?
- szerinted ez megszáradt?
- ugye nem cipőben akarsz felmenni száraz pulóverért?
- nem fogsz fázni?
- eltetted az esernyőd?
- eltetted a kiránduláspénzt?
- igyekezz már, a végén még el akarsz késni?

uszodás

Amikor anyukám panaszkodott az uszodai felújításról, még nem vettem komolyan a dolgot, de amikor apukám is elviselhetetlenként jellemezte az állapotokat, kicsit megrettentem. Úgyhogy múlt pénteken, amikor erőt vett rajtam az 'én vagyok a vállalat hülyéje' hangulat (a kollégáim egymás hátát lapogatták, milyen ügyesek voltak, én meg csak ültem kukán), hirtelen elhatározásból úgy döntöttem, kihasználom a hatórás állásom előnyeit, és elmentem úszni. De nem a felújítás alatt álló usziba, ahová -mióta újra megnyitották - vagy tizenöt éve járok. Elmentem a Szigetre.

A szigetre tízéves koromtól jártam, először edzésekre, heti kétszer, aztán csak úgy, örömködni, sokszor az iskolával, gyakran, ha nem volt első óránk az általánosban, iskola előtt. Örök hétvégi program volt, mindig éppen felújítottak benne valamit, amikor tízévesen először megfordultam, a női öltöző fele volt lezárva, azóta is, ha nedves malterszagot érzek, az öltöző képe úszik be elém, az élénk narancssárga szekrényajtókkal. Kartonpapírra nyomott táblázat volt a bérlet, azon lyukasztott egyet a kabinos. Akkor még nem értékeltem a kiúszó egyszerű zsenialitását, most már tudom, mit tesz az, ha egy épületet olyasvalaki tervezi, aki maga is használná.

Nem tudtam volna magam elé idézni az épület belsejét, a medencéket, a tribünt, kicsit talán tartottam is attól, megtalálok-e mindent. De csak egész addig voltam bizonytalan, amíg nem csippant a bérletem a kabinosnál. Nincs nedves malterszag, a szekrények ajtaját is lecserélték, de az egész még sem változott kicsit sem. Végigmentem a nemrégen csempézett folyosón, a zuhanyhoz, a vécékhez vezető lépcső, végül a kiúszóra nyíló ajtó mellett, aztán ki az ötveneshez, háttérben a műugrótoronnyal, aminek az aljából az edző mindig arról érdeklődött a növendékeknél, azért nem ugranak-e, mert fészket készülnek rakni odafent. A tribünön túl bólogattak a sziget szélén álló nyárfák, a meleg beszorult a medence fölé, és szép volt az egész, olyan nagyon szép, hogy voltam tegnap reggel is, meg tegnapelőtt is, meg ma is, és ma már ketten toltuk a hosszakat Cs-val a még zölden biccengető fák alatt.

Hát nem tudom

minden más szeptember ennyire megvisel-e, de az évnyitón konkrétan elsírtam magam, amikor a kórus arról énekelt, hogy vége a nyárnak.
Marcinak heti négy edzés kötelező, ebből három a távolabbi csarnokban van, ahonnan nem szívesen veszem, ha egyedül jár haza. Tömegközlekedés nincs, gyalog hazáig jó félóra, autóval még nem próbáltam, de a környék folyamatosan áll, hála a villamosrekonstrukció soha véget nem érő munkálatainak.
Borival egyszerűen nem kompatibilis a reggeli korán kelés, Az iskolát élvezi, de délutánra rendszerint nyűgösre fáradja magát. Marci megállás nélkül, elménckedve piszkálja - nem telnek eseménytelenül az esték.
Mindig szorongással tölt el, ha a kiadó a Facebook oldalán beharangozza azon a könyvek megjelenését, amelyek szerkesztésével még nem készültem el - ez augusztusban gyakori élmény volt. Múlt héten nagy trapp után sikerült leadnom egy fantasysorozat középső részét, most kicsit lazább lesz talán. Innentől már 2016-ra dolgozom.
Közben a munkahelyi közérzetem sem a legjobb; én igenis léphetek ugyanabba a folyóba, és lehetek az a balek, aki másokat jelentős bevételekhez segít hozzá, őt meg kihagyják a buliból.

Kurucos dac, magyar virtus

Adottak nemzetközi szabványok. Számmal és betűvel jelölik őket. A4, A5, ilyenekre gondolok.
Adottak mindenféle bel- és külföldi papíripari vállalkozások. Amelyek ezen méretekben gyártanak füzetborítókat.
És adottak hazai tankönyvkiadók - az a két darab, ugye, amely egyikét tulajdonosa látomástól vezéreltetve ajánlott fel -, és az úristennek nem képesek A-s szabvány méretű könyvet tervezni meg gyártatni. Kurucos dühből, magyar virtusből, családbarát intézkedésként, a női munka iránti megbecsülésként, a kézműves termékek iránti odaadáasból, anyaszomorításul? Süllyedjek el, ha értem.

Igyekezz, az égbolt zár

Most minden tökéletes: délelőtt voltunk strandolni, és nemsokára megyünk megint, Marci most nekem szőlőt és kapok kávét, a fejem fölött neszez a fa, és lassan peregnek a megsárgult levelek, lustán jön-megy valamelyik macska az állandóan itt pecózó ötből. És amikor belenéztem a tükörbe az imént, az láttam, hogy az arcom kisimult a Balatontól, az szénaboglyaként álló hajam is kiszőkült. A legelő felől döngicsélést hoz a szél.
Ha lehetne, megállítanám az időt, és nem mennénk haza Pestre, nem kezdődne az iskola, nem kellene felkelnünk a kényelmesnél korábban, és nem kellene visszamennem a munkahelyemre, ahol annyira megsértődtek azon, hogy szabadságra mentem augusztus utolsó hetében, hogy gyakorlatilag mindennap kaptam valami szeretetcsomagot. Én nem hiszem, hogy baj lenne a munkabírásommal, és töltöttem el éjszakát ezen a héten is számítógép előtt, ölemben macskával, lassan alapból végigtolok egy napot három óra alvással - a közszférában töltött két év után ez a 'nyuszika, hol a sapkád?' stílus egyelőre nem látszik komolynak, csak igazságtalannak.

Bennfentes beszélgetés az egyenlő esélyekről

- Anya, kardoztunk odakint...
- Jól van, kisfiam.
- És Bori Arwen akart lenni.
- Hát ez nem meglepô.
- És én akkor úgy döntöttem, hogy az angmari boszorkányúr leszek! Ugye egyértelmű, miért?
- Nagyon jól döntöttél, kisfiam.

A titkok asszonya

Senki nem tudja, mit írtam a titkos naplómba! Senki sem tudhatja meg! Ööö mondjuk én sem, mert elvesztettem a lakathoz a kulcsot.

