Emlékek az abszurd világából

Amikor az egyik nagyszínház színpadán az előadás előtt ott állt a cégtulajdonos, az egy estére kibérelt színház nézőtere meg tele volt a kedves dolgozókkal, barátaikkal, rokonaikkal, és a színpadon álló ember megköszönte mindenkinek az egész éves munkáját, és megköszönte a családtagoknak is, hogy segítik a kedves dolgozó munkáját és biztos hátteret nyújtanak és elviselik az egész éves nyűgöket, 

akkor, ott, a páholyban ülve, a gyerekek és Cs. között

eszembe jutott a három évvel ez előtti karácsonyi ünnepség a Duna partján álló cifra palotában, amelynek az ablakai alatt éppen a tüntető diákok masíroztak, és az egyik főasszony emlékeztetett minden összegyűlt dolgozót, hogy hálásak lehetnek a sorsnak, hogy éppen ott dolgoznak, ahol, és minden munkanap mindenkinek igyekeznie kell, hogy megfeleljen a nagy múltú intézmény magas szellemiségének és eszmei követelményeinek. Aztán egy jobb sorsra érdemes gyerekkórus énekelt. 

Volt kollégám, aki a nehéz bársonyfüggönybe burkolódzott kínjában, a főnököm, akinek hetek voltak hátra gyakorlatilag a munkaviszonyából (igaz, a felmondás előtt hónapokig volt táppénzen), pléhpofával falta az aprósüteményeket, aztán amikor a gyerekkórus elhallgatott, perceken belül visszaszivárogtunk az irodába, annyira kínos volt a kötelező jópofizás. 

Ennyit az emberarcú közigazgatásról és a rút nagyvállalatokról.