Hiába könyörögtek, csak az esô meg a közelgô határidô miatt irgalmaztam nekik

mert rimánkodtak némán, éreztem a belôlük áradó néma szemrehányást, sôt idônként fájdalmat is, de nem dacoskodtak, tették a dolgukat, nem sztrájkoltak, nem tettek keresztbe, csinálták, amit kértem tôlük vagy amire utasítottam ôket, szintén némán, mert odáig nem jutottunk el, hogy hangosan kelljen szólnom, ismételték ugyanazokat a mozdulatokat, az utóbbi kèt hétben hatszor nyomták a pedált tíz és taposták a vizet egy kilométeren át, kétszer letekertek nekem húsz kilométert, és siklottam rajtuk kétszer fel-alá a jégen egy-egy órát, tegnapelôtt például felváltva az egyik, aztán a másikra terhelve teljes testsúlyom, és kanyarodtak így, engedelmesen, és persze hajtották a bringát tíz kilométereen át akkor is, mert nem volt választásuk. És tegnap reggel már úgy éreztem, a közelgô leadásomra való tekintettel talán elhagyhatom a reggeli úszást, és elôrehozhatom egyébként estére tervezett teendôimet, ma meg ugye szakadt az esô, és nem mentünk úszni meg korcsolyázni se, és éreztem, amint néma hála száll fel egyszerre a jobb lábamból meg persze a balból.