Dignity. Always dignity.

Én igazán nehezen engedem el a dolgokat, de múlt héten annyira fölhúztam magam az Akadémián, hogy azonnal sutba dobtam az Akadémia székházát bemutató cikktervet. Mondjuk nem tudom, ugyan miből gondoltam, hogy tíz hónap alatt bármi változott, és hirtelen normálisan kezdtek folyni a dolgok. Mert én, a naiv, tényleg azt gondoltam, hogy örülnek neki, ha megjelenik ebben a szép magazinban egy cikk a székházról, végül is a lap fennállása óta nem sikerült bekerülniük. Ami röpke 12 év.
De valamiért mindenképpen az egyébként kukoricanemesítéssel foglalkozó egyik fontosember akart megszólalni, márpedig én  művészettörténész/építész megszólalót akartam. Mint kiderült, az általam kiválasztott építész/művészettörténésznek nem áll jól a szénája, mert bemutatott egy felvételt, amely az augusztus végi nagy vihar idején készült. A videón egy pár férfiláb látható (az egyik rendész készítette telefonnal a filmet), amint megy le az alagsorba. A padlón áll a víz, ahogy a suvickolt cipők haladnak lefelé, a víz egyre magasabb lesz, aztán a cipők eljutnak egy vécécsészéig, amelyből gerjzírszerűen, mintegy másfél méter magasan zubog fel a víz. Nos, mint megtudtam, ez a felvétel - amellyel az említett személy bizonyos részek felújításának szükségességét kívánta illusztrálni - nem illik az Akadémia méltóságához, így ő is nemkívánatos személy lett, aki nem szólalhat meg csak úgy a sajtónak. Viszont én mégis ott dolgoztam két évig, és én nem javaslatot kértem, ki szólaljon meg, hanem tudtam kit keressek. Aki ért is a témához.
Amikor a fontosember viszont szakmai szempontból gyengének minősítette a koncepciót, csak valamiféle rosszul értelmezett kollegialitásból maradtam, és nem fordultam azonnal sarkon. Mert mégiscsak ott állt velem egy régi munkatársam, akit nem akartam pácban hagyni.
A döntésem estére megbántam, mert illusztrációs anyagot sem kaptam, egyáltalán, semmiféle támogatást, csak kioktató hangú leveleket különböző emberektől.
Amikor viszont megírtam, hogy itt a vége, és innentől fogva nem érdekel engem a dolog, mert mindenféle határidőn túl vagyok, onnantól fogva már érdekes lett volna a cikk, meg ígértek fűt-fát. De a kocka már el volt vetve, nem akartam már az egészet. És a legérdekesebb történetet, miszerint sikerült bezárni egy komplett japán delegációt a képtárba, amúgy sem írhattam volna meg. Nem illett volna az Akadémia méltóságához.