Mert annyira ráérek

A múltkor összeakadtam egy anyukával, és elmeséltem, hogy szombat reggel minyontanfolyamon voltam (még tavaly kaptam a kupont születésnapomra). Az anyukat m erre felvonta a fél szemöldökét, és megjegyezte, hogy nem érti, másnak hogy van ennyi ideje. Hát mint más, majd felröhögtem, sajnos igazán nem érzem időmilliomosnak magam, a 6 órásra fizetett, valójában a többiek nyolcórásával azonos időt lehúzva, másodállásos kiadói megbízásokkal, harmadállásos szövegírásokkal, este fél tíztől éjjel egyig tartó második (harmadik?) műszakkal. (Nem panasz, kifejtettem máshol, máskor, hogy szeretem a munkám,)

Szóval mivel időm mint a tenger, gyorsan bevállaltam még két dolgot. Egyrészt a közelben közösségi kert létesül, és nagy lelkesen csatlakoztam az elsők között. Balatonon úgyis mindig a földet túrtam feszt, meg itthon az erkélyen sem ismerek mértéket, legalább lesz egy 6 négyzetméternyi földem egysaroknyira. Lesz komoly kertszerződés, tegnap meg oktatás az ankéton kertgyűlésen, mert a közösségépítés is nagyon fontos állítólag, sajnos engem ez nemigen érdekel, csak hogy túrhassam a földet. Néhány kertkartárs meg kifejezetten ellenszenves is, a múltkor a kert nevéről kellett megegyezni, hát amikor a Reménykeltő áldáskert meg hasonló javaslatok elhangzottak, majd lefordultam a székről. De hálistennek a többség józansága diadalmaskodott, és még megy a vita névről. Hirtelen előléptem nyelvész szakértővé, mert latin nevet akarnak, utalva a kerület római múltjára.

A másikról még nemigen tudok semmit, de a kolléganőmmel indultunk egy belső céges pályázaton, ahol ugyan nem nyertünk, de az ötlet jónak találtatott, és úgy tűnik, jövőre kettőnk közreműködésével megvalósítja a vállalat. És most be vagyok tojva, nemigen látom, hogyan lesz ez, mert már így sem bírok egyenesbe kerülni semmivel, és akkor még hol van a projekt és hol van a kert.

A minyonjaim viszont itt vannak.