Ugyanaz a szag fogad.
Ugyanazok a szekrények.
Már felérem a felsőket is
Ugyanaz a padló néz rám a sok fehér korongszemével.
Ugyanaz az üvegmozaik a falakon.
Kicsit megfakult a színe, de még szúr, bár már kevésbé, mint harminchat-hét éve. Akkor végig sem tudtam menni rajta; csak úgy kapkodtam a négy-öt éves puha talpam. Most már kicsit kurtább, néhol lyukas, de még ugyanaz a szőnyeg.
Már csempés a medence, vízforgatós. Nem zubog a víz a kovácsoltvas nyíláson befelé. Nem hámlik a medence fala.
És a víz. Az etalon, a viszonyítási alap, ami ennél hidegebb, az hideg. Ami ennél melegebb, az meleg. Ez az alap, a viszonyítási pont, az origó. Belecsusszanok, négy-ötéves vagyok megint, a sarokban farkasszemet nézek a víz alatt a papával. Tempózom a víz alatt, suhanok előre, sellő vagyok, a tagjaim rátalálnak a régi mozdulatokra, siklok a felszín alatt. Már nem fázom, látom a magam előtt kinyújtott ujjaimat, aztán felrúgom magam a felszínre, a brüggölőben visonganak a gyerekek, az úszómester szundikál, öregurak napoznak, orromban a vízszag, az uszodaszag. Egybecsúszom magammal, jól vagyok, otthon vagyok. vízben vagyok.
milyen szép! érzem az uszodaillatot
VálaszTörlés