Mondjuk fogalmam sincs, mi a közös a kompmegállóban és a terhességben, de ilyenkor olyan szívesen a képébe mondanám szegény zsenge korú, naiv és ezért hiszékeny olvasónak, hogy vigyázz, a házasság, de a gyerek pláne nem rév, meg cél, meg babér, amin pihenhetsz, meg hátradőlhetsz, hanem kemény meló, lehajtani a vécédeszkákat, szembesülni érzékeny helyzetekben a papírzsepi meg a vécépapír hiányával, az elöl hagyott piszkos kávéscsészékkel, hűtőben maradt azonosítatlan maradékokkal, párosítatlan zoknikkal, és persze hallgatni az ugyane tárgyban megfogalmazódó szemrehányásokat, és épkézlában kezelni az ebből fakadó helyzeteket. Egy újszülött meg pláne nem a csendes boldogság, hanem egyrészt rettenetesen nyomasztó felelősség, másrészt huszonnégy órás szolgálat, amely egy-két órás átvállalása elől a számos nagymama/nagypapa/rokon kaccanva tér ki, megtartva a méznyalást magának. És ezeket a helyzeteken úrrá kell lenni, kikeveredni ép ésszel belőlük, miközben az ember fárad, nyúzódik, őszül, ráncosodik, öregszik, beteg is lesz néhanap, de kialudni csak sátoros ünnepeken tudja magát. Én nem akarom gályarabságnak leírni a szülői létet, de tagadhatatlanul vannak ilyen aspektusai is, főleg a kezdeti időkben, csak nemigen van rév, ahol a parti kocsmákban lazulhatnának három napig a munkatársak.
En abszolut megertem a hosnot, nekem a gyerekem révbe érés, sikersztori, hátradoles, iszonyu nagy megkonnyebbules, hogy lett es hogy nem maradtam le az anyasagrol. Minden mas mellékes. Tok fura a magyar mediaban a gyerekezésnek ez a fajta lehúzasa (most nem a te bejegyzesedrol beszelek). A konyv nem fust milan egyebkent?
VálaszTörlésNos, a mai eszemmel nem biztos, hogy vállalkoznék gyerek/ek szülésére. De akkoriban olyan mindent elsöprő vágy élet bennem gyerek után, hogy fel sem vettem a terhességgel járó mérhetetlen kényelmetlenségeket, a szülés utáni szétfolyósodást, az évekig tartó kialvatlanságot, és az évtizedek óta tartó mérhetetlen aggódást. Mostanság már rájöttem, hogy a szeretet mozgatta és mozgatja ezt az egészet, de tényleg jó lenne, ha mindenkinek szólnának előre, hogy egy gyerek nem erősít meg egy széteső félben lévő kapcsolatot, nem szorítja rá jobban a férjedet, hogy szeressen, nem a béke időszaka, hanem a permanens frontok ideje. Ahogy Spock írta: valamikor a gyerek 2 és három éves kora között van egy rövid párnapos időszak, amikor nincs semmi baja, nem fáj semmije, nem nő foga, nem dacol veled, nem
VálaszTörléshisztizik, na akkor élvezd, hogy van gyereked.
A gyerek meg nem rólunk szól, nem arról, hogy én révbe értem, én sikeres vagyok ebben a projektben is, én nem maradtam le semmiről... A gyerek magáról a gyerekről szól, én csak asszisztálok hozzá, megteremtem a gondtalan és boldog gyerekkorát. Nélkülözhetetlen vagyok a gyerek számára és egész idő alatt azért küzdök, hogy majd tudjon nélkülem élni, hogy majd elboldoguljon egyedül is. Persze ez csak az én véleményem.