Gödör

Hívom anyukamat, érdeklődöm, hogy vészelte át a vihart, ő meg meséli, hogy bemondta a rádió, beszakadt az út a Kolosy térnél. Öt perce haladtam el az állítólagos gödör mellett, kőtömböket az ebet s karóhoz, hogy itt ugyan nem szakadt be az úttest, nincs itt semmi látnivaló. Aztán én is látom a hírek között, fotóval. Tényleg ott jöttem el mellette, és nem vettem észre: mivel hónapok óta rettenetes állapotok uralkodnak a környéken a fonódó villamos építése miatt, az újabb gödör fel sem tűnt. Semmiben nem különbözik a többi szemetes veremtől.

persze komolytalan felvetes

Ülök a gyerekszobaban, varom, hogy Borcsi elaludjon es hallgatom az ablaktablan kopogo esot. Az iment vegigneztem a hírportalokat, lattam, hogy viz alatt a varos, uszik a westend, nem jarnak a villamosok, az autok beragadnak a vizbe. A varos megbenult.
Kb egy hete kozolte a meteorologia, hogy nagy esokkel, heves viharokkal er veget a nyar.
Ugy latszik, a varosvezetest megis meglepeteskent erte az eso.

Szerencsere mi siman hazaertunk Marcival (volt nalam ket esernyo), es ut kozben veletlenul szurt szemet, hogy egy csomo kanalis ki sem latszik a rasodrodott levelektol, agaktol, kosztol, szemettol.
Igy persze eselye sincs lefolyni a viznek.

Nyilvan senki sem lesz hibas, meg vis maior meg minden, de hat kerem szepen: ez es a hasonlo heves esozesek nem szamitanak kulonlegesnek többé. Ez az úgynevezett klímavaltozas, ami ebbe a tersegbe nemcsak magasabb atlaghomersekleteket hoz, hanem a csapadek eloszlasat is megvaltoztatja. Gyakoribbak lesznek a hirtelen lezudulo, özönvízszeru esozesek. Mar most gyakoribbak.
Nyilvan ha en tudom mint mezei bolcsesz, a varosuzemeltetes is tudja.
Nyilvan felkeszult ra.
Ugye?

Scripta manent

Mindenkeppen rögzíteni szeretném még a balatoni nyaralás mélypontját, ami történetesen egy csütörtök estére esett, amikor engedve a közelben nyaraló P. javaslatának (akivel kb a homokozóból ismerjük egymást), és bementünk a közeli szabadstrandra, ahol a szezonra vurstli ütött tanyát, dodzsemmel, ugrálóvárral, körhintával. P. két fia és Marci persze dodzsemezni vágyott, Bori kijelentette, hogy ô is, de vezetni akar, Marciban viszont felcsapott a tesztoszteron, és fitymáló hangnemben elzárkózott az anyósülés lehetôségétôl. Úgyhogy ô egyedül ment, én Borival (Cs. már Pesten dolgozott), és persze engedtem vezetni is, ami kb az elsô öt másodpercben tûnt megfelelô döntésnek, amikor Bori tövig nyomott gázpedállal nyílegyenesen a falnak vitte a dodzsemet. Már bicegve szálltam ki a dodzsembôl, az este folyamán a térdem kb a kétszeresére dagadt (pedig nem kicsi amúgy sem), és csak hajlítani és terhelni nem tudtam. Mire hazaértünk, simán átláttam a bot, illetve a járókeret hasznosságát, ám a házba belépve kedélyemen nem javított az átható macskabûz, ugyanis az egyik édibédi kölyökmacskát véletlenül bezártuk, és ô nem töltötte tétlenül távollétünk óráit. Sajnos a bojlert sem hozta még vissza a szerelô, tehát meleg víz sem volt, a fürdéshez, mosogatáshoz a tûzhelyen melegítettem. Tagadhatatlanul - a szó eredeti értelmében - kihívó feladatnak éreztem a tízliteres forró vizes lábassal a kezemben átbicegni a konyhából a zuhanyfülkéig, kétszer egymás után. Ès noha - mióta Marci gipszelésére öt órát vártunk - családilag a f-i egészségházzal riogatjuk egymást, aznap este komolyan fontolóra vettem, hogy másnap ott kezdjük a napot. Mindenesetre atombiztos borogatószettet fabrikáltam egy kisebb törülközô és egy bringás térdvédô felhasználàsával, majd késô éjjel nyugovóra tértem.
A reggel viszont happy endet hozott, a gyerekek sokáig hagytak aludni, a lábam többé-kevésbé mûködött (erôbôl nyomni a pedált és guggolni még kényelmetlen), és a szerelô is visszahozta a bojlert délután.

Nyaralós

Szóval voltunk Azerbajdzsánban, ami munka volt, de mégis nyaralás, aztán a Balatonon, ami nyaralás, de mégis munkásra sikeredett - de kell nekem bevállalni annyi mindent ugye. Mióta hazajöttünk, csak lebegek a hőségtől gutaütött városban, és sajnos egyáltalán nem érzem indokoltak az itt-tartózkodásunkat, amikor odalent minden csupa zöld, lehet slaggal locsolni, három kölyökmacska randalírozik a kertben feszt, a szomszédban röfögnek a malacok és pipegnek a kiscsirkék, és lehet nézni alkonyatkor az aranyhidat a vízen. Alig várom, hogy visszamenjünk.

Én se hiszem

Az Atlanti
az Indiai
az Indiai-Csendes határa
a Földközi több oldalról
a Vörös
az Északi
az Andamán
a Holt
és a Kaszpi is

Strandember

Strandember vagyok, szeretem a vizet, a medencéket, szeretek a vízben játszani, szeretem, ha dobálnak, ha ugrálhatok, ha taszigáljuk egymást a gumimatracról, kifordítjuk egymást a karikából, lelökdössük a felfújható delfinről, még labdázni is szeretek, tavaly nem bírtam abbahagyni a nevetést, amikor Cs. egy fondorlatos mozdulattal belefordított a vízbe, és még a csúszdákat is szeretem, bár a nagyon merészeket már nem vállalom be, de szeretek becsobbanni, szeretek siklani, súlytalannak lenni, lebegni a felszínen, szeretem a strandszagot, a víz szagát a napsütötte bőrön, a klóros víztől sprőd haj tapintását.

Viszont aki kilopta a táskából ma a Rómain a két hónapos napszemüvegemet, annak letörném a kezét.

Döcögősen indult

de a hét végére aztán csak belejöttem, legalábbis szerintem jó eredmény, hogy éjjel fél egykor is gond nélkül bírok angolul szónokolni a hazai belpolitikai problémákról és értékelméleti fejtegetésekbe bocsátkozni, amikor az elfogyasztott három sör miatt már az egyenes járás is gondot okoz (a liftig azért sikerült).

Bóknak veszem

- Hát borzasztó ez az uszítás a menekültekkel...
- Igen...
- Meg ez a kerítés...
- Igen...
- És annyi embert több ezer kilométer után nyilván nem egy drótkerítés állít meg
- Igen...
- És hát mi legyen velük, ha már annyian vannak...
- Hát ez kemény dió...
- Mi lenne, ha nem azon agyalnának, miért kell utálni őket, hanem azon, mit lehetne kezdeni velük, hogyan lehetne integrálni, mittudomén? Hogy hasznosak legyenek?
- Az a baj veled, hogy túl gyakorlatiasan gondolkodsz.

Apró kis köreim

Mindenkinek megvannak a maga újra és újra futott, rettenetes kis körei, amikből nem tud kiszabadulni, csak futja őket újra és újra. 

Én például az ütődöttre hajtom magam utazás előtt-ben szoktam nagyot alakítani, de jól megy az egy fenékkel több lovon magánszám is. 

Cs a lerobbanunk utazás előtt vonalat hozza. 

Most viszont az első mellett (vasárnap megyünk és még rengeteg oldalon át kell gázolnom addig) sikeresen átvettem Cs-tól a lerobbanósdit (torokfájás, orrfolyás), így legalább tiszta lelkiismerettel mondhatok le a már foghatatlanul sok ló egyikéről - és kihagyom a Balaton-átúszást (ez lett volna a tizenegyedik).

Biztos van szimbolikus jelentése is, várom a folytatást

Adott egy - minek is nevezzem? - fél háztömbnyi utcaszakasz. Az úttest mellett húzódik, de nem járda, mert nincs lekövezve, lebetonozva. Autók nem parkolhatnak ide, mert jön a bírság, a területre "parkosított szakasz"-ként hivatkozik a határozat (vagy mi). Hepehupás, tele van üvegcseréppel, itt-ott megjelent rajta valamilyen pionír növény, de más nem, a fák gyökerei ki-kilátszanak a földből. Gyalogos forgalomra alkalmatlan. Senkiföldje.

Egy nap elkordonozzák. Aztán megjelenik egy csomó ember, és munkához lát. Hoznak szépen csiszolt felkar vastagságú egyméteres karókat, több napig tart, míg valami cölöpverővel leverik. Leterítenek világossárga murvát. Szépen fehérlik.
Aztán egy-két héttel később megint megjelennek ugyanazok az emberek, és kihúzkodják a karókat.

Most így áll vagy egy hete. Senkiföldje: autók nem parkolnak rá, a gyalogosok nem szoktak ide. Három napja végigmentünk rajta Borival - ő sem akart, mert anya, ez elzárt terület, és megbüntet a rendőr. De addig unszoltam, hogy már nincs kordon, és menjünk, míg csak meggyőztem.

A murva közepén óriási szardarab sötétlett.

Bori szerint valaki odakakált. Nem értettem vele egyet, a helyet túl feltűnőnek ítéltem efféle tevékenységhez. Akkor macska volt talán, vélte Bori. Ahhoz túl nagy, érveltem. Egyelőre a kutyában maradtunk.

Reggelente azóta tűnődünk rajta egy kicsit. Szép világos sáv, közepén barna halommal.

az év kérdése

- Jó napot kívánok, 15 deka csirkemájat kérek.
- 30 lett, maradhat?

Nem vagyok meglepve

- Anya, de kár, hogy nincsc két szánk! Elmondjam, miért?
- Miért, Borcsi?
- Mert akkor akkor is tudnánk beszélni, amikor eszünk! Nem kéne sose abbahagyni!

évtized

Tíz éve ilyenkor? Már szuszogott a kiskocsiban, én meg feküdtem kiterítve, beinfúziózva, félálomban talán. Nem mozoghattam, nem emelhettem fel a fejemet sem, de talán már múlt az érzéstelenítés, és kezdett fájni odalent a seb.
Persze késett, mint ahogy késik azóta is, mert a céldátum június 10. volt, aztán kiderült, hogy segítség nélkül nem megy, mert akkora - ez is megmaradt, az akkoraság meg a segítsennekemvalaki, meg a mindentazutolsópillanatrahagyok attitűd is. Tíz éve ez a nap szerdára esett, borzasztó meleg volt, és maradt még legalább egy hétig. Előtte jó volt az eperszezon, főztem be epret, és ettem sok cseresznyét - aztán egy évig rá se nézhettem, ahogy semmi puffasztóra.
Focis születésnapot kért, a tizenkét gyerek közül, akit lekentem naptejjel a bérelt focipályán, hármat újszülött kora óta ismerek (tekintetük ugyanolyan maradt), másik két fiút is vagy hét éve. Ültünk hárman a padon, a három fiú két anyukája, meg én, hárman a baromfiudvarból, a fiúk rúgták a bőrt a pályán, kivörösödve cseleztek, reklamáltak, szájaltak, lőttek és védtek, sokukon stoplis cipő, focimez, nagy lovak már mind, Borbála szőkén, kék ruhában nézte őket az apjával - vajon el tudtam volna képzelni ezt tíz éve?

A la recherche II.

Ugyanaz a szag fogad.
Ugyanazok a szekrények.
Már felérem a felsőket is
Ugyanaz a padló néz rám a sok fehér korongszemével.
Ugyanaz az üvegmozaik a falakon.

Kicsit megfakult a színe, de még szúr, bár már kevésbé, mint harminchat-hét éve. Akkor végig sem tudtam menni rajta; csak úgy kapkodtam a négy-öt éves puha talpam. Most már kicsit kurtább, néhol lyukas, de még ugyanaz a szőnyeg.

Már csempés a medence, vízforgatós. Nem zubog a víz a kovácsoltvas nyíláson befelé. Nem hámlik a medence fala.

És a víz. Az etalon, a viszonyítási alap, ami ennél hidegebb, az hideg. Ami ennél melegebb, az meleg. Ez az alap, a viszonyítási pont, az origó. Belecsusszanok, négy-ötéves vagyok megint, a sarokban farkasszemet nézek a víz alatt a papával. Tempózom a víz alatt, suhanok előre, sellő vagyok, a tagjaim rátalálnak a régi mozdulatokra, siklok a felszín alatt. Már nem fázom, látom a magam előtt kinyújtott ujjaimat, aztán felrúgom magam a felszínre, a brüggölőben visonganak a gyerekek, az úszómester szundikál, öregurak napoznak, orromban a vízszag, az uszodaszag. Egybecsúszom magammal, jól vagyok, otthon vagyok. vízben vagyok.

történelmi lecke anyáknak

Emlékszünk, mivel alapozták meg a mai bankárklánok vagyonukat? A nemes adott nekik egy kapal pénzt, elindult Jeruzsálembe lovagkodni, a Szentföldön meg a bizonylat ellenében a bankàr társa odaadta az aranyat. Mikor? A keresztes háborúk idején. A legsötétebb középkorban.

Már évekkel ezelôtt itthon besétálhattam bármelyik bankba, befizethettem a pénzt, és másnap megjelent a számlán. Külföldre is odaért pár nap alatt. Azt hiszem, ma már a bankközi utalások is megvannak egy nap alatt. A bank, amelyiket szabadon választunk, amely jobb esetben kamatot fizet a pénz után.

Teljesen kézenfekvô, hogy az önkormányzat, amelyet adó formájában igen szép összeggel támogatunk, képtelen megugorni ezt a magas mércét. A világon távirányítással vezérelnek idegen égitesten mûködô ûrszondákat, de az megoldhatalan, hogy egy hleyen fizessem be a gyerekek ebédjét, pedig ugyanazon önkormányzaton keresztül ugyanannak a cégnek fizetünk. Három különbözô helyre mehetek (ovi, ügyeletes ovi, iskola), három különbözô napon, ha összekeverem, felhív az òvodatitkár és letol. Az iskolai ebédbefizetést lekésem, mert egy óràval hamarabb èr véget, mint az év többi hónapjàn, holnap gazsulálhatok az iskolatitkárnak is, hogy a hátralévô egy hónap alatt oldjuk már meg valahogy, legyen ebedje Marcinak júliusban.
Csütörtökön egyszerre lesz iskolai rendezvény és ovis ballagás. Marcinak pénteken forditott napja volt, tehat 3 és 8 óra között kellett benn lennie az iskolában, most pénteken ismét ilyen lesz. Borinak cserébe egyáltalán nincs ovi pènteken, Marcinak pedig szerdán. Hogy a kettot osszhangolhatna a ket onkormanyzati intezmény? Csacskaság.

De a lènyeg, hogy a szulo csak vigye a palantat, adakozzon, vegezzen tarsadalmi munkat, tegye rendbe az udvart, jarjon csaladi napra, hordja a gyumolcsot. Egyebkent meg oruljon, hogy luk van az ulepen, és ne sápítozzon, hogy neki neha dolgoznia kene.

ki melyik állattal érez rokonságot

Èn: Màr megint fent volt a Marci hajnalok hajnalàn...

Bori: Miért?

Én: Hát mert felébredt. Magától. Ô korán fekszik, korán kel. Mint a pacsirta. Te viszont, meg èn is, késôn fekszel, késôn kelsz. 

Bori: Mert mi baglyok vagyunk! Mindketten! Apa meg... apa macska! Elmondjam, miért? Mert ô alszik napközben is, mint a cicák!

Bright side

Én nagyon szeretem ezt az időt. Nem fojtón meleg, nem sült ki sehol a fű, virágzik a bodza, lehet biciklizni - akár egész évre kiegyeznék vele.
Az időjáràson túl persze azért is derüs ez a nap, mert végül sikerült legyûrnöm a piszok hosszú történelmi kalandregényemet. Tegnap úgy éjfél után bóbiskoltam fölötte vagy húsz percet, de aztán erőre kaptam, és jó sokáig tudtam csinálni. Már pirkadt, mire befejeztem, a hajnali madárdalra aludtam el.  Viszont kialvatlan sem vagyok, mert reggel hagytak aludni, Cs. mindkét gyereket elkísérte oviba-iskolába, még úszócuccot is vittek. Én pedig fél tízig húzhattam a lóbőrt, alig hittem a szememnek, mennyi az idő, amikor felébredtem.
Aztán egy kajás cikken dolgoztam, és minden olyan könnyen ment vele, viszont a sok street food emelegetésétől megéheztem nagyon, úgyhogy hazafelé volt időm beugrani a menô hamburgereshez, és olyan gyorsan hazaértem a minden jóval megrakott burgeremmel. hogy ki sem hűlt. Balatoni szódát ittam hozzá, meg főztem utána egy kàvét, besüt a nap a konyhába, a szomszédos oviból beszűrődik a gyerekzsivaj - az élet szép, nem igaz?

Egyértelműen dicsekszem

 

Ez az én kezem. Egy pici zöl foltra mutatok a móló közepén. Az vagyok én. Üldögélek a zöld ruhámban a Tejút alatt, a Négy Királyról elnevezett tartomány (?) egyik kicsi szigetén tavaly ősszel. Előttem a búvárbázis, a hátam mögött az étterem, alattam az Indiai-ócen, benne kicsi feketeúszójú szirtcápák, remeterákok, tengeri kígyók, tintahalak, bambuszcápák. És lógok közben az egykori Ernst Múzeumban, mára már Capa Központban a Sajtófotó kiállítításon. Még vasárnapig. 

A mindentudásomba vetett hit megingathatlan

- Anyaaaaaa....
- Igen, Borika?
- Mit is akartam mondani?

Nehéz eldönteni, panaszkodom-e vagy dicsekszem

Van nálam két könyv (a könyvhétre megjelenik több szerkesztésem is, olvassatok fantasyt és krimiket), aztán van egy megírandó cikkem és egy interjúm. Ahhoz képest, hogy jó tíz éve lilára vihogtuk magunkat egyik haverunk 'keresett szakember lettem' megjegyzésén (nem beszélt a levegőbe amúgy), hát most én is elmondhatom ugyanezt. Csak lenne egyszer egy olyan hetem, amikor ki tudnám magam aludni végre mindennap - jelenleg eddig terjednek középtávú terveim (illetve holnap epres-bodzás szeletet akarok sütni még).

Már megint ugyanaz

Szerintem mi sok szempontból átlagos középosztálybeli család vagyunk. Apa-anya-gyerekek. Elvileg ez az a réteg, amit pártunk kormányunk erősíteni óhajt és nem akarna máglyára küldeni az elveim miatt. meggyőződéseinkért. Simán aláírom, hogy nem töltünk elég időt egymással mint apa-anya-gyerekek. Például azért, mert az összes hasonló pályán dolgozó ismerősünkhöz, sőt rokonunkhoz hasonlóan elég sokat dolgozunk. Maszekot is. Mert - a szakmai kihívások mellett perszepersze - ha minimálisan többet szeretne az ember biztosíttatni a gyerekeinek és esetleg magának, mint amilyen az arcpirító állami színvonal -, az bizony pénzbe kerül. Pénzbe kerül a mindenféle sport, a sportfelszerelés, kirándulások, a könyvek, a szülinap, a télikabát, a cipő. A minden.

És ezt a mindent be kell szerezni. Méghozzá körültekintően.

Én simán elhiszem, hogy aki kevésnek ítéli a havi másfél millás fizetését a paralimpiai tótumfaktumnak, annak mindegy, hol veszi a trappistát, sőt simán kicsenget 40 rugókat egy gyerek edzéseire.

Hadd áruljam el: a többség nem.

És azt is simán elhiszem, hogy elképzelni sem tudja, hogy a hétvégi boltbezárás okoz-e gondot a Balatonon.
Két balatoni várost ismerek többé-kevésbé jól. Nem tartoznak a legnépszerűbb üdülőhelyek közé. A boltok az üdülőközönségre vannak méretezve. Mégis akkora tömeg van nyaranta, minden egyes Tescóban, Lidlben, Aldiban, Sparban, hogy egy gombostűt nem lehet leejteni. Augusztus 20 előtt apokaliptikus jelenetek játszódnak le a tejpultnál, a sörösrekeszeknél, a pékáruknál. Most ez lesz minden szombaton?
Aki erről döntött, mikor vásárolt egymaga az állandóan emlegetett családjának? Mikor vezetett háztartást? Látott el egy-két-akárhány gyereket ruhával, cipővel, ceruzával, írólappal, születésnapi ajándékkal? Soha nem fogyott el a virágföldje, vécépapírja, nem csorbult ki metszőollója, nem ébredt macskajajosan egy elgörbült szombat este után? Nem találkozott vészhelyzettel vasárnap, nem esett le a lábáról családtagja? És el sem tudja képzelni, hogy valakivel ez megtörténik, esetleg vidéken, autó nélkül?
Mikor csinált valamit önállóan, nem biorobotként nyomva agy nélkül a gombot? Meddig dolgozik ő és a házastársa? Mikor vett a gyereknek utoljára cipőt, írólapot, golyóstollat, másnapra kellő tisztasági csomagba éttermi szalvétát, mert más nem jó az ovinak?
Mikor látott nem zsíros állami pályázatokon megzsírosodott "üzletembereket", hanem normális hétközköznapi halandókat? És miért gondolja, hogy ha otthon akarok maradni vasárnap, nem fogok?

A bőrükből ki tudnám rázni a kenetteljes fajtájukat.

Értékes megfigyelés a Barcelona-Bayern München mérkőzés alatt

Suarez nem csak az ellenfeleit rágja. A körmét is.

Minnie egér Keleten

- Olyan furcsa ez a pizsamanadrág, anyaaaaa....
- A Minnie egeres? Mi a furcsa benne?
- Hogy itt fenn bő, a bokámnál meg szűk.
- Buggyos. Régen ilyen nadrágokat hordtak a nők például Törökországan.
- Tényleg? Ilyet?
- Igen.
- Tényleg? Minnie egereset?

Miért fáj Rétvári Bencének az én kávém?

Vasárnap este Balatonról hazaesve, kávé után sóvárogva, fejbekólintással ér fel, hogy nincs több kapszula. Nincs még egy doboz a szekrényben. Rosszul emlékeztünk. És mivel szombaton az egész délelőtt vásárlással telt, mert vasárnap ugye nincs semmi nyitva, ugyebár, taposták a népek egymás sarkát az összes boltban, és nem akaródzott tuszkolódni még egy négybetűs boltban. A családom (sőt nagybetűvel Családom) érdekeit nézve sem.

Így aztán este hatkor futtathattuk az eszmét, ugyan kinek van aldis kapszulás kávéfőzője. Mert úgy látszik, a politika csak magának vindikálja a tévedés lehetőségét (vö. próbaüzem, ill. finomhangolás) többmilliárdos ügyekben, az egyszeri ember egy nyomorult kávéja is megtagadtatik. És a családi puffogás közepette felemlegettük Cs-vel azokat a vasárnapokat, amiken dolgoztunk. Én nem emlékszem, hogy belerokkantam volna. Sőt, az öcsém - akiékhez Cs. átment kapszuláért -, szintén szokott dolgozni vasárnaponként. Mert olyan a szakmája, olyan a szakmánk, amibe ez beletartozik néha. Baromságokat állítani nem tartozik bele. Az - ebben az országban legalábbis - a politikusok resztortja.

Mindkét kérdés ugyanazon személy szájából hangzik el, tizenkét óra különbséggel

- Anya, hogyan perelheti be az egyszeri ember az államot?

- Anya, hogyan kell kinyitni az erkélyajtót?

Polgári értékek II.

Most komolyan, a decens polgári úrasszonyok így szoktak kinézni?
Családbarátok párt politikusai nem ismerik lányuk élettársát, unokájuk apját?

Konzervatív politikusoknak van egy szekérderék gyereke négy nőtől?

Református püspök elveszi húsz évvel fiatalabb beosztottját, és szorgalmasan próbálja a volt feleségét kisemmizni?

Nem vagyok én ehhez elég konzervatív. 

Nem mind új sztori, de a linkelt kép szíven ütött.) 

Ami jó

Eleinte hiányzott az Akadémia, főleg, mert azt az idióta főnökömet végül előbb penderítették ki, mint ahogy elmentem. És az utódja hús-vér embernek tűnt, megkérdőjelezhetetlen szakmai tapasztalattal. És nagyon hiányoztak a kollégák.
Persze voltak a régi-új helyen is klassz dolgok. Az első hetekben naponta ugrott valaki a nyakamba, de jó, hogy újra lát. És nem kellett magyarázni semmit, képben voltam, nem én voltam a gyámoltalan újember, akinek a kávéautomatát is be kell mutatni.
Lett saját kis homokozóm, amit szeretnék, azt megcsinálhatom. (Ez az Akadémián nem volt így). Kisegítenek olykor, és én is kisegítek. Jövök-megyek, nagykorúnak kezelnek.
Ma több mint 10 óra munka után estem haza. Persze fáradtan, de nem letörten. Ilyen, ha valaki szereti, amit csinál.

Hevesen emlegettem ám a jó édes anyjukat

mindazoknak, akik miatt nem lehetett az orszagos drogérialáncba elszaladni vasarnap reggel lazcsillapitoert, hanem lehetett nem letezo halozaton (a disznool mellett van leginkabb elfogadhato terero) kisilabizalni, ugyan hol lehet a kornyeken ugyeletes patika, majd elmenni oda gyerek lazcsillapitoert. Vegul is csak kb haromszor olyan messze volt, mint a dm.
Ropulnek a percek egy 39 fokos lazzal kinlodo gyerek mellett, higgyetek el.

A tegnap elovigyazatossagbol vett masodik vekni kenyeret viszont oda tudtuk adni a szomszednak, ugyis korabban jottunk haza. És mivel kitalaltam, hogy kiviligetet szeretnek, akar megvehettuk volna a csemeteket is Balatonon. Egy másik univerzumban. Mert így szikkaszthatom őket az erkelyen (nem bírjak a napot), majd súvaszthatjuk be őket az autóba, ahelyett, hogy szepen vasarnap megvehennenk őket odalent.

Nyilvánvaló naivitásomat mutatja, hogy megrökönyödöm

Az Országos Magyar Maceratartó Egyesületnek hivatalos levelet írok, szépet, mert a közigazgatásban pallérozódtam magam is, és tisztelettel felteszek öt-hat kérdést a magyar macerálók helyzetéről a készülő cikkemhez. Sok maceráló él Magyarországon, a magyar macerata elismert termék, nagy része exportra megy, támogatást is kapnak rendesen. A maceratartást ugyanakkor számos környezeti tényező nehezíti, mondhatjuk, az ág is húzza szegény kis macerákat, pedig tevékenységük ökológiai szempontból is fontos.

A téma tehát szerteágazó, én ugyan nem vagyok egy maceraszakértő, de elég jól kiművelem magam. A levelem a kérdésekkel elküldöm pénteken, kiemelve, hogy természetesen személyesen, telefonon is állok rendelkezésre.

Válasz nem érkezik.

Szerdán felhívom az egyesületet, tapintatosan érdeklődöm, megkapták-e a levelem. Az adminisztrátor szavamba vágva közli, hogy elküldte elnök úrnak. Megkapom elnök úr telefonszámát, azzal a figyelmeztetéssel, hogy elnök úr nem szokott emaileket olvasni, úgyhogy valószínűleg fogalma sem lesz arról, ki vagyok. És elnök úr minden bizonnyal a maceráinál van, és akkor nem fogja felvenni a telefont.
A tüskés modorú asszonynak igaza lesz, elnök úr nem veszi fel, viszont természetesen vissza sem hív.
Ma ismét megpróbálom elérni. Egyszer kicsöng, egyszer foglalt. Aztán egyszerűen kikapcsolja a telefont.
Felhívom az egyesületet ismét, ugyanvajon mikor kereshetem elnök urat.
Kedden.
Kedden mikor.
Délelőtt. "Ha bejön, itt lesz, keresheti" - hangzik a dodonai válasz. Aztán levágja a telefont.

Mondanom sem kell, hogy a maceratartó egyesület közpénzen működő szervezet. Egyik feladata, hogy marketingelje a magyar macerát idehaza is. Ennek alapvető része lenne a kapcsolattartás a maceraügy iránt érdeklődő újságírókkal.
Azt nem feltételezem, hogy az agrárszektorban mindenki paraszt tahó.
Mert a macerásbácsi és a fia a piacon kedves volt, aranyos és készséges. És örültek az érdeklődésnek.

Más hogy?

Más hogy csinálja? Hogy bírja? Mert nekem nem megy, nem megy, nem megy.
Nem megy, hogy normálisan, nyugodt lelkiismerettel adjam le a munkáimat. Nem megy, hogy háztartásosdit játsszam mellette. Nem megy, hogy most, hogy itt a jó idő, lenn maradjak a gyerekekkel focizni. Nem megy, hogy időt szánjak magamra, ne a klozeton olvassak, eljussak kozmetikushoz, úszni vagy futni.
És mindegyiket csinálom, de egyiket sem csinálom jól.
A lakás siralmas állapotban van.
A szövegeimet eggyel kevesebbszer nézem át, mint szeretném.
A gyerekek mostanában állandóan ölik egymást.
És ha éppen az elviselhetőség határán lavírozok, mindig beüt valami - most éppen egy izmos középfülgyulladás -, amitől a kártyavár összedől.
Ma a fülészeten kezdtem Borival, utána bevittem magamhoz dolgozni, aztán elmentünk Marciért, elvittük fogszabályzó-ellenőrzésre, aztán az uszodába.
Ha a fülész és a fogász között itthon maradok, akkor is csak éppen rendbe tudtam volna tenni mondjuk az előszobát, a portörléssel, kabát- és cipőelpakolással, szekrénylemosással, tükörlemosással.

Egy pók vagyok, nyolc lábam egy-egy jégtáblán, és mind a nyolc egyre távolabb sodródik a többitől.

Program családok részére a nemzeti ünnep előtt

Vajon reggel 7 és 3/4 8 között hány anyuka szaladgált borzas fejjel-hálóingben, a tavalyi kokárdák után kutatva? És hány találta meg?

Polgári értékek

Tekintsük az alábbi, összefüggés nélküli eseményeket.

Az észt követség bezárása.
A diplomatáknál a "kereskedelmi dörzsöltség" kívánalmának megjelenése.
Nagykövetségek és kereskedőházak nyitása olyan, az átláthatóság és a demokrácia fellegvárainak számító országokban, mint Angola és Ecuador.
Felháborodás a 9. kerületben - nem a játszóterek állapotán, hanem mert az erről szóló cikk nevén nevezte, mi volt a csúszdára kenve.
A miniszterelnök nótázása a teleregényből ismert színművésszel a fehérvári huszárokról.
Ugyanő elhatárolodása egykori kebelbarátja trágár szóhasználatától.

Az események felidézése után képezzünk mondatot az alábbi szavak felhasználásával (igét szabadon választhatunk).

kecske    
tíz fillér          
főtér

Hol járunk? - helyzetgyakorlatok szülőknek

Párosítsa össze a számokkal és betűkkel jelölt helyszíneket és helyzeteket!


1. Hosszú sorban áll, Ön előtt párducmintás nadrágot viselő szőke nő tízcentis sarkakon, Ön mögött egy négyéves, a földön hisztizve fetrengő lányát hiába csitítani próbáló filigrán asszony, karján másfél éves, talpig rózsaszínbe öltöztetett gyerekkel.

2. Tigristekintetű asszony próbálja totyogós kisfiát átkormányozni a női öltöző csúszós csempepadlóján, másik kezével katatón leányát vezeti a padok felé. Az útjában lévő gyerekeket egyszerűen félretaszítja. A háttérben ipari hajszárítók zúgnak, a hőmérséklet 40 Celsius-fokhoz közelít.

3. Langaléta apukák ücsörögnek tornapadokon, tekintetetüket meredten a pályára szegezik. Időről időre felhördülnek, felszisszenek vagy kurjongatnak. Menjél, menjél, passzoljáááááál! Dobd rá, vállald el!

4. Köpcös, mokány emberek, fülig húzott szenesember-sapkákban zsebre vágott kézzel ácsorognak, orruk-szájuk előtt ködgomolyag kavarog. A pályán széle-hossza egyre kitömött gyerekek visonganak, fejükön sisak, arcuk-szájuk előtt rács.  


a) hétköznapi jelenet bármelyik úszóedzés után. Vigyázat, a tigristekintetű asszony szelektív vakságban szenved, Önön is szó nélkül átgázol!

b) hétvégi kosárkupa-forduló

c) befizetésre vár a nagy múltra visszatekintő művészitorna-tanfolyamra. Sajnos csak készpénzt fogadnak el, utalásra, bankkártya-használatra nincs lehetőség, ugyan már, asszonyom!

d) Jégkorong-edzés, a háttérben egy rövid szőrű vizsla kocog. A sapka viselése Önnek is melegen (!) ajánlott!

párhuzamos életrajzok

reggel óta nincs fűtés. nincs melegvíz. a szerelő szájából ilyesfajta mondatok röppennek fel, mint:
- az a rohadt nagy baj...
- az úgy nem fog menni...
- csak az egészet tudom elzárni...

nem vagyok nyugodt. szőrmesapkám sincs.

megfő, megfagy

a heti két uszodázás (forró gőzben párolódás) mellett, úgy tűnik, hetente háromszor keményre fagyhatok a jégcsarnokban. két hét a próbaidő, de Marci elszántnak tűnik.

Segélykiáltás a munka mezejéről

Miután több ízben folytattam kimerítő telefonbeszélgetest, és számos sértődött hangú, egyben kioktató emailt kaptam egy riportalanyomtól, ez úton jelzem, hogy csak normális emberekkel szeretnék a jövőben kutatási témákról beszélni.
Az elmúlt két évben az akadémikusok elkapattak e tekintetben.

Marci és a mesék

1.
- Voltam benn fogadóórán az iskolában, kisfiam.
- Igen?
- Igen. És mesélte R. néni, hogy a Lúdas Matyit tanultátok, és nem voltál vele kibékülve...
- Hát nem, anya. Mert milyen dolog az már, hogy a Döbrögi, jó, hogy elveszi azt a libát, de akkor is csak egyszer veri meg a Matyit! Az meg háromszor a Döbrögit! Ez nem tisztességes, anya! Ráadásul az egyiknél még beteg is volt az a nyomorult Döbrögi! Milyen dolog egy beteg embert bántani?

2.
- Ezek mind Disney-hercegnők, anya?
- Igen, ilyen sokan vannak. Ez az Aranyhaj, ez meg a Csipkerózsa, meg a Hófehérke...
- És ezek?
- Ők is Disney-figurák. Ez Mulan, egy kínai lány, aki a tatároktól védi Kínát. Ez meg Pocahontas, ő indián, itt meg mellette a szőke ember a férje.
- Én a Pocahontast nem értem, anya.
- Mit nem értesz rajta?
- Hát hogy a Pocahontas szégyellheti magát, hogy segített ezeknek, akik végül kiirtották a népét! Nem Disney-hercegnőt kéne csinálni belőle, meg nem mutogatni kéne a kisgyerekeknek, hanem szégyellni, hogy volt ilyen!

Lámpalázas vagyok

Szakértőként veszek részt újszülött nőrokonom fürdetesén. Nagyon izgulok; Menni fog? Vagy olyan ez, mint a biciklizés, és bennemarad az ember kezében a mozdulat?

Idegesítő idősebb nőrokon vagyok

Amikor terhes voltam, sikongató lábrázást azoktól az idősebb nőrokonoktól, akik kizárólag visongva kizárólag ilyeneket voltak képesek mondani, mint de izgi! Meg jaj de jó! Komoly dolognak tartottam az egész terhesség-gyerekezés témát, és azt hiszem, előre nyomasztott a felelősség is.

Most, hogy nem az én terhességemről van szó, kizárólag visongva tudok kizárólag ilyeneket mondani, hogy de izgi! Meg jaj de jó! Végül is nekem csak a kellemes izgalom jut meg majd a babaszagolgatás. Ha sír, majd odaadom a szüleinek - akiktől már többször elnézést kértem a végtelenül idegesítő és infantilis viselkedésem miatt.

Marci a tulajdonneveket tanulja

- Husi! Huuusiiii!
- Anya, hallottad, hogy mit kiabált az a kisgyerek?
- Hallottam, kisfiam. Szólt a barátjának.
- De anya, hogy hívják azt a szerencsétlent? Milyen név az már, hogy Husáng?

"Elkezdődik az alakváltozás"

Honnan származik a fenti idézet?

1) A Magyar Méztermelő c. méhészeti szaklapban olvasható, a méhek egyedfejlődésével foglalkozó tanulmányból;
2) A Bolygó neve: Halál c. sci-fi forgatókönyvének rendezői utasításjegyzékéből
3) Elhangzott az iskolaérettség témáját veséző óvodai szülői értekezleten az egyik pedagógus szájából.

Nyelvtan négyes ide, nyelvtan négyes oda, ez váratlan volt

Marci: - De szép tiszta a kád! Ki mosta ki?
Én: - Én.
Marci: Én? Én nem. Ja hogy te, anya...

Mit eszik a japán?

Martine-nak szeretettel

Szereti az angol a véres bélszínt
békacombot falna ebédre a gall
lebenwurstot majszol Hanzi, a német
szalonnázik büszkén a hetyke magyar.

Steaket nyammog Jockey,  a dallasi mágnás
rizsen él szinte Kínában a nép
a knédli a kedvenc a Vencel téren
szereti a sajtot a svájci, ha kék.

Ahány ország, annyi konyha - tartja a mondás
most azonban, bloggerek, azt tudni volna jó
körömpörkölt, mákos tészta, tepsis krumpli -
mi lehet egy japánnak az ínyére való?

Az új korcsolyám

Akárhogy is sír az ember, előbb-utóbb mégis kifújja az orrát - amint hazaértünk, én is nekiálltam korcsolyákat nézni a neten. Milyen legyen? Klasszikus hokikori? Puha cipős? Olyan, mint volt? Fiús? Uniszex? Nőies?

Végül is mindegy lett, melyiket választom, mert - a történelem ismétli önmagát, ugye - apukám egy barátja, egy (másik) válogatott hokijátékos jóvoltából lett korcsolyám. Ezúttal vadonatúj. 

Gondoltam, magányosan próbálom ki. Múlt pénteken ki is bicikliztem az önkormányzat által fenntartott egyik kis jégpályára, nagy üggyel-bajjal kifűztem (sokkal több a lyuk) a korcsolyát, felvettem, meghúztam a pertlit, és rámerészkedtem a jégre, görcsösen markolva a palánkot. 

Aztán óvatosan megpróbáltam csúszkálni. 

Nem ment. 

Tovább araszoltam, még mindig kapaszkodva. 

Még mindig nem ment. 

Már fél kört is megtettem, mire el mertem engedni a palánkot. 

De még mindig nem ment. 

A bal bokám ide-oda bicsaklott, hiába próbáltam haladni, nem csúszott a korcsolya az istennek sem. Oldalra kacsázott a lábam, ide-oda dülöngélt a lábfejem. 

Próbálkoztam tovább.

Nem ment.

Visszaevickéltem a palánkhoz.

Csak a régi jó korcsolyával tudtam, mással nem, kezdtem siratni megint a régi korit. Mert még annyira sem tudok korizni, amennyire gondoltam (igazából tényleg nem tudok, még a fékezés sem megy). Nem ezt a kabátot kellett volna felvennem, a röviddel ügyesebben mozgok. Most meg a bokám sem tudom egyenesen tartani, rossz ránézni a lábamra, hogy néz ki----

és ekkor megláttam. 

A fehér vékony műanyag élvédőt a bal korcsolya élén. Épp hogy csak elvált a színe a jég összekaristolt felületétől. Fél kézzel a palánkba kapaszkodva óvatosan felemeltem a lábam. Leügyeskedtem a pengéről az élvédőt, és zsebre vágtam. 

Előre-hátra megmozgattam a lábam a jégen, aztán lassan eltoltam magam a palánktól. A korcsolya simán, akadálytalanul siklott, a lábfejem egyenesen állt. Nekirugaszkodtam, és onnantól már jöttek vissza a mozdulatok, ment minden, ha nem is úgy, mint a karikacsapás, de úgy, ahogy nekem menni szokott.  

A régi korcsolyám

A korcsolyám se nem volt új, se nem volt régi. Igazából persze régi volt, nagyon is, csak épp nem kívánkozott jelző elé. Ez volt a korcsolyám, és kész. Eszem ágában sem volt lecserélni.

A korcsolyámat 1987-ben kaphattam, karácsonyra. Nagyon szerettem volna egy menő korcsolyát, sokat jártam akkoriban a műjégre, a zsebpénzemet is bérletre költöttem nagyrészt, és mivel nem volt más, anyukám lengyel gyártmányú műkorcsolyáját vittem. De borzasztóan szerettem volna egy hokikorit, egyrészt mert azokkal az elülső fogakkal folyton megbotlottam, másrészt meg szerettem volna egy saját korcsolyát.
Elég rosszak voltak az esélyeim. A szüleim nem költöttek olyanra, ami nem volt _feltétlenül_ szükséges. Jó volt a fehér műkorcsolya a lábamra? Jó volt. Tudtam vele korcsolyázni? Igen. Hát akkor?

Az a karácsonyunk nagyon zaklatott lett - talán mégis 1988 volt? Anyukám nagyon megbetegedett, épp hogy hazaengedték a kórházból karácsonyra, a papám szerezte be az ajándékokat. Mint utólag felfejtettem, egy barátja, egy volt hokijátékos szerezte a korcsolyát: már használtan került hozzám, öntött, fehér, már ütött-kopott fűzős Roces. Hokikori. Imádtam. Hiába nyomta kicsit a lábamat, hiába volt tele karccal, a korcsolya jött velem, amikor elköltöztem otthonról és utána az új lakásba is. A műjégre egyre ritkábban jártam, de a korcsolya várta velem a telet. Amint befagyott valamelyik nagy tó, mentünk korizni. Marcit babakocsiban tologattam a Velencei- meg az Omszki-tavon 2005-2006 telén. Nekiindulni a jégnek, előttem csak a másik part: az az igazi szabadság.

A korcsolyám épp hogy megérte 2015-öt: január elején, mikor Marci kedvet kapott a korcsolyázáshoz, kölcsönadtam neki. Levettem a korit, és ráadtam Marci úgy egy-másfél számmal nagyobb lábára. Amikor indultunk volna vissza a kocsihoz, először azt láttam, hogy Marci ész nélkül feszíti szét a korcsolyacipőt, anélkül, hogy a fűzőt meglazította volna. Másodjára odapillantva már azt is észrevettem, hogy a műanyag végig berepedt, a fűzős résztől kezdve végigfutott a korcsolyán a repedés egészen az oldaláig. Szegény Marcinak nekiestem először, hogy tönkretette a csaknem harmincéves korcsolyám, de aztán láttam, hogy a másik kori, amit el sem kezdett kifűzni még, az is hasonlóan gyászos állapotban van.

- Elfáradt az anyag - mondta Cs., amikor bekászálódtunk a kocsiba. - Öreg volt már.
Marcitól bocsánatot kértem, de a korcsolyát megsirattam. Itt van a garázsban most is. Még nem volt szívem kidobni.

A helyzetet magyarázza, hogy karácsony előtt sok Bëlgát hallgattunk a gyerekekkel

Karácsonyi emlék

- Bori, díszítsd a fát!
- Maaaajd mindjárt...
- De gyere, Borika, látja ám az angyal...
- Neem láthatja!
- Nem? Miért nem?
- Mert ötéves volt, amikor Kálmán megvakíttatta.
- Mit mondasz? Anya, a Bori azt hiszi, hogy III. Béla az angyal! Azt hiszi, hogy Vak Béla hozza az ajándékot!

Ráfordulós

Zökkenősen, zötyögősen fordulunk rá 2015-re. Ha végignézek 2014-re, csupa jó dolog jut eszembe, pedig közben nem volt felhőtlen a közérzetem. 

Először is rengeteget utaztunk. Álltunk három földrész három tengerének/óceánjának partján (kettőben merültünk is). Hát igen: erre költünk a legtöbbet - és a legszívesebben. 

Rengeteget dolgoztam. A két kiállítás és a számon nem tartott folyóiratcikkek mellett megszerkesztettem egy csomó könyvet (a napi nyolc órás munka után). Ezek azok, amelyek meg is jelentek, sok átcsúszott aztán 2015-re. 

Végül is olyannyira felidegesítettek, hogy otthagytam az Akadémiát. A sors iróniája, hogy míg én eljöttem, és marasztaltak, a főnökömet kirúgták (ahogy az ősz hajú úr fogalmazott: nem volt egyértelmű vezetői szándék a főosztályvezető úr véglegesítésére, gondolja meg, kedves bv., nem maradna-e mégis, sajnálnánk magát). A kollégáimat nagyon szerettem, és nagyon hiányoznak; jelenleg egy nagy szakmai ázsiónak örvendő ember a főnök, remélem, sikerül neki normális irányba billenteni a dolgokat, bár vannak kételyeim.

A jelenlegi munkahelyemen, a régi-új épületben régen látott ismerősök ugranak a nyakamba. Örülnek nekem. Fiatal/fiatalos, normálisan öltözött emberek jönnek-mennek a lépcsőházban, mindenki tegeződik, nyoma sincs annak a feudális magatartásnak, ami miatt haptákba vágta magát a biztonsági őr, ha bevonult egy nagykutya. A munka meg: ismerős. Jó. Nem kell valótlan dolgokat leírnom, vélt vagy valós sérelmekre, politikai érzékenységre tekintettel lenni. Nem jutalom és nem büntetés, ha valakiről születik cikk vagy éppen nem. 

Bonbonoztam sokat, főleg az év végén, már volt, hogy barátnőkkel is. Kaptam gyönyörű Zila-tortaformákat, csináltam nagyon klassz tortákat. Az e témában elhangzott két kedvenc mondatom:

1) Nagyon kedves, de én ilyet nem ehetek. (...) Óh. Hát ez nagyon finom. És nem is édes! Azt hiszem, veszek belőle még egyet. 

2) Nem kérek tortát, köszönöm, nem. Karácsonykor úgy telítődtem az édességgel. Hú, hogy ez ilyen? Adjatok már nekem is egy tányért.

Küzdős év volt, de végül is nem hiába küzdöttünk.

Jól vagyunk. Jól. Jól. Jól